Cormac McCarthy: Isten gyermeke
Az Isten gyermeke igencsak fekete könyv. A legsúlyosabb mondata a címre utaló kijelentés, miszerint Lester Ballard „Isten gyermeke, talán épp úgy mint te”. (8.) A kötet legnagyobb erőssége, hogy McCarthy úgy rajzolja meg a gyilkos képét, hogy az az olvasóban félelem helyett inkább undort és sajnálatot keltsen, csakúgy, mint az összes többi figura.
Cormac McCarthy könyvei közül magyar nyelven eddig a Nem vénnek való vidék; a Határvidék-trilógia (Vad lovak, Átkelés, A síkság városai); Az út; a Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen és A jogász című művek jelentek meg, 2017-ben pedig az Isten gyermeke, a szerző egyik első, 1973-as alkotása is bekerült a felsorolásba. Aki tehát nem olvasta angol nyelven az eredetiket, előbb ismerkedhetett meg a lefordított életmű későbbi tagjaival, mint a korai műremekkel. Érdekes ilyen perspektívából (is) olvasni a kötetet: az Isten gyermeke esszenciálisan magába sűríti mindazt, ami a szerző későbbi műveit is jellemzi. Ahogy arra Morcsányi Júlia, a kötet fordítója is rámutat, a „regény keveri Cormac McCarthy műveinek háromféle irodalmi zsánerét, a déli gótikus, a western és a posztapokaliptikus stílust.”
Lester Ballard története Tennesseeben, az Appalache-hegység vidékén játszódik, s alapját egy valós gyilkosság adja. Akárcsak a szerző többi regényében, az Isten gyermekében is a legendás Dél sajátos dinamikájú, erőszakkal és bűnnel átitatott világa mutatkozik meg, hasonlóan Flannery O’Connor vagy William Faulkner műveihez. Elvégre Isten háta mögött vagyunk, ahol könnyű elbújni. De nemcsak a főszereplő alakja visszataszító, aki többször is „trollként”, „manóként” definiálódik, hanem a „jó” képviselői is mintha alávetnék magukat Dél sajátos törvényeinek: „Mind ott állunk és nézünk lefele a fószerra és kifordítva van rajta a gatyája. Kívül lógnak mindenfelé a zsebei. Marhára nem nézett ki százasnak. A seriff meg csak annyit mondott neki hogy mehet. Megkérdezte hogy tud-e így vezetni. Na hát ilyen fickó ő.” (46.). Felhozhatjuk a szeméttelep tulajdonosának családját is, vérfertőző viszonyaival és egy degenerált gyermekkel a roskadozó ház falai között. Lester azonban még ebben a cseppet sem feddhetetlen társaságban is kitaszított. Családi körülményei enyhén szólva is problémásak: anyja meghalt, apja felakasztotta magát. Végül a házát is – mely emberségének egyik utolsó jelölője lehetett volna – elárverezik a feje fölül, innentől kezdve pedig „elkorcsosulásának” folyamata ívszerűen megy végbe. Egyetlen tulajdona a fegyvere marad, amely mintha már a testéhez nőtt volna – a róla szóló történetekben, melyek a fősodorral párhuzamosan futnak, egyfajta attribútumként jelenik meg –, s a plüssállatai, melyeket a céllövöldében lőtt, s melyek így az egyetlen dologhoz kapcsolódnak, amiben sikeres: a puska használatához.
Az idő előrehaladtával a férfi egyre kívülebb kerül a társadalmon. Az emberekhez való egyetlen kapcsolódási formája megfigyelése marad, a kukkolás: meglesi a férfit, aki megvette elárverezett házát, a környékre tévedő, közösülő párt, de a szeméttelepes lányait is. Eltávolodása a világtól több szinten is tetten érhető: saját tulajdonából egy kunyhóba kerül, majd miután az leég, az erdőben húzza meg magát, egy barlangban. Ezzel párhuzamosan viselkedése is fokozatosan egyre kevésbé felel meg a normáknak. McCarthy kriminológiai pontossággal rajzolja meg Lester Ballard gyilkossá válását már ez első jelektől kezdve, a gyermekkori agresszió és az állatkínzás („Fogta magát azt kölcsönkérte Squire Helton traktorját és visszament vele és rádobott egy kötelet az öreg tehén fejére azt elindult a traktorral amilyen gyorsan csak bírt. Mikor a kötél kifeszült az rendesen le is tépte az állat fejét. Eltörte a nyakát és ott helyben kinyírta” [37.]), a kukkolás, szexuális aberráció és az erőszak megjelenítésén keresztül, egészen a sorozatos emberölésig.
A romlott világhoz rontott nyelv is tartozik. Faulknerhez hasonlóan McCarthy is megkísérel szereplőinek hiteles, stilizálás nélküli nyelvén megszólalni. Az Isten gyermeke mentes minden központozástól. A szerző alapelve a következő: „[n]incsen rá okom, hogy a szöveget telepakoljam mindenféle írásjellel. A központozás fontos, mert megkönnyíti az olvasást. Azért van, hogy leegyszerűsítsen, nem azért, hogy megnehezítse az olvasó dolgát. Én a mondatokban, a nagybetűkben és a kettőspontban hiszek, a vesszőkben viszont csak ritkán”. Morcsányi Júlia kiváló érzékkel fordítja a szereplők kimunkálatlan megszólalásait. Például: „Tudom hogy micsinátunk. Kimentettük a börtönből a kis szarházit és szabadon engedtük hogy újra gyilkolhassa a jónépet. Ezt csinátuk.” (193.).
Azonban a szövegben jelen van egy másik, jóval poétikusabb nyelvi réteg is. McCarthy ugyanis alapvetően kétféle narrációval dolgozik. Egyrészről, egyfajta „kórusként”, egy helyi lakos történeteit halljuk Ballardól. Ez a beszélő, mint kiderül, együtt járt iskolába a gyilkossal, s a seriffel dolgozik, nagy valószínűséggel járőr, így a bűntényekre is rálátása van. Tőle tudjuk meg mindazt a háttérinformációt, amely alapján Ballard profilja kirajzolódik előttünk. Másrészt Lester Ballard saját, éppen zajló történetét is hallhatjuk, egy külső megfigyelő narrálásában, aki így voyeur lesz, akárcsak maga a főhős. Az utóbbihoz tartozó szövegrészek – rontottságuk ellenére is – néha lírai magasságokba repítik az olvasót, főként azokon a pontokon, ahol a természet és a főszereplő kapcsolata kerül terítékre: „Egy este ahogy Ballard a fekhelyén pihent a tűz mellett látta őket előbukkani az alagút sötétjéből és kiröppeni a plafonon lévő lukon, vadul csapkodva a hamuban és füstben mint a Hadészból felemelkedő lelkek. Mikor elmentek figyelte a hideg csillagok hordáit ahogy a füstlyuk felett terpeszkedtek és azon tűnődött vajon azok miből készülhettek, vagy akár ő maga.”(145.), máskor egészen bölcsnek mutatják Ballardot: „Nem tudta hogyan párosodnak a héják, de tudta hogy a világon minden harcban áll egymással.”(175.)
Ez a természettel való alázatos és értő kapcsolat Cormac McCarthy ösztön-figuráinak sajátja. Ahogyan Lester lassan átivódik a természetbe, groteszk módon megkapja a családot és az otthont, amire vágyott: a barlangban él, s egy „szentélyt” alakít ki a hulláknak. Birtokolni képes a tetemeket, így képes kisemmizettségét velük helyettesíteni. Végül őrületének teljes határán, a gyilkosságok adta magabiztosságtól fűtve eljut arra a pontra, hogy bosszút álljon: „Megacélozta magát hogy továbbmegy hiszen visszafordulni nem tudott és a világ aznap olyan szépséges volt mint bármelyik valaha volt napon és ő pedig nyargalt a halála felé.” (177.) Megkísérli megölni azt, aki tragédiájának szimbóluma: a háza új tulaját.
Az Isten gyermeke igencsak fekete könyv. A legsúlyosabb mondata a címre utaló kijelentés, miszerint Lester Ballard „Isten gyermeke, talán épp úgy mint te”. (8.) A kötet legnagyobb erőssége, hogy McCarthy úgy rajzolja meg a gyilkos képét, hogy az az olvasóban félelem helyett inkább undort és sajnálatot keltsen, csakúgy, mint az összes többi figura. A könyv lebegni hagyja a „mi lett volna ha…” kezdetű kérdést. Mi lett volna, ha Lester Ballardot nem alázzák meg, ha nem ilyen családba születik? A társadalom szerepét hangsúlyozza a zárlat is. Lester, miután kicsúszott üldözői markából, s bolyong barlangjában, feladja magát a kórházban: „Nekem itt kell lennem, mondta.” (199.) – azonosulva mindazzal, amilyennek mások látták az idáig. Megbomlott, törvényen kívüli férfinek, aki „[v]agy kitalál magának egy másik életvitelt vagy talál magának egy másik lakóhelyet hozzá valahol a világban” (126.) – ahogy a seriff fogalmaz.
Cormac McCarthy: Isten gyermeke, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2017, 201 oldal, 2999 Ft
