Spiró György: Diavolina
A nőalak és a halódó író balzaci figurája a görbe tükörben is pompás. Ez az irodalom- és ellenpárttörténet valahol a mi előtörténetünk lett.
Fotó: Szabó J. Judit
Regény, aminek legalább három rétege van. Az első, hogy ez nem egy Gorkij-életrajz, hanem az író néhány évtizedéről szóló feljegyzés, melyet egykori cselédje, majd ápolója, orvosa, végül szeretője, Olimpiada Csertkova ír – az ő beceneve a Diavolina. Emlékeinek szeletei: előbb az 1905-ös forradalom előtti-utáni évekből, aztán ugrás 1918-ra, majd alaposabban a harmincas évekbe. Igaziból a végnapokba merül el.
A második réteg: a fiktív elbeszélő, ez az asszony olyan íráshoz nem értő módon ír, ahogy egy autodidakta nekilát egy életrajznak. Kalandozások, lelkesedések, féltékeny dühkitörések, nevek katalógusa, csak női szemmel felfedezhető borzasztóságok – ez a Diavolina (ördögöcske) írásmintája, avagy az asszonypróza rétege. Ami olyan trükk, amit alig veszel észre, ám írói bravúr.
A harmadik, hogy a közbevetett elbeszélőben azért Spiró is jelen van, néha ki is szól: időben előrefut, vagy az ápolónő mond olyasmit, amit egyébként csak a regény igazi írója tudhat, nyolcvan-kilencven évvel később.
*
Gorkij a regény közepétől már nem tud világszínvonalon írni, naiv (vagy csak tetteti?), bedől Sztálinnak, mindenkin segíteni akar, aki hozzá fordul (közben alig tudja kimenteni magát a terror markából). Itt egy maszek megjegyzésem: én a Klim Szamgin élete című regényfolyamot nagyra tartottam, mert elütött a szocreál kánonjától, autonóm regény volt – most meg kettejük többször is aláhúzott ítéletéből fájdalmasan érint, hogy ez már a szétesés regénye. Az író ezt az irodalmi mércével már megroppant értékű figurát azért vezeti végig a regényen, hogy emberileg rehabilitálja, hogy kimentse a sokszoros elátkozás, kommunistázás, dilettantizmus vádja alól: egy rendes ember históriája. (Spiró egyszer már egy Gorkij utca átkeresztelése kapcsán közéletileg is közbeszólt: hagyják már békében ezt az embert.) A mentés persze szatírába van áztatva, egy átvert palimadár haldoklik a regényen végig (tüdőbaj). Közben nem tud egyedül lenni, nagyszámú udvartartása van (seggnyalók, spiclik, szolgának öltözött csekisták), tucatnyian élősködnek rajta – a bolsevikokon, egy halom nőn, saját szeretőin kívül, a segítségben reménykedők, bujkáló értelmiségiek és persze szélhámosok. Ám a sok sötét szín alatt feldereng egy tiszta ember képe. Aki elől a millió segítségre szoruló szívja el a tehetség maradványait.
Ez az alulnézetből készült életrajz olyan, mint egy telefonkönyv: mindenki szerepel benne az akkori politikai-szellemi elitből, felvillannak, eltűnnek, kivégzik őket vagy disszidálnak. A háttérben Sztálin szelektál, Menzsinszkij vagy Jagoda (az OGPU főnökei) kiadják az operatív parancsot, a Cseka meg dolgozik. (Ljubljanka, Gulág, kivégzések.) Közben épülnek a megacsatornák, meg az erőművek, az írókat kivezénylik, hogy lássák milyen spéci ez a szovjet munkatempó – Gorkij is megy, s bár látja, hogy az építkezésen rabok nyüzsögnek, egy szót sem szól. A főnökség azt hiszi, olyan vak, hogy tényleg nem vett észre semmit. Dehogyisnem – mondja a regényíró asszony –, csakhogy a „nem szólok”-gesztus Gorkij számára két-három ember életének megmentését jelenti – Sztálint meggyőzve egy-egy simlis alkalommal ennyit tud kihozni a lágerekből. Amire büszke… Azt nem veszi észre – mondja az írónő –, hogy bár ötöt megment, közben ötszázat lelőnek és naponta ötezret visznek táborba – mondja az írónő (Spiró). Koba olykor Gorkij asztalánál iszik-eszik, viccelődik előbb Zinovjevvel, majd Buharinnal, pár évvel később mindkettő feje hullik. Másutt – színházban, írószövetségi bulin – megy a kölcsönös seggnyalás. Véres színjáték.
Diavolina horizontján azonban újra meg újra feltűnik egy különös nő – Mura: tán Gorkij szeretője (volt, vagy csak álmodta?), kettős kém, világutazó, döglenek érte a férfiak, politikusok és egyéb őrültek. Aztán H. G. Wells kedvese lesz – akárhogy is, a figura telitalálat a véres játszmák szünetében. Ez a nő megkaphatatlan, szerintem senkivel se bújik ágyba, de mindenkinek elcsavarja a fejét, ám a végén (a halál előtti pillanatban) aláírat Gorkijjal egy papírt: miszerint a külföldre menekített Gorkij-archívum őt illeti. Ami a hozzáértő számára aranybánya, vagy a KGB akart benne turkálni? A csaj villog a regény fáradó pillanataiban, nagyon el van találva kidekázott adagolása. A végére ő is beszürkül a háttérbe.
Fura egy totálkép a diktatúra köznapi működéséről: a fiktív írónő alulnézetéből maga a totális káosz. Igaz, ez már Lenin idején is ilyen volt, Sztálin valaminő HR-rendszert (önkényt) visz bele (az első kirakatperek ideje ez) – a paranoia eluralkodik, mindenki gyanús, de a káosz marad. A fent néhány évig grasszáló politikusoknak van feleségük – az asszonyok rémes ramazurit csapnak. Krupszkaja kezdi – miután kiesik a hatalomból, minden tehetséget fúr; a többi feleség mindig valaki ellen intrikál, persze meggyőzik férjeiket, illetve őket is egymás ellen uszítják: ez is egy örökletes rend majd minden késői diktatúrában. Egyetlen nőfigura emelkedik ki a regényből, Diavolina jótevője, a művész színházbeli színésznő, Maria Fjodorovna – felsőbbrendű lényként lebeg át a regényen: milliomosok estek bele, lefricskázta őket, forradalmár volt, nem bukott le –, érinthetetlen volt, ki tudja miért?
*
A KB-ban valaki felveti, hogy a rendszer tele van inkompetens dilettánsokkal – erre az a válasz buggyan ki a tagokból, hogy el kell törölni az inkompetencia kifejezést a szótárakból, és megy tovább az őrület. (Hogy a túróba tudták innen startolva megnyerni a II. világháborút? – ugrik be a fejembe egy hülye kérdés, de sietve törlöm: szatírában vagyunk –, maradjak én csak csöndben…)
Sztoriként a regény olykor zseniális epizódok füzére. Egy nagyhercegi pár folyamodik kiutazásért – a többi Romanovot már kinyírták – Gorkij támogatja a kérést. Felrakják őket a vonatra, egy tucat csekista kíséretében – nem tudhatják, mikor áll meg a vonat és lövik le őket. Végül tényleg megáll a vonat, a parancsnok előremutat a derékig érő hóban: arra van Finnország. És átjutnak. Sőt Párizsban karriert csinálnak. A francia fővárosban nagyhercegnek lenni, szalonjukba eljárni a harmincas években sikknek számított a politikai paletta minden árnyalata számára. (Más kérdés, hogy az orosz emigráns maffia akadályozza meg Gorkij Nobel-díját – na, ezt honnan tudja Diavolina? –, helyette Ivan Bunyin kapja meg 1933-ban. Bunyin emigrációban élt már 1920 óta, jó író volt, nem egetverő tehetséggel – szóval ő nyeri el a díjat: politikai machináció? (Igaz, Tolsztoj meg Csehov se kapott…)
*
A regény fókuszában Gorkij utolsó évei állnak. Diavolina előbb fő ápoló lesz, aztán kitanulja az orvosi szakmát, ellenőrzi az íróra küldött orvosokat – mindegyik síkhülye –, végül megkapja, szeretőként, Gorkijt. („Sokévi várakozás után végre enyém a csontváz” – mondja.) Az író már nagyon beteg, de a főnökség cipeli mindenhová, ő meg vállalja a díszletszerepet, bár a strapás utaztatás közben olykor vért hány – senkit se érdekel. Élő reklámként használják a rendszer mellett, az író meg azért csinálja, mert közben ki tud húzni egy-két embert a lágerből. Utoljára Sosztakovicsot szeretné menteni, de ezt a manővert már nem tudja befejezni. (1936-ban meghal.) Kibírhatatlan élete volt, hogy levegőhöz jusson, fizikai és szellemi értelemben egyaránt, pendlizett. Pár év Sorrentóban (a nápolyi öböl mellett), aztán hazarendelik, pár év Moszkvában (innen pár hétre, amíg lehetett: Berlinbe ment szellőzködni), aztán megint Olaszország. Ez utóbbi szállás egy idő után kínos lett a rendszernek, mert Mussolini tartotta Gorkij fölé a napernyőt… Ezért aztán végleg hazarendelik (leállítják minden pénzforrását – külföldi tantiemjeit, belföldi honorjait: zsarolják. És hazamegy.
Sztálinék (Vorosilov, Jagoda, meg néhány szabadságolt hulla) néha átjönnek hozzájuk piálni, várják, mikor hal már meg a nagy író. Rémes sztori. Amúgy meg zseniálisan manipulálják a Nyugatról idelátogató írókat. Romain Rolland csupa mosolygós emberrel találkozik, ezek a mosolygósok szép lakásokban laknak, minden biztató, kellemes (hát persze főemberek lakótelepére vitték az írót) – Rolland-nak volt fantáziája, és mégis elhitte ezt a rendezést? Publikált feljegyzései (Retour de Moscou, 1935) kétségben hagynak: hitte is, meg nem is; beszélgetett Sztálinnal, erős szkepszissel, de neki hitt. (Orosz felesége beszélte tele a fejét? – talán.) A dolog bizonytalan, mert akkor már erős volt a fasizmus veszélye Európában, és talán hinni akart egy megmentőben. Wells abban reménykedett, hogy meggyőzheti Sztálint a szólásszabadság előnyeiről – de hatott a bűbájolás, meg a hipp-hopp felépített Patyomkin-díszlet: amerre mentek, csak boldog embereket láthattak. (A varázslaton több ezer csekista dolgozott keményen, mondja Diavolina/Spiró.) Az a fura, hogy Gorkij is, meg az európai nagy fejek mind azt hitték, befolyásolni tudják a diktátort, súghatnak neki, javíthatják a rendszert. Illúzió, álmok, tévedések. (Mondanám, hogy André Gide nem hitt el semmit, meg is kapta a magáét az akkori baloldaltól.)
*
A regény többszörös áttétele (amit fentebb trükköknek neveztem) – írói bravúr. Írástechnikailag leginkább az a csel, ahogyan a nem-író szerető regényt ír: Spiró olyan hibákat ad tollára, melyeket egy profi nem követ el (neveket cserél, ugrál az időben, ismétel passzusokat, többször mesél el epizódokat, mivel nem veszi észre, hogy egyszer már elmondta…). Ugyanakkor tökéletesen működik mint szatirikus perspektíva: Diavolinának nem kell tudnia arról, hogy lett Sztálin a Nr. 1, miért nem törtek ki nagyobb éhséglázadások. Manipulációkat, egyedi portrékat rajzol behatárolt privát látószögből. E többszintes prózából, a szatíra torzításaiból és mély igazságaiból azért kiderül, hogy ez az „író” kiismeri a nacsalnyikokat, lenézi őket, és teszi a dolgát (hogy mentse szerelmét…). Prózáján átszűrődik a hazugság mint rendszer, meg az öldöklés kéje (mármint odafenn…).
*
Olvasmányként nehezen jön át a regény. Szerintem a temérdek név, vázlatos figura, milliárdnyi vendégszereplő cikázása miatt. A nőalak és a halódó író balzaci figurája a görbe tükörben is pompás – a próza száraz, mosolyogni sem lehet, mert ez az irodalom- és ellenpárttörténet valahol a mi előtörténetünk lett.
Spiró György: Diavolina. Magvető Könyvkiadó, 2015, 208 oldal. Ára: 2990 Ft.
