Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó
Európa (és a világ) kultúrájának az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eseményére fog idén ősszel Dublinban sor kerülni: a szentté avatásra váró Newman bíboros egykori palotájában, amely korábban az egyetem épülete volt, megnyílik az ír irodalom múzeuma. Ha a nemzeti kultúráknak irodalmi válogatottakat kellene kiállítaniuk, az írek irigylésre méltó helyzetben lennének; négy irodalmi Nobel-díj, ugye? Colm Tóibínnal se vallanak szégyent.
Európa (és a világ) kultúrájának az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eseményére fog sor kerülni idén ősszel Dublinban: a szentté avatásra váró Newman bíboros egykori palotájában, amely korábban az egyetem épülete volt, megnyílik az ír irodalom múzeuma. Pontos dátum még nincs, de az írek gőzerővel készülnek a rendkívüli eseményre, s már jó előre beharangozták a múzeumot. Aki ismeri az ír irodalmat, annak nem kell ecsetelni az új intézmény jelentőségét, amelynek a hírlevelére már most föl lehet iratkozni. Ha a nemzeti kultúráknak irodalmi válogatottakat kellene kiállítaniuk, az írek irigylésre méltó helyzetben lennének. A vak szövetségi kapitánnyal kiálló görögök kivételével talán még a Nationalelf, a francia meg az orosz válogatott is azon drukkolna, hogy elkerülje őket a negyeddöntőben.
Főleg, ha hozzávesszük az idegenlégiósokat is, akik más bajnokságokat, mint például az amerikai, erősítenek, akkor a Joyce-cal és Yeats-szel fölálló ír válogatott valóban megállíthatatlannak látszik még úgy is, ha Wilde már pályára sem lép, s csak esti összetartáson szórakoztatja történeteivel és paradoxonaival a csapatot. Szóval igazi nagymenők múzeuma (A museum of literaturefortheworld’s greateststorytellers – ahogy a honlapja hirdeti) nyílik meg ősszel (négy irodalmi Nobel-díj, ugye?), aminek még további jelentőséget ad, hogy az ír irodalom semmit sem veszített századfordulós lendületéből, s ezt tudhatják a magyar olvasók is, hiszen részben a LiteratureIreland fordítói program támogatásával számos kiváló kortárs mű kerül méltó tolmácsolásban elénk, aminek tudatosításában csak az szab korlátot sokszor, hogy meggondolatlanul leangolozzuk vagy lebritezzük az íreket, ami – akaratlanul, persze – végső soron akár a művek félre- vagy meg nem értéséhez is vezethet.
A kortárs ír irodalmi válogatott itthon is méltán népszerű tagja Colm Tóibín, akinek nevét regényei mellett a belőlük készült filmek tették népszerűvé. Nemrég magyarul is megjelent művét, a A blackwateri világítóhajót még a múlt század végén írta. A regény, amely a modern ír regényekre is jellemző erős jelképiségre épül (gondoljunk csak Sebastian Barry vagy Edna O’Brian műveire), egy betegség mindent megváltoztató, elháríthatatlan csapásából bontakoztatja ki egymástól elidegenedett generációk és a számukra idegen életformák összetalálkozásának történetét. Hat ember találkozásáról, együtt töltött napjairól, közös küzdelmeikről szól a regény. Ők hatan azonban egészen különleges koordináta-rendszerben léteznek: három nő és három férfi. A nők egymás szülői-gyermekei: nagyanya, a lánya és az unoka, a három egyidős férfiak barátok, akik történetesen melegek. A nők – a legfiatalabb kivételével, akinek családja a regény elején elutazik – özvegyek. A találkozás alkalma, hogy az egyik unoka, a legfiatalabb nő fivére, haldoklik: végstádiumban van, AIDS-es, s még vissza akar menni pár napra – amíg elengedik a kórházból –, abba a tengerparti házba, ahol gyermekkorában boldog nyarakat töltött, ahol a nagyanya él, s ahol már csak az az egy épület dacol a tengernek a partból egyre nagyobb darabokat kiharapó, házakat elnyelő étvágyával.
A halál árnyékában együtt töltött napok alatt feloldódnak a régi és az új görcsök, miközben képet kapunk a vidéki Írország életéről is. Tóibín végig kézben tartja az elbeszélés fonalát és a szereplők is úgy sodródnak egymás mellé, hogy elkerülhetetlenné váljon a régi sérelmekkel vagy hamis hitekkel való szembenézés. A regény központi alakjainak már-már patikamérlegen kimért egyénisége finoman reflektál a kortárs ír és európai társadalmi problémákra (szó esik például az egyik meleg fiú katolikus pap által megáldott házasságáról), a szigorú kontroll alól a fő helyszínen egyedül lakó öregasszonynak, a régóta egyedül élő nagyanyának sikerül kiszabadulnia, aki a mintha hosszú dermedtségből olvadna föl, hogy aztán mindenkire a frászt hozva autóba ülve vágyjék száguldozni. Persze, ez az ír vitalitás és keménység egyáltalán nem légből kapott, hiszen kevés népet edzett meg jobban a történelem, mint a smaragd sziget őslakóit. Hát ezért is várjuk annyira az új dublini múzeum megnyitását.
Addig is itt a múzeum honlapja: moli.ie
Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó. Greskovits Endre fordítása. Budapest, Park Könyvkiadó, 2019. 280 oldal, 3950 Ft
