Dramatis personae

|

Almási Miklós: Ami bennünk van

Almásit az izgatja leginkább,  miféle konfrontációt, kollíziót okoz bennünk saját belsőnk eleve kettős szerkezete.

Almási Miklóst egész életében igézetében tartotta a színház. Új könyve, az Ami bennünk van ugyan nem színházi tárgyú, alcíme szerint a lélekről szól, „Lélek a digitális kor viharában”, mégis keresztül-kasul átjárja a színházi vagy a dramaturgiai szellem. Nehéz pontosan meghatározni, mi a tárgya a kötetnek, Almási maga is inkább annak elhatárolását kínálja, hogy miről nem szól: nem az Énről, nem az érzelmekről, nem is a tudattalanról vagy az ösztönökről; hanem a szubjektumról, legyen az bármi is.

Rövid fejezetek laza füzérével próbálja meg körülhatárolni, amit belső világunk természetéről gondol, az öntudattól a nyelven át az időben szerveződő identitásig. Egy nagyon elemi megkülönböztetéssel kezdi, kint és bent, objektum és szubjektum szembeállításával, mondjuk hegeli alapokon. De nyomban felül is írja ezt a szembeállítást, amennyiben nem a hegeli utat követi, ahol külső és belső dialektikus közvetítések révén járja át egymást, vagy akár „a szubsztancia szubjektum” tételében azonossággá válik, hanem inkább az izgatja, hogyan jelenik meg a belsőben a külső, szubjektumban az objektum. Nem a reprezentáció ártatlan formájában, hanem a belsőbe belekövesülő külső, a szubjektumban az objektumok áthatolhatatlanságával, szilárdságával rendelkező képződmények akadályszerű tömörségével. Ezek a képződmények nem feltétlenül külső eredetűek, elsősorban nem a világból való származásuk, hanem az objektumok akadály, ellenállás vagy szembeszállás karaktere teszi őket kváziobjektummá (etimológiailag ide vezethető vissza maga a latin obiectum éppúgy, mint az ennek mintájára alkotott német Gegenstand). Hiába nincs valóságos anyaguk, nem egykönnyen szabadulunk tőlük, legyenek akár emlékképek, lelkiismeretfurdalás gerjesztői vagy személyek által bennünk hagyott benyomások.

Almásit az izgatja leginkább,  miféle konfrontációt, kollíziót okoz bennünk saját belsőnk eleve kettős szerkezete. Drámai ez a szerkezet persze már a kollízió miatt is, meg azért is, mert épp Hegel szerint a dráma azért a belsőre koncentráló líra és a külsőre figyelő epika szintézise és egyben az irodalmi műfajok királynője, mert benne belső és külső, egyén és világ ütköznek össze. Ez az összeütközés most sok tekintetben belülre kerül: a szubjektum belső szerkezetében őrzött vagy oda betelepített tárgyszerű elemek csapnak össze az Énnel. De drámai más miatt is. Almási mindig szituációkban gondolkodik, elemzései mindig hétköznapi élethelyzeteket hívnak elő: a nappali álmodozás példájaként nem valami romantizáló bukolikával áll elő, magányos dívánnyal vagy madárcsicsergős mezővel, hanem avval a belső vetítéssel, ami mondjuk autószerelés közben fut az ember fejében. A problématudatot sem valami világrengető kérdéssel, hanem a hanglemez lehetséges anyagának kiválasztásával mutatja be, a képtudatot egy üvegpohárral. Profán szavakkal veszi sorra a szubjektum alkotóelemeit, szántszándékkal nem épít katedrálisszerűen tagolt, jól hangzó hierarchiát Én, szubjektum, személyiség, identitás és szerep heterogén kategóriáiból, mozaikcserepeket rakosgat tűnődve, egy hiányos puzzle darabjait, ahol a kölcsönhatások éppoly bonyolultan összetettek és sokirányúak, mint agyunk neuronjainak számlálhatatlan gátló és stimuláló összefonódásai.

Vezérlőtermi főkapcsolónak nevezi ugyan az öntudatot, de csak hogy rámutathasson: noha az én vagy a tudat azáltal jön létre, hogy magát megkülönbözteti a tárgyi világtól, valójában önmagával sem azonos problémamentesen. „Hogy magamat tudjam, különböznöm kell a tudás közvetlenségétől, reflektálni kell magamra mint ’másra’.” Azt hiszem, itt ez a különbözés a legfontosabb. Pontosabban szólva: a különbségek játéka. Belső és külső különbsége, hogy azután ez újra megismétlődjön a belsőn belül. Én és világ, de azután a világ az énen belül. Különbségek még az én magján belül is: tudat és személyiség, különbségek az én önmagáról való tudása és külső szerepvállalásai között, de belső különbségek is, belső és külső szerepek, ahogyan magamat szeretném látni és ahogy mások látnak. Distanciák, amikor eltávolodom a szereptől, az Én menti magát (maga előtt). És akkor még nem beszéltünk a nagybetűs Másikról, a másik Énről, akihez sokszor az Én egy köztes másikja, a test közvetít. Nyilvánvalóan ez az interperszonális viszony érdekli legjobban Almásit, és ennek alakulása aggasztja is a legjobban. Az alcím nem véletlenül említi a digitális kor „viharát”. Már abban a vizsgálódásban, amely a belső objektivációkat tárgyalta, azt a folyamatot, ahogyan a belsőben meggyökeresednek a külső világ elemei, szó esik arról, hogy a digitalizációval radikálisan fölerősödött „képi fordulat” megrengeti a valósághoz fűződő viszonyunkat. Ahogy a külvilág maga is egyre inkább képek formájában jut el hozzánk, a belső képvilág szerepe, nyomatéka meghatározóvá válik. „Csak a kép a valóság, ami van – eltűnt a képek mögött, egyáltalán: valóság nincs is – nincs jelenbeli esemény, jelenbeli ember, múltbéli katasztrófa – csak képek vannak…” – írja. Ebben az elemzésben még csak utalásszerűen bukkan fel a képek között feltűnő másik személy, selfie vagy telefonos üzenet formájában. A hangsúly még az általában vett eltűnő valóságon van – a fejezet címében is (Kép, képalkotás – hogy kerülök az eltűnt valóság nyomába?).

Megfogalmaz egy izgalmas problémát is, amelynek kibontására egyelőre nem vállalkozik: kép és valóság általa korábban leírt (tradicionális) viszonyát egészen meg kellene fordítani ahhoz, hogy a digitális (képkultúrás) világ itt vázolt szerkezetét leírhassa. Ezt sajnos nem fejti ki bővebben, de talán a következő könyvben! Ami viszont innentől hol rejtve, hol explicit módon a kötet főtémájává válik, az az interperszonális, a szituatív, a személyközi, mondhatnám a drámai kapcsolatok veszélyeztetettsége a digitális korban. Hogy a személynek épp a személyessége vész el a mediális közvetítésben, a közös idő helyébe lépő virtuális térben, az érzelmi kultúra fenyegető eldurvulásában, ahol a virtuális anonimitások mögül nyomtalan tűnik el a felelősség követelménye. Az aggodalmak jogosak, egyedül abban nem vagyok biztos, mindezért elsősorban maga a digitalizáció tehető-e felelőssé. Könnyen meglehet, hogy a digitalizáció csak felerősíti vagy plasztikussá teszi azokat a tendenciákat, amelyek inkább egy egyre erősebben homogenizálódó tömegtársadalom jelenségei, a mindent egyetlen digitális közeggé transzformáló mediális homogenitás inkább csak szimbóluma ennek. A digitalizáció is (legalább) kétoldalú jelenség, mint szinte minden, ami ebben a könyvben elemzésre kerül. Nem véletlen, hogy Almási a veszélyes embernek szenteli a kötet utolsó fejezetét – ami amúgy a szabadságról szól. Veszélyes szabadsággal megírt könyv!

Almási Miklós: Ami bennünk van – Lélek a digitális kor viharában. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2019. 194 oldal, 2900 Ft

CÍMKÉK: