Fejezet egy életrajzból
Kis sarki csemegebolt. Borhidáné sápadt, aprócska nő, egész napját az üzletben tölti. Két pult van, derékszögben állnak. A kiszolgálás a pult mögül történik, a vevők sorban várakoznak, délelőtt boltossegéd, egy idősebb férfi rakja ki az árut a polcokra. A helyiség olyan kicsi, hogy nincs kirakata, csak a szűk bejáraton át vág be vékony fénycsík, ha kint süt a nap. Odajárnak a környező utcákból és a kiépülő Katonarétről vásárolni. Mindig ég a villany, a mennyezetről tejfehér búra világít. A pénztárgép fölött kakukkos óra jár. Borhidáné a pénztárgépet ritkán használja, inkább kézzel számol, egy hosszú cetlire írja föl a számokat, és a pénz egy pult alatti fiókba rakja. Összead, kivon, közben alig hallhatóan suttog maga elé. Ha megzavarják számolás közben, ingerültté válik, rosszallóan pillant föl a papírlapról. Piszeg, és az ajka elé emeli az egyik ujját.
Kiszolgáláskor hangja rekedtes, de hangos. Túlkiabálja a vevőket. A tejesüvegek a bolt bejáratánál vannak ládákban. Ha valaki elfelejti kivenni a tejet, a vevők kézről-kézre adják az üveget. A bolt nem önkiszolgáló, ez az egyetlen művelet, amit a vevők maguk végeznek. Még a szódásüvegek is a pult mögött állnak ládákban föltornyozva, de a pult mögé vevő nem léphet. Borhidáné boltjában ez a rend, ehhez tartja mindenki magát.
Az üzlet a koradélutáni órákra kiürül, alig jön vevő. Ekkor Borhidáné az üzlet és a lakása közötti keskeny átjáróban üldögél. Bagózik. Onnan nézi a Teleki utca, a Tavasz utca és a Rózsa utca kereszteződését, szemügyre veszi az arra haladó autókat, azokból sok van, mert a Teleki utca egyúttal a Kaposvárra vezető műút, a város somogyi eleje. Arrafelé van a Dózsa laktanya, ahol állandó a mozgás. Katonai teherautók és dzsippek tűnnek föl időről-időre. Katonazubbony is mindig látható az utcán. A katonaság más időszámítás szerint él. Gyalogosból kevés van, ebben az órában keveseknek vitt arra az útja; egyébként is az emberek vásárlás közben beszélik meg az ügyes-bajos dolgaikat, szidják az időjárást, vagy pletykálkodnak az ismerősökről. Borhidánét a vevők kiszolgálásakor nem zavarja a zsibongás – hiszen mindenkit túlkiabál –., csak amikor számol, szigorodik el.
Sokszor küldtek el hozzá kisebb apróságokért, amik éppen hiányoztak a háztartásból, ha kifogyott valami a főzéshez-sütéshez. Szaladtam, összeszorított marokkal, nehogy kihulljon belőle a pénz. Ha azon a sarkon járok, mindig eszembe jut a kis boltocska, pedig a nyomát rég belepte a por, se híre, se hamva az épületnek. A bolt emléke is kikopott az időből, és már Borhidáné nevét se ismeri senki. Az utca múltjának képe azonban megjelenik előttem, a lakóival együtt, akit ő láthatott: mert láthatta azokat, akik legszívesebben láthatatlanná váltak volna, mert látta az arcokra kiülő fáradtságot, a megkeseredettség szomorú és betemethetetlen árkait, látta a fájdalmas magányt; látta, hogyan kívánja pokolra a körülötte örvénylő nyomorúságos világot valaki.
Látta és hallotta azokat, akiknek már alig volt helyük abban az Isten verte világban. De látott büszkeségben megöregedett, szótlan városszéli embereket, akik nem törtek meg, akik nem kapdostak levegő után, bárhogy is vetett a sors kártyát nekik.
Elgondolom ott az utca kereszteződésében, ahogy Borhidáné esténként, ha már lehúzta az utolsó vásárló után az ajtón a redőnyt, elüldögélt a vastag homályban a dobkályha mellett, abban a polcokkal kibélelt kalitkában, ami az üzlet és a lakása között volt. Leeresztette a szemhéját, és várakozott. Azzal a nyugalommal, amit csak az érthet meg, aki tudja, hogy bármi, ami eléje tárul, az élet kiolthatatlan része.
