Deák Tamásról s egy elfelejtett levélről
„Az Ön írásaiból (emlékezés Huszárikra, Szász Péterre, de hadd ne soroljam) árad a szeretet. Ritka kincs ez manapság.”
Deák Tamás Arad, 1928 – Budapest, 1986
Új regényem írása közben (A feledés veszedelme, folytatásokban megy a közlése a világhálón létező Új Írás folyóiratban) kedves régi szerzőim után kapkodok a könyvespolcomon. Valamiért eszembe jut Deák Tamás egyik regénye. Vajon ki emlékszik még a majdnem negyven éve elhunyt, Erdélyből áttelepült remek esszéistára, s még remekebb prózaíróra? Legfeljebb az ugrik be néhány mindentudó filológusnak, hogy „kabátlopási ügybe” keveredett. Nem ő lopott – tőle loptak. Dicstelen ügy: már a szarka sem él, aki szöveget csent az akkor még határainkon túl élő ismeretlen író drámájából. Hagyjuk a csudába!
Az Egy agglegény emlékezései először 1971-ben jelent meg Bukarestben. Nekem a tíz évvel későbbi budapesti kiadás van meg a Magvető Kiadó jóvoltából. Felfedezés számba ment sokunknak ez a nagyszerű regény, melynek főhőse inkább a hölgyek hálószobájában keresi a valóságot, ha már egy képtelen diktatúra (melyik nem az?) hálójában vergődve kell morzsolgatnia legszebb férfikora napjait.
Deák Tamás végül áttelepült – mint sokan mások – de már túl kevés alkotó idő adatott meg neki – mint sokan másoknak, akik onnan jöttek. Baráti kapcsolatba, szakmai viszonyba került Huszárik Zoltánnal, aki a Szindbád remeklése és a Csontváry félsikere után kereste a lehetséges folytatást, így bukkant rá írónk Don Juan-parafrázisára. A történeti hűség kedvéért mesélem mindezt, mert csak Deák agglegény-hősének kalandjaiba akartam belepillantani regényfolyamom szövése közben (Nota bene: lehet egy folyamot szőni? Képzavar? Nem tudom.)
Portalanítás után – a D kezdőbetűs írók, Dante, Dosztojevszkij, Dickens magasan sorakoznak mennyezetig ágaskodó polcokon, oda ritkásan jut el porszívó vagy tollseprű – minden izgatottság nélkül lapozom fel a kötetet, mert tudom, mit keresek, tudom, mire számíthatok. Nagyképű elképzelés, mert nem tudom, mit találok. A hátsó füles borító alatt ugyanis egy kuvertára lelek. Rajta 70 forintos postabélyeg, s a jól olvasható körpecsét 2007. 05. 10. dátummal. A feladó nevét olvasva azonnal leesik az a már nem létező tantusz.
El kell mondjam a levél előtörténetét. Annak az évnek a tavaszán az Írószövetségben (melynek akkor még tagja voltam) emlékestet rendeztek Deák Tamásról, ahol valamilyen szerepet vállaltam, második-harmadik emlékező hozzászólóként. Tábori László barátom csábított el erre a rendezvényre a Bajza utcába, aki személyesen is ismerte az írót, sokszor kávézott vele az Astoria halljában, tanulékonyan hallgatva az eredeti hivatására, a tanárságára rá nem cáfoló szerző Thomas Mannra emlékeztető okos mondatait. Ebből kimaradtam, de akkor s ott a Szövetség még valamelyest működő székházában, ha nem is Mann-i, de talán örkényi tömörségű mondatokat rebegtem el az íróról, akinek épp akkor nem volt semmilyen kerek évfordulója, csak éppen 1986 óta nyugodott nyugtalan szelleme egy farkasréti kőtömb alatt.
A hallgatóság soraiban ott ült az író özvegye, akivel az est végén szóba elegyedtem, aminek az lett a következménye, hogy küldtem neki egy dedikált példányt A múlt lépcsői című esszékötetemből. A csúnya papíron, festékhiányos szedéssel, kényszerűségből magánkiadásban megjelent, mégis sorsfordító 1992-es kötetemben olvasható egy Méliusz a Farkasréten című írásom, amely éppen Deák Tamás temetéséről szól. Erre a küldeményre jött ez a válasz, amelyet most teljes terjedelmében ide másolok.
Budapest, 2007. május 9.
Tisztelt Kelecsényi László!
Szívből köszönöm kedves ajándékát, dedikált könyvét, melyet nyomban el is olvastam.
Nagyon meghatott szép írása Méliuszról, Tamásról. Úgy érzem: néhány mondatával olyan találóan és lényegét megragadóan rajzolta meg a férjem egyéniségét, hogy azok is el tudják képzelni, akik nem találkozhattak vele. Emlékezése olvastán eszembe jutott a Thornton Wilder mű, a Szent Lajos király hídja befejező néhány sora: „… nemsokára mi is meghalunk, és akkor erre az öt emberre senki sem emlékszik a világon, minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a híd a szeretet; csak az marad meg, az az élet egyetlen értelme.”
Az Ön írásaiból (emlékezés Huszárikra, Szász Péterre, de hadd ne soroljam) árad a szeretet. Ritka kincs ez manapság.
Megérintettek a fiatalságunk korszakának Budapestjéről szóló írásai. Jómagam Nagyváradon nőttem fel teljes „elzártságban”, jószerével csak a Kossuth és a Petőfi Rádió jelentette a kapcsolatot az áhított, és számunkra „a Nyugatot” képviselő magyar fővárossal (csak később, kolozsvári egyetemi hallgató koromban „szállingóztak be” a lapok, a könyvek…).
Egy szó mint száz, jó volt nagyon olvasni a könyvét.
Dolgozzon töretlen kedvvel, legyen sikeres. Sokszor üdvözlöm hálás köszönettel új olvasója:
Deák Klára
Egy elfelejtett levél. Nem tudtam róla, hogy az „agglegény-kötet” efféle kincset rejteget. A boríték hátoldalán általam ceruzával írott hétjegyű vonalas pesti telefonszám. Nyilván felhívtam Klára asszonyt, hogy megköszönjem a levelét. Szégyen, hogy semmire nem emlékszem már. Találkoztunk is volna? Vagy egy hívásnál abbamaradt a szellemi kapcsolatunk? Egyáltalán: él még Deák Tamás magyar író özvegye? Tizenhét év után még érdekes ez?
Hogy a csodába ne lenne az!
Hiszen mikor kap egy-egy értő olvasótól egy író ilyen levelet? Ha el is olvasnak páran, ha egyik-másikuknak tényleg megtetszik a betűrengetegből valami, megtartják maguknak a vélekedésüket. Én meg egy felső polc alig elérhető felejtésébe száműztem a borítékot és tartalmát, ahelyett, hogy kiraktam volna jól látható helyre szerényen sorakozó irodalmi elismeréseim közé.
De hát – ugye tudjuk – kézirat sosem ég el. Úgy látszik a fontos levelek sem.
Köszönöm, Klára
