Esterházyval mind együtt haltunk kicsit.
Fotó: Gordon Eszter
Halhatatlan volt. Mindentudó. Azt hittük. Nem hittünk a halálában. Ahogy (jó esetben) a sajátunkban sem hiszünk. De eljön. És most szembe kell vele nézni.
Esterházyt az is olvasta, aki nem olvasta. Nem lehetett megkerülni. Ott volt a levegőben. Körülöttünk keringtek a mondatai. Földet vissza nem veszek. Őrült rendszer, de van benne beszéd. Kimondta a történelmi korok emblematikus mondatait. A szocializmusét, a rendszerváltásét, nekiszomorodott újkori történelmünkét. A pusztába kiáltotta. És a puszta népe meghallotta.
Jó, hogy élt. Történt velünk valami, mondjuk, így globálisan, és latolgatni kezdtük, mit szól hozzá ez, mit szól hozzá az, és mit szól Esterházy. Vártuk a válaszait. És ő válaszolt. A korra, a rákra. A beilleszkedésre, a lázadásra.
Jó volt, amíg élt.
Tessék enni. Mondta neki az orvosnő. De ő föllázadt. Szombat dél, laptop, 47 oldal megnyitva szokás szerint. Nézegetem, mit írnak róla. A saját szavaival búcsúznak tőle. Elintézte ezt is. Melléklikkelek, megnyílik egy étterem honlapja. Jó, megyek enni. Ő föllázadt. Már nem eszik.
…
Van olyan, hogy nincs.
