Oscar Wilde: Dorian Gray képmása
A bőséges bevezető jelentős részét meg lehetett volna spórolni, ha a mű szövegéhez fűzött volna Frankel magyarázatokat.
Oscar Wilde híres-hírhedt regénye azok közé az irodalmi alkotások közé tartozik, amelyek minden fogyatékosságuk ellenére is megkerülhetetlenek. Nem véletlen tehát, hogy igazi szenzációnak számít, hogy az olvasóközönség megismerheti a mű első változatát olyan nyers formában, ahogy azt szerzője először megalkotta. Frankel alapos filológiai munkát végzett, és körültekintően tárta föl azokat a különbségeket, amelyek a korábbi, most közreadott, cenzúrázatlannak nevezetett és a későbbi, jóval bővebb (az eredeti 13-ből végül 20 fejezet lett) változatot elválasztja egymástól.
Dunajcsik Mátyás tulajdonképpen egy az egyben Frankel kiadását ültette át magyarra, annak hosszú előszavával együtt, így megjegyzéseink egy része nem is a magyar fordítónak, hanem az amerikai filológusnak szólnak. Meglepő ugyanis, hogy míg Frankel minden apró részletkülönbségre kitér bevezetőjében, addig a regény szövegét anélkül közli, hogy bármilyen filológiai jegyzettel szolgálna hozzá. Emiatt a bevezetőben tárgyalt különbségek a levegőben lógnak, s az eredeti fogalmazvány olvasásakor csak abba kapaszkodhatunk, hogy emlékszünk még, mit mondott az előszó, vagy lapozgatnunk kell, hogy egy-egy részlet transzformálódását megértsük. Innen nézve tehát némileg aránytalan a filológusi munka: a bőséges bevezető jelentős részét meg lehetett volna spórolni, ha a mű szövegéhez fűzött volna Frankel magyarázatokat, s ott mutatta volna be, miként módosult később a szöveg.
Oscar Wilde
A kritika másik fele a magyar fordítónak szól. Wilde regényét először Schöpflin Aladár fordította magyarra még 1908-ban, de későbbi nyilatkozatai alapján ő maga sem volt elégedett vele, hiszen kapkodva készült el, s aztán legszívesebben el is feledte volna. Még az 1920-as évek elején újra lefordította a Dorian Gray arcképét Kosztolányi Dezső, s a Genius-kiadó kis formátumú Wilde-összesében megjelent magyar átültetés aztán számos újabb kiadást ért, s mind ez idáig ez a mű nyugodtan klasszikusnak nevezhető fordítása. Mivel a Dorian Gray képmása jelentős részében mégiscsak a Dorian Gray arcképe előszövege, így természetes, hogy az új fordítás szövege is összevethető a Kosztolányi-féle fordítással. Előre leszögezem, Dunajcsik és Kosztolányi fordításának csak egy kis szeletét, az első néhány bekezdést hasonlítottam össze. Tapasztalatom ezek alapján az, hogy hiába szépen formált Dunajcsik magyar változata, hűségben, artisztikumban elmarad Kosztolányiétól. Csak egyetlen példát idézek.
Wilde szövege a következőképpen hangzik, amikor bemutatja a kép festőjét, illetve azt, mi jár a fejében, mikor saját festményére tekint: As the painter looked at the gracious and comely form he had so skilfully mirrored in his art, a smile of pleasure passed across his face, and seemed about to linger there. But he suddenly started up, and, closing his eyes, placed his fingers upon the lids, as though he sought to imprison within his brain some curious dream from which he feared he might awake. Kosztolányi fordításában a részlet így hangzik: Mikor a festő tekintete rátévedt a bájos és kedves alakra, melyet művészete oly pompásan adott vissza, elégedett mosoly suhant át arcán, és mintha ez a mosoly nem is akart volna tovatűnni. De egyszerre fölkelt, lehunyva szemét, ujjait szempillájára tette, mintha be akarna börtönözni agyába egy különös álmot és félne, hogy fölébred belőle, Dunajcsik Mátyáséban pedig így: Ahogy elnézte a kecses és szemrevaló alakot, s hogy milyen nagy hozzáértéssel sikerült visszatükröznie a festményen, gyönyörteli mosoly villant fel az arcán, majd a szemét becsukva ujját a szemhéjára tette, mintha csak valami különös álmot akarna rabul ejteni az elméjében, nehogy véletlenül felébredjen belőle. Elég csak néhány szembeötlő különbségre fölhívni a figyelmet igazunk alátámasztására: Kosztolányinál Basil Hallward tekintete rátéved a képre, míg Dunajcsiknál hosszan időz rajta (elnézte), pedig a looked at inkább egy váratlan pillantás, mint hosszas tanulmányozás. Az új fordításból néhány szóval később kimarad (vagy átalakul) egy fontos kifejezés, ami pedig kulcs az egész műhöz is (in his art), míg Kosztolányi ezt megőrzi, bár a mirrored ige fordításában hűtlen. Erre következik, hogy Kosztolányinál mosoly suhant át a festő arcán, míg Dunajcsiknál csak fölvillan, noha Wilde az across ’át, keresztül’ értelmű szót használja. S bár említhetnénk a ujj-ujjak kérdését is, még csupán egyetlen különbségre térek ki: Wildenál Basil sought to imprison within his brain some curious dream. Dunajcsik ezt így fordítja: mintha csak valami különös álmot akarna rabul ejteni az elméjében. Nem teljesen passzol sem az ’elme’ sem a ’rabul ejt’ kifejezés: hiszen az előbbi valóban inkább az ’agy’, az utóbbi magyar kifejezés eredeti értelme pedig már elhalványult, s a ’rabul ejt’ inkább átvitt, ’lenyűgöz, magával ragad’ értelemben használatos, azaz helyesebb lenne itt a ’foglyul ejt’ szerepeltetése. Kosztolányi azonban nemcsak könnyed, hanem hű is: mintha be akarna börtönözni agyába egy különös álmot. Ráadásul a börtön emlegetése – Wilde későbbi sorsának ismeretében – olyan motívum, amelyet minden eredeti szándékolatlansága ellenére is érdemes megőrizni.
A megjelent kötet érdekes adalék a Wilde-filológiához, de nem helyettesíti a cenzúrázott, klasszikusnak nevezhető fordítást.
Oscar Wilde: Dorian Gray képmása. Cenzúrázatlan változat, az eredeti kiadást szerkesztette és közreadja, valamint a bevezető tanulmányokat írta: Nicholas Frankel. Fordította Dunajcsik Mátyás. Helikon Kiadó, Budapest, 2014. 340 o.
