Búcsú apámtól

|

„Nyerjünk inspirációt életéből”

Ungvári Tamás 1930-2019         Fotó: Wikipédia, Stekovics Gáspár

Tisztelt gyászolók, apám barátai, tisztelői, olvasói, diákjai és az igazságra éhes, kultúrára fogékony emberek közössége! Anyám, Katalin, és bátyám, Dávid, nevében is köszönöm, hogy eljöttetek és közösen méltóan megemlékezhetünk apámról.

Én életem meghatározó részében, apámnak köszönhetően, angolul beszéltem, illetve angol nyelvterületen éltem. Mégis könnyen jönnek a magyar szavak, amikor apámról kell szólni. Sokan jól ismertétek publikus oldalát Ungvári Tamásnak: az életet habzsoló, nyilvánosságot és szereplést nem megvető, polgárpukkasztóan sztorizgató társasági ember énjét. Ezt az oldalát, kisebb-nagyobb csúsztatásokkal, már sokan megírták. Én most nem erről szeretnék beszélni. Úgy gondolom, egy ember történetét, mint egy könyvet, az egésze alapján lehet megítélni, és nem abból a fejezetből, amibe épp belelapoztunk. Én inkább kiemelnék néhány más fejezetet, amelyek talán kevésbé ismertek, de a legmélyebb nyomot hagyták bennem és családunkban.

Ungvári Tamás – az örökifjú. Azt mondták egyszer az életről, hogy „a cél az, hogy fiatalon halj meg, de olyan későn, amennyire csak lehetséges”. Hetvenes évei végéig egyik kedvenc időtöltése a teniszezés és a síelés volt. Tavaly még rendszeresen járt nordic walkingozni az erdőben évtizedekkel fiatalabb legkedvesebb barátjával, aki sokszor panaszkodott arra, hogy alig tudta vele tartani a lépést. Azt sem felejtem, pár hete mennyire örült annak, amikor Dávid becsempészett kórházi ágyához pár üveg kézműves sört. Állítólag attól jobban csúszott le az egy szelet konzervpárizsi és a száraz fehér kenyér, amit aznap ott bent adtak ebédre. Dávid és anyám, apám életének második felében; nekem, utolsó harmadában volt szerencsém jelen lenni. Amikor születtem, életkor alapján apám már öregnek számított, de azt az esélyt, hogy öregnek lássuk, soha nem adta meg nekünk.

Talán azért is ment neki a fiatalon meghalás, mert már majdnem többször megtörtént vele. Az 1944–45-ös éveket, ha csak a családját nézzük, statisztikailag kevesebb mint tíz százalék esélye volt túlélni. Mint sok más magyar zsidó túlélő, ő sem szeretett mesélni erről az időszakról. Egy történetet azért elárult, amin, mint minden klasszikus Ungvári-sztorin, egyszerre borzongtunk es mosolyogtunk. 1944-ben, amikor a nácik bevonultak Budapestre, apám akkor 14 éves kisfiúként, a kíváncsiságtól vezérelve, lesétált az Astoriánál állomásozó Gestapo-tisztekhez, hogy németnyelv-tudását gyakorolja velük. Sok mindent tanult meg élete során, de félni se akkor, se haláláig nem tudott megtanulni. Minden egyes személyes kudarcban és tragédiájában ő inkább a lehetőséget látta. Ha kirúgták egyik lábát, gyorsan növesztett egy újat. Ahogy ő szerette mondani, „előremenekült”. Amikor 1957-ben elbocsátották, belekezdett német és angol nyelvű regények fordításába, később ő segíttette először magyar színpadra hozni Neil Simon, Arthur Miller darabjait és az első nagy amerikai musicaleket. Amikor a ’70-es évek végén Magyarországon elfogyott körülötte a levegő, vendégprofesszorként tanította végig a Nyugat legrangosabb egyetemeit. A ’80-as évek végén, már majdnem hatvanesztendősen, amikor kortársai még régi írógépeket használtak, megtanította önmagát számítógépezni, majd a számítástechnika-forradalmat népszerűsítette itthon. Végül, csaknem hetvenévesen, kiköltözött velünk Amerikába. Ez az „előremenekülés” már nem volt rákényszerítve. Ő mindent hátrahagyva és feláldozva vállalkozott erre a kalandra, csak azért, hogy mi külföldön tanulhassunk. Akármilyen idős volt, nem hagyta, hogy a múlt rabja legyen, mert neki az élet mindig holnap kezdődött. Ő megmutatta, hogy sosem késő változni vagy újrakezdeni. Ez az optimista életszemlélet és magabiztosság az egyik legértékesebb hagyatéka. Ez bennünk mélyen rögzült, és remélem, rátok is hatással volt.

Ungvári Tamás – a tanár. Apám utolsó leheletéig aktív volt. Mintha a nap, csak neki kivételesen, több mint 24 órából állt volna. Élete nagy részét egy asztalnál töltötte olvasással és tanulással. Tudta, hogy amíg a bankszámlán lévő pénz gyarapítható vagy költhető, addig a tudás az egyetlen univerzálisan konvertibilis valuta, ami nem veszít értékéből, és senki sem veheti el. Hivatásszerűen emlékezett mindenre. Minden könyvet pontosan oldalszámra és sorra tudott idézni. Bezzeg a C kategóriás akciófilmeket úgy tudta megnézni, hogy csak a végére jött rá, hogy azt már többször látta. Az írott szó, úgy tűnik, jobban maradt meg neki. Viszont nem azért tanult megállás nélkül, hogy ezt a tudást önmagában tartsa. Ő hitt abban, hogy a világ jobb lesz, ha több önállóan gondolkodó ember van benne, és a legnagyobb örömét abban lelte, ha másokat inspirálhatott. Neki a tévé- vagy rádióstúdió csak egy másfajta katedra volt nagyobb osztályteremmel. Diákjaiban a reményt és a jövőt látta. Talán fiatalabb önmagát. Úgy gondolta, ha Weisz Salamon cipész unokájából, és Ungár Sándor szabómester fiából lehet egy Ungvári Tamás, akkor bárkiből lehet bármi. Legyen az a szegény magyar parasztgyerek vagy a mexikói eperszedő bevándorló fia.

Apám tudásánál talán csak az igazságérzete lett erősebb, ahogy egyre idősebb lett. Élete küldetésének látta mások igazának megírását. Életének utolsó heteiben, az egyik legnagyobb örömét abban lelte, hogy megjelenhetett könyve, amiben Lőw Immánuel rabbi emlékéért perelhetett. Művei nagy részében a múlt feledett nagyjait próbálta feltámasztani, de nem hagyott ki lehetőséget, hogy élő kortársait is védelmébe vegye, amikor igazságérzete úgy kívánta. Még akkor is, ha ők ezt csak rivalizálással tudták viszonozni. Őt ez egy cseppet sem zavarta, mert mindig tudta, hogy mi a „big picture”, avagy a nagy kép. Műveivel bátorságra akarta biztatni olvasóit. Ő annak tudatában írt, hogy jövőnk akkor lesz, ha kiállunk az igazságért és nem engedjük, hogy mások történelmünket elrabolják.

Ungvári Tamás – a családapa. Ez volt életében a funkció, a cím, amit legjobban szeretett, de a legkevesebb nyilvánosságot kapta. Sosem értettük, hogy ennyi könyv, fordítás, cikk és tanulmány megírása mellett hogyan jutott ideje apánk lenni. Őszintén szólva, nem könnyítettük meg a dolgát. Talán a legkritikusabb közönsége mi ketten voltunk. Könyörtelenebbül osztályoztuk, mint ő a diákjait. Jutalmul főállásban aggódhatott miattunk. De akármennyire is megnehezítettük az életét, apám, apánk, a legfontosabb ember volt családunk életében. Egy életre szóló személyes emlék és élmény fűződik hozzá. Nagyon szeretünk papa, nagyon hiányzol, és most is és életünk végéig mérhetetlenül büszkék leszünk rád.

Apám egyszer azt mondta, életére visszanézve: „minden úgy volt jó, ahogy volt”. Én azt gondolom, ez csak akkor lesz igaz, ha mi is hajlandóak leszünk áldozatot hozni tudásunkért. Ha ezt nem tettük eléggé, akkor kezdjük el most, mert holnap már jogunk van kevésbé butának lenni, mint amennyire tegnap voltunk. Ha holnaptól kevesebb könyv fogy, kevesebben érdeklődnek a tudomány iránt, vagy kevesebben járnak színházba, akkor úgy érzem, ezt elszúrtuk. Nyerjünk inspirációt életéből, hogy jobb és bátrabb verziói legyünk önmagunknak. Mostanában, ha a híreket olvassuk, könnyű elkeseredni a magyar kultúra és a tudomány jövőjével kapcsolatban. De ne essünk bele az indifferencia és beletörődöttség veszélyes csapdájába. Nem hinthetnek itt annyi viszályt, hogy mi ne tudnánk összefogni az igazságért. És adjon nekünk az is erőt, hogy ott lesz mellettünk szövetségesnek egy egész eltávozott hadsereg, köztük most már Ungvárival és a megszenvedett magyar kultúra többi nagyjával. Ha ezt megtesszük, már megérte neki élni és meghalnia. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.

Ungvári Benjámin

(Elhangzott Ungvári Tamás búcsúztatásán, 2019. július 5-én Budapesten, a Kozma utcai izraelita temetőben.)

CÍMKÉK: