Harper Lee: Menj, állíts őrt!
2016. február 19-én, 89 évesen elhunyt Harper Lee.
A nemzetközi könyvpiacon siker felé sétál a Menj, állíts őrt! (Go Set a Watchman) című regény – az Amazon.com-nál már megjelenés előtt tömegek tolongtak, a németeknél elfogyott az első eresztés. És persze pro és kontra cikázik az amcsi médiaőrület.
Harper Lee Fotó: Biography.com
Harper Lee-ről van szó, a most 90 éves írónőről és „új” regényéről, a felfedezés szenzációjáról. Meg bevillan az ötvenéves nagy regénymánia is, a Ne bántsátok a feketerigót! (1960). Merthogy azt is ő írta. A klasszikus besztszellert. Idáig ugyanis egykönyves író volt. Most meg lett egy új…
Furcsaságok
Csakhogy a Menj, állíts őrt! című regény nem új könyv, nem is a Feketerigó folytatása, ahogy sokan hiszik: ez a kézirat ötven évig lappangott, egy ideig még a létezését is tagadták, elveszett, megették az egerek. Aztán előkerült (2011), de akkor sem akarták kiadni. Merthogy gyenge a szöveg.
Egy nagy túrót – mondom magamban bosszúsan: itt átverés, méretes kiadói cenzúra, legalábbis csalfa manipuláció dolgozott, amiről persze a mai médiaőrület nem akar tudni. Cenzúrázták a naiv, kezdő író szövegét: a friss kéziratot az akkori Amerika-képhez igazították. Erőszakosan, önkényesen, hamisítva.
Röviden arról van szó, hogy ez a regény volt a Ne bántsátok a feketerigót! ősváltozata – Harper Lee 1957-ben adta le kéziratát a J. B. Lippincott nevű kiadóba. A cég megrémült a szövegtől: a regényt ugyanis – ami az akkori jelenben játszódik – egy liberális, New Yorkból hazalátogató nő, Jean Louise Finch meséli. Meséli? Imádta déli szülővárosát, de elhányta magát, mikor felnőttként szembesülnie kellett az édes otthon korlátoltságával. Mert történetéből – legalábbis annak kétharmadából – egy bigott, mélyen rasszista déli kisváros képe rajzolódik ki. (Alabamában vagyunk…) A kiadó úgy gondolta, így nem lehet Amerikáról beszélni, és úgy döntött, hogy az egészet átíratja, szellemében, alakkezelésében, világképében az ellenkezőjére annak, mint amit Harper Lee, ez a vadóc, keleti parti lány kócos kéziratával beadott. A hidegháború csúcsán – a szovjetekkel való versenyben a kiadó nem akart kiadni egy olyan művet, ami Amerikát rasszistaként, négerellenesnek mutatja be. Ezért a lektor (ugyancsak írónő, Tay Hohoff) durván belemászott a szövegbe és két éven át nyomatta az átdolgozást. Nem hiába: az eredmény a Ne bántsátok a feketerigót! besztszellere lett, és egy amerikai szabadsághős – a feketéket védő ügyvéd, Atticus Finch – heroikus mítosza.
Meg egy írónő, akit jól átvertek.
A „sikerre cenzúrázás”
Hogy ezt az önkényes manipulációt érzékeltetni tudjam, kénytelen vagyok összevetni a két regényt. Kezdem a máig sikeres végtermékkel, a Ne bántsátok a feketerigót! című regénnyel. A sztorit egy vadóc, fiús kislány, Jean Louise, alias Scout meséli, a történet Maycomb-ban, egy alabamai kisvárosban játszódik a Nagy Válság idején. A középpontjában a lány apja – a sztori hihetetlenül rokonszenves hőse – Atticus Finch ragyog: ügyvédként elvállalja egy fekete srác védelmét, akit azzal vádolnak, hogy megerőszakolt egy fehér csajt. Akkor az ilyesmi ott Délen (perben vagy peren kívül) egyértelműen kötelet jelentett. Atticus ragyogó bírósági csatában – a vád, a közvélemény, a bíróság, az esküdtszék ellenében – bebizonyítja a srác ártatlanságát. A fehér zsűri mégis bűnösnek mondja ki a srácot. Kinyírják.
De nem is ez a poén, hanem Atticus, a magányos hős rajza. A kisvárosban mindenki az ügyvéd ellen fordul, sőt „niggerbarát” apja miatt a kislányt és bátyját is kiközösítik a suliban, a családot úton-útfélen fikázzák. Atticus rendíthetetlen: őt csak saját lelkiismerete vezérli, tesz a többség véleményére. Ugyan nem kedveli a feketéket (Délen vagyunk, a Deep South-on), de ha igazságról van szó, annak védelméért mindenét feláldozná. Igazi amerikai hős: egyedül az igazságért. Az 1962-es filmen az ügyvédet Gregory Peck hozta. Nem csoda, hogy a figura, a sztori, a regény, ilyen „hollywoodiasított” narratívában a Fehér Amerika szimbóluma lett.
Most akkor jöhet a Menj, állíts őrt!– az eredeti regényszövet és a kiadói önkény átdolgoztatási stratégiája. Az eredeti műben a sokágú történetet egy felnőtt, a kritikus szemmel megáldott Jean Louise meséli, egyes szám harmadik személyben. Itt jött a szöveg első szétbombázása, a cenzori javítás: új narrátor kell, mondta a kiadó. Ezért a lektor ráveszi Harper Lee-t, hogy a mesélő az ügyvéd tinilánya legyen, Jean Louise gyerekkorában. Vagyis a regény az egész sztorit gyerekszemmel, egyes szám első személyben mutassa be. Csakhogy a gyerekszem máris eltünteti az eredeti mű lázadó élét, a New York-i nő szabadelvű pátoszát: a kislány mindent elfogad, amit az apja csinál. Azt is, hogy délen nem lehet egyenjogúsítani a feketéket, mert még éretlenek, azt is, hogy jobb a fehér szupremácia, de még azt is, hogy klán tagjai nem rossz emberek. A perspektívaváltás – az „Őrállítós”-regény felnőtt/kritkus látásmódja helyett a gyermeki/rajongó „apakép” – elvette az eredeti mű lázadó pátoszát. Ráadásul aktualitását is – a sztorit vissza kellett helyezni a harmincas évekbe: „a forró téma” eltüntetve. Azért hadd mondom, hogy az átírással – minden szemétkedés mellett – szép, dallamos (déli) szöveget, saját lassú regényatmoszférát produkáltak, néhány máig idézett beszólással.
Az eredetiben, a Menj, állíts őrt! narratív középpontjában a csalódás áll: a regény kétharmadáig tündéri a béke a családban, igaz, hogy a kisvárosi bornírtság csípi az orrát, de legalább otthon minden okés. Aztán egy vasárnap eltűnnek a férfiak, ülés van a városházán. Jean Louis utánuk megy, és elborzad a látványtól: üléseznek a szegregációt fenntartani akaró polgárok, és ezt a gyűlést apja celebrálja. Együtt ül a véresszájú, feketefaló vendégszónokkal, meg a város alja népével, a ku-klux-klánosokkal. Olyasmit lát, amit el sem tudott képzelni. Ez a kéziratregény csúcsfordulata: apa hazudott – a csalódás végtelen. Ezért a lektor innen, erről a fókuszpontról fordítja ellenkezőjébe a narratívát. A „Feketerigós” regény központja már nem a lány csalódása lesz, hanem Atticus ügyvéd briliáns feketementő akciója. Kettő null a fehér Amerika javára.
Van még egy csavar az eredeti regényben: a Menj, állíts őrt! legmélyebb tanulsága, hogy a lelkiismeret is lehet bigott – erre vonatkozik a regénycím, a bibliai idézet (Ézsaiás 21:6). Vagyis, hogy a meggyőződés embertelen lehet, kontroll kell annak is. Harper Lee itt – akármilyen kócos is a kézirat – nagyot dob. Elsőre ugyanis hősnője, Jean Louise életre-halálra összevitatkozik apjával, rasszistának nevezi, öri-hari, vissza akar rohanni New Yorkba. De aztán elkezdenek beszélgetni – egy bölcs nagybácsi is bekapcsolódik, és a nőben lassan derengeni kezd, hogy ez a Dél jóval bonyolultabb háló, mint ahogy valaha is gondolta. Rájön, hogy az itt élőket belülről kell megérteni, nem szlogenekből.
A fiatal Harper Lee képes volt megközelíteni, belülről megérteni a Dél problémáját. E léthelyzetet a maga komplexitásában. A polgárháborúban vesztes felet – Északtól elfelejtve, majd száz éven át rohadva, egykori értékein és előítéletein rágódva. Például azt a csapdát, hogy az elnyomásban tartott, nagyrészt analfabéta, feketékkel nem lehet hipp-hopp új közigazgatási-politikai rendszerre áttérni. Ha meg lassan csinálják, jönnek a robbantók… Harper Lee gesztusa ezért nagy: Megérteni és elítélni egyszerre. Délt a maga irracionális és gyilkos ellentmondásaival együtt.
Harper Lee ezzel jócskán megelőzte korát. (A regény írása előtt pár évvel korábban Montgomeryben a színes bőrű Rosa Parksot lecsukják, mert a buszon leült egy „csak fehéreknek” fenntartott ülésre… És hol van még Martin Luther King, meg a polgárjogi mozgalom?) Ezt a kísérletet kellett volna irodalmivá csiszolni – mármint a lektornak – a kiadónak. De nem: szétbombázták, amerikai világsikert gyártottak.
Még egyszer mondom: bár ez a mű irodalmilag gyengébb, mint a Feketerigó – atmoszférájában mégis közelebb áll jelenünkhöz, szerkezetének csapongásában vonzó, szinte posztmodern lazaság.
Na, ez tűnt el a Feketerigóból, a besztszellerből.
Harper Lee – egyedül egy intézménnyel szemben – mit tehetett: engedelmeskedett a kiadói „parancsnak”. Néha odavágta az egész paksamétát – szenvedett a kiadói diktátumtól. Ezt csak azért említem, mert örült ugyan az önfeladásból születő besztszellernek, de soha többet nem írt regényt. Ami gyanús. Miért nem írt? Félt az újabb kiadói terrortól? Nem volt több témája? Hipotézisként hadd idézzek egy író-kollégát (Ursula K. Le Guin-t) erről a tragikus tapasztalatról: „…féltem ettől a regénytől (az Őrállítóstól); miután elolvastam, egy másfajta tragédiát pillantottam meg. Lee fiatal, befutás előtt álló író volt, fejében jó pár regénytervvel. Ezekből egyet sem írt meg. [Sorsa] hallgatás lett, életfogytig tartó hallgatás. Úgy gondolom, hogy azért nem írt többet, mert tudta: hihetetlenül sikeres regénye [a Feketerigó] hamis volt. Engedve a népszerű sikernek, elvesztette önmagába vetett hitét, amire – mint tisztességes asszonynak – szüksége lett volna, hogy írni tudjon.” (http://www.ursulakleguin.com/Blog2015.html)
Harper Lee: Menj, állíts őrt! Fordította: Pordán Ferenc. Geopen Kiadó, 2015, 340 oldal
