David Foster Wallace: Végtelen tréfa
A Végtelen tréfa (Infinite Jest) emlékét akarom itt fényezni, mert szerzőjét rejtélyes óriásként ismerjük. Én is értetlenkedve fogadtam, majd beleszerettem, írni róla viszont elfelejtettem: most pótlom kihagyásomat.
A regény nem tegnap jelent meg (Amerikában 1996-ban, magyarul 2018-ban), de máig csodálom a két fordító, Kemény Lili és Sipos Balázs kitartását (három évig dolgoztak az 1100 oldalas művön, külön a bonyolult lábjegyzetek százegynéhány oldalán), és persze szakértelmén – nagy kalaplengetést érdemelnek. Mert nem könnyű olvasmány, nem könnyű angol szöveg, még annak sem, aki ért a teniszhez, meg volt már diliházban. Több cselekményszál fonódik össze, elválik, fura betétekkel teli. (Teniszakadémia – speciális amcsi iskolafajta, ahol ugyan tanulnak is, de a fő tenyésztési irány profi teniszezők képzése. Meg valami kanadai anarchista központ, aztán elvonókúrára épülő kórház – ez a diliház szerintem, meg az Incandenza család története, vagy micsodája.) Magam is többször leraktam, mert idegesített a nyelvezete, a történetszálak kuszasága, a főszereplőnek nevezhető figura hiánya stb. De be kellett látnom, hogy én vagyok/voltam a hülye olvasó, aki ámuldozott a fordítók nagyszerűségén és kitartásán. Ezért most csak az ő – elkésett –dicséretük végett fogtam írásba a könyvről, aminek – mondom meg egyszer – olvasása is nehéz, narratív módszere tán Joyce Ulysseséhez fogható nyelvi, meg asszociációs rendszer. Ráadásul a regény sok száz szereplőt villant fel, jobb, ha jegyzetelsz olvasás közben, szóval igazi high brow olvasmány.
David Foster Wallace 1962-2008 Fotó: Jelenkor Kiadó
A kalaplengetésen túl arról is írnék, hogy Wallace ma a legmenőbb prózaírónak számit a poszt-posztmodern amerikai irodalomban, és vetekszik Jonathan Franzennel, aki a Szabadság és a Javítások szerzője. Ők ketten nemcsak kortársak, valamint riválisok voltak, hanem egymást is segítették, cserélték kézirataikat, megmutatták egymásnak titkos jegyzeteiket. Rivalizáltak, és barátok voltak, a kettő ugyan üti egymást, de ők nagy művészek, tudták, hogy egymás nélkül nem megy (nem megy úgy), mint egymással. És aztán Wallace egyszer csak bedobta a törülközőt. Meleg volt, kínlódott, nemcsak az írással, önmagával is: súlyos depresszióban szenvedett, Nardilt zabált, ami – állítólag antidepresszáns, de egyben fokozza az öngyilkossági hajlamokat. Jó kis gyógyi, egyfelől bekorlátozta a depressziót, vagyis tudott dolgozni, másfelől szerintem valami koksz is lehetett benne. Leállt vele, de úgy látszik későn. Egy év multán, 2008-ban átlépett az örök vadászmezőkre.
Eközben – amiről nem szól a fáma – még kinyomott magából egy vaskos társadalomszatírát (The Pale King, A sápadt király című befejezetlen regényt. 2011-ben jelent meg…). A regény az amcsi (rettegett) adóhivatalban (az IRS-ben) játszódik, mint egy mini-társadalomban leképezve az ottani bürokráciát, sőt a bürokratikus ember lélektanát, társas viszonytalanságát. Nagy író volt, és nagy íróként gondolta, hogy vége van. És Wallace se tudott rajta segíteni. Felkötötte magát – ami szerintem szimbolikus választás, egyszerűbb, kevésbé rémes módon is mehetett volna át a másvilágra. Ez a tragikus sors persze megdobta hírét, egyre feljebb került a ranglétrán, ma – úgy tűnik – ő a Nr.1 az amerikai regényírásban.
Hát csak ennyit megkésett kalapemelésként.
David Foster Wallace: Végtelen tréfa. Fordította: Kemény Lili és Sipos Balázs. Jelenkor Kiadó, 2018. 1000 oldal
