Kafka / Tandori élményhatások
Mohai V. Lajos írása
Tandori Dezső
2004-ben jelent meg Innen el címmel Tandori Dezső fordításában a Kafka-hagyaték cédulás maradványait mutató Innen el című kötetecske. Figyelmemet nem kerülte el a Kafka (újbóli, ismételt) föltámadását jelző szerzői hagyaték akkurátusan vezetett füzeteiből összeálló A nyolc oktávfüzet, és a Töredékek füzetekből és papírlapokról című kötetkettős sem; ugyanattól a fordítótól és kiadótól jelentek meg magyarul, és amelyért nem lehetek elég hálás. Ezek a nyújtott alakú, lapos könyvek egymás mellett sorakoznak az íróasztalom fölötti polcon, hogy fáradt szememet megpihentessem rajtuk, amikor a lehangoltság rám tör, és elerőtlenedve, kételyektől meggyötörten, vagy csak az izgalomtól kihagyva odapillantok.
Elárulom, hogy erősen hatott rám a kafkai / Tandori Dezső-i élményhatás; célom volt, hogy a szövegfoszlányokból, a torzóként is örökéletű kafkai / tandori leleményekből szabadon fölszívjak annyit, amennyit tudok, pontosabban amennyit az érzékenységem akkor engedni engedett. Nem futnék ki a világból, ha bárki megbélyegezne érte; „Kafka kisajátíthatatlan.“ – szögezi le Tandori; tehetetlenségemben és szerencsétlen pillanataimban számtalanszor eszméltem erre, az esendőség határait megtapasztalva.
„Minél teljesebb Kafka-élményünkért, képünkért minél többet és minél szélesebb skálán kell foglalkoznunk a Mesterrel.“
A Kafka / Tandori inspirációk alatt megkíséreltem egy vagy több létállapotot azzal a mozgékonysággal végiggondolni, amelyet „kafkai csínyem” lehetővé tesz majd.
OTT ÁLLSZ A POCSOLYA FÉNYÉBEN
Kilencedik Kafka / Tandori inspiráció
A Poríci utca se más, mint a többi prágai utca a belvárosban, ha esik. A lucskos, fénye-vesztett délutánon a kövek összeeresztéseinél fölgyülemlő kátrányos lé vékony csatornácskákban tölti ki a repedéseket. A házfal mellett, amelynél meghúzódom, talpammal óvatosan kitapogatom a bazaltkockák éleit; érdesek és síkosak.
Elhanyagolt és becsapott minden. Alattomban gyom virágozik körös-körül a kövezeten; a talaj kitüremkedő sebhelyei. A padka hullámos szegélye fölpúposodott, a kiálló kövek ferdén rádőlnek az úttestre; a járdák széle néhol már foghíjas, mintha hosszú idő óta senki se viselné gondjukat. A tócsákra rárontó autósok nyugtalansággal töltik el a gyalogosokat, akiknek a hideg októberi levegő nem ígér sok jót. Mindenki siet, és egymást lökdösve igyekszik a dolgára, vagy, hogy mielőbb fedél alá húzódjon.
Miért ez az átkozott sietség?
Csak az esős nap miatt?
Már a reggeli órákban el-elpityeredtek a felhők, sűrűszálú dróthálóval bevonva az Eget; alacsonyan szálló felhők csúnya bálái imbolyogtak a vöröscserepes tetők fölött. Borús nap ígérkezett a derengő szürke fényben. Mintha szakadék szélére települt volna át a város az éjszaka leple alatt, és csapzottan ébred az új, ismeretlen napra.
De mi sem tántoríthatott el immár a célomtól, hogy tovább várakoztassam a magam számára azt az épületet, ahol Kafka a balesetbiztosító társaságnál hivatalnok volt.
A megcsappant fényű délelőtt szürkébe játszó kékes színekkel folytatódott, amelyet kétes ígéretével a felhők sötétlila gúnyája árnyékolt be.
A saját akaratomból vágtam keresztül az izzó fenyveseken, és magányos mezőkön, süket és kialvó határokon ide, hegyek magasán föl, lejtőkön és csermelyeken átbukdácsolva, hosszú, kétségbeesett kitérőkkel, kanyargós sikátorok és indázó utcák sűrű és levegőtlen labirintusán átfúrva magam; mintha egész életemben erre az útra készülődtem volna, ahová most hiába igyekeztem elérni, de parányi kikötőm egyre távolodott és az útféli messzeségbe veszett.
Ott állsz a pocsolya fényében.
Minden az életben maradás körül forog.
Ezt súgja valaki, alkalmasint egy árny, egy felvigyázó, állig felgombolt kabátban.
