Borbély Szilárd: Bukolikatájban
Borbély Szilárd Bukolikatájban – Idÿllek című verseskötetében is egymásnak feszülnek az antik görög/római mitológia és a múlt század Nincstelenekből is ismert paraszti életképei. Ezek az ütközések pedig megnyugtató válasz nélkül szembesítik az olvasót azzal a kérdéssel, hogy létezik-e kiút a mítoszok örök jelenéből.
Ha a nyelv lineáris időbelisége felől ragadjuk meg a mítoszt, máris kicsúszik kezünkből. Hiszen a mitológia egyik sajátossága, hogy cselekményét nem a történetiség szervezi, hanem az a ciklikus időtlenség,[1] amely a rendező elvek, struktúrák jellemzője. Más szóval a mítosz a jelenségek okaként vagy eredeteként egyfajta örök jelenben, önmagát folyton újratermelve létezik, míg a nyelvi megnyilatkozás időbeli egymásutániságban zajlik. Ennélfogva a mitikus alapokra helyezett irodalmi alkotásnak már az alapkoncepciója is termékeny feszültséget teremt az időtlen és a történeti, az ideális és az esetleges, a személytelen és a személyes között. Borbély Szilárd Bukolikatájban – Idÿllek című verseskötetében is egymásnak feszülnek az antik görög/római mitológia és a múlt század Nincstelenekből is ismert paraszti életképei. Ezek az ütközések pedig megnyugtató válasz nélkül szembesítik az olvasót azzal a kérdéssel, hogy létezik-e kiút a mítoszok örök jelenéből.
E kérdés látszólag eldöntetett. Margócsy István kritikája[2] szerint a Bukolikatájban a kilátástalanság és a transzcendencia hiánya felől szól az olvasóhoz; Fülöp Barnabásé[3] pedig szintén tematizál egyfajta narrativátlanságot. Korántsem alaptalan értelmezések, melyeket a kötetkompozíció, illetve az egyes versek is – első ránézésre – alátámasztanak. Valóban, a kötetet két gyászvers keretezi, három ciklusának címeiből kiolvasható az „Amikor valaminek vége” szóösszetétel, a vershelyzetek konfliktusai, krízisei nem mutatnak tényleges megoldások felé, a felvonultatott karakterek pedig beletörődnek sorsukba, és mindezek hátterében a mítosz kérlelhetetlen időtlensége húzódik meg. Ennek fényében a Bukolikatájban a Nincstelenekből ismerős mozdulatlan, kiúttalan, zárt világot tár elénk – legalább is első olvasatra. A fenti értelmezések ugyanis akkor érvényesülnek, ha az olvasó ténylegesen azonosul a versekben felvonultatott „istenekkel”. A kilátástalan élethelyzetek és az önmagába forduló közösség élménye azonban a szövegekben felvonultatott szereplők élményei, és nem feltétlenül a befogadóé.
A Bukolikatájban ugyanis nem hagyja belenyugodni az olvasót a reménytelenségbe. A befogadó nem valami ésszel felfogható tragikus megfejtést kap a világról, hanem egy dilemmát, amely a kötet számos pontján mutatkozik meg ellentmondások formájában, először is a mítosz mint háttéranyag és a vershelyzetek fentebb említett összefeszülésében. Margócsy olvasatában e feszültség inkább a transzcendencia hiányaként kerül megnevezésre. Ám a versekben megjelenő életképek a transzcendáló mitologikus háttér nélkül elvesztenék azt a kontrasztot, amely által elkülönböznek a nyomor ábrázolásának közhelyeitől. A mítoszok kiforgatása és ütköztetése a realisztikus ábrázolásmóddal voltaképpen nem a transzcendencia hiányát, hanem hozzáférhetőségének nehézségét sugallja. A vershelyzetek történeti esetlegessége és a mögötte húzódó mítosz állandósága egymásra mutatnak, az eltérések pedig épp ezáltal kapnak fokozott jelentőséget. A Deukalion Termelő Szövetkezetben megénekelt tragikum súlya például egyszerre adódik az eredeti görög özönvíz-mítosz játékba hozásából és dekonstrukciójából: Zeusz az aranykori Árkádiát mossa el, amelyet Deukalión újra benépesít; a versben pedig „Maradt szikes, ami addig is ott volt” (18.). A zárósor éppen az ellenkező mitikus fedezet miatt lesújtó; a transzcendencia pedig nem leképeződik, hanem megmarad a maga idealitásában. Ugyanígy az Ariadné öregkorában című vers is rendkívüli tragikumot kölcsönöz a fonal elvágása alapvetően triviális motívumának, hiszen Atroposz szerepébe állítja Ariadnét, vagyis éppen a segítőt teszi meg az élet kioltójának. Itt is, ahogy a többi versben, a transzcendáló mitikus háttér és annak kiforgatása egyszerre adják meg a vers tulajdonképpeni súlyát.
További feszültséget szül a cikluscímek Amikor Valaminek Vége szóösszetétele, amely egyszerre szól a végről és kiált folytatásért mint félbemaradt állítás. Az elmaradó állítmány helyén tátongó űrt persze fel lehet tölteni magukkal a versekkel, ám a befogadás ettől csak tovább bonyolódik. Az Amikor és a Vége ciklusok ugyanis egy-egy műből, a Szuromi Lajos emlékére írt Gyászvers két változatából állnak. Mivel egyazon vers két változata kezdi és zárja a kötetet, kezdet és vég fogalmai relativizálódnak. Egyfelől ugyanoda, ugyanahhoz a vershez jutunk vissza, annál is inkább, mert a második, hosszabb verzió teljes egészében magában foglalja az elsőt. Ennek értelmében a kötetnek nincs tulajdonképpeni vége, hanem megmarad a ciklikus mitológiai időben. Másfelől két külön versről beszélhetünk, ezt a szövegek eltérő hossza mellett a címek számozásával is jelöli Borbély. Ebben az olvasatban van kiút a mítosz időtlenségéből; a kötet máshova jut el, mint ahonnan kiindult, így lineáris időbeliséget tükröz. Akárhogy is olvassuk, lényegében eldöntetlen marad, hogy mi történik, amikor valaminek vége – és épp ebben rejlik a Bukolikatájban egyik legnagyobb érdeme: valami eldönthetetlenre irányítja a figyelmet – arra, hogy a múlttal el lehet-e számolni, hogy megnevezhető-e az, ami elmúlt, illetve hogy a halál után van-e kitől búcsút venni. „Hogyan búcsúzzunk attól, aki már nincs / közöttünk? Vagy talán sose volt… / Hogyan búcsúzzunk attól, akihez nem / beszélhetünk többé – csak róla mindig?” (7.); „A földbe vájt / üres tér a hiánynak formája, amely kitárul, / hogy szavak zuhanjanak bele. Valakit jelentenek / bizonnyal ők?” [kiemelés az eredetiben] (95.) Mindennek fényében talán nem is végről van szó, hanem csupa kérdőjelről azt illetően, hogy van-e egyáltalán vég.
Ezt a meghatározhatatlanságot erősíti a középső ciklus, a Valaminek is. Bár a konkrét költészet felé mutató írásmód esetenként akár aprólékos, realisztikus képeket alkot, a „valami” megnevezés nem éppen mutat bármiféle definíció vagy leírás felé. Ez a „valami” – különösen a másik két cikluscím között – történetiséget sugall, egy köztes eseményláncolatot, amely folyamatosságában érdekes. Ennek fényében kap értelmet a visszatérő víz-motívum is, amely hol tényleges mozgatórugója a vershelyzetnek (Deukalion Termelő Szövetkezet), hol a leírások háttérben meghúzódó elem (többek közt Ekhó a verandán vagy Próteusz a pszichiátrián). E motívum szintén oldja a zártsághoz fűződő képzeteket: a víz folyamatos mozgásban ábrázolódik, árad, folyik vagy párolog. E mozgás két versben áll csak meg, amelyek az apa és az anya kríziseit tematizálják: az anya idegösszeomlásánál megfagy, az apáénál pedig medencében, mocsárban vagy pohárban áll. A versbeszélő maga is kifejti a víz jelentőségét: „Úgy hajlok életem vize fölé, hogy / csak a felszínét látom: a pillanat változó tükrébe nézek / bele mindig. Az idő elfutó folyó, kacskaringós mederében / áramló víz, amely hol begyorsul, hol meglassul a partnál, / a körív belső felénél.” (61.) Megfoghatatlan, folyamatosan változó közeg képzetét emeli be a versbe; elbizonytalanítja az emlékezést és időbeliséggel ellensúlyozza a statikus, zárt vershelyzeteket. Az emlékek sora így lesz jelenetek egymásutánja helyett „valami”.
E bizonytalanság teszi a középső ciklus, de talán az egész kötet egyik kulcsszövegévé az Ekhó a verandán című verset. A paradoxon talán ebben a műben mutatkozik meg a legmarkánsabban, rögtön a nyitányban: „Mnémoszüné, a sötét fényű, az istenek kegye- vagy / büntetéseként elvette tőlem az emlékezet terhét. Nem / emlékszem az emlékeimre.” (61.) E sorok éppen egy visszaemlékezést vezetnek be. Ezáltal a versbeszélő és a felidézett emlékek távolsága oly mértékben nő meg, hogy a szöveg egyfajta ürességben látszik lebegni és az érvénytelenség határán táncol. Ez a mintázat pedig visszacsatol a kötet kezdő- és záróciklusára, a két gyászversre, amely szintén felveti a múlt nyelvi megragadhatóságának kérdését. Mítosz és élményanyag viszonyrendszere itt már nem csak tematikusan, hanem metapoétikus értelemben is funkcionál, tekintettel arra, hogy az említett érvénytelenség egyúttal a nyelv inaktualitása. Ahogy a versek is reflektálnak az emlékezés problematikájára, úgy a nyelv sem választható el attól az inaktualitástól, ami a szavakban csak a valóság lenyomatait, sohasem a tárgyat magát ragadja meg. Ekhó egyben a nyelv visszhangja is, amely térben és időben elszalasztott valóságokról szól, de ténylegesen megjeleníteni nem képes azokat. A végtelenségig visszhangozhat utalásról utalásra, jelentésről jelentésre, de nem ér célt soha.
A Bukolikatájban tehát feltehetően nem csak a kilátástalanság és a transzcendencia nélküliség tragikumának jegyében íródott. Legalább is a kilátástalanság nem azon fajtája sejlik fel a versekben, amely a Nincstelenekben is megidéződik. A lezártság tragikumába bele lehet nyugodni, ahogy a kötet „istenei” is belenyugszanak. Ám a Bukolikatájban a végtelen ismétlődés, a végtelen visszhang tragikumát hordozza magában. A mítoszok visszhangja, az emlékezés visszhangja és a nyelv visszhangja ismétlődik a kötet világában lezárhatatlanul. A narratívának nem az a hiánya tűnik itt föl, amely a cselekvés hiányát jelentené vagy a linearitást nélkülözné. A versbeszélő végül kijut közegéből, de megoldást nem talál. Az Ikarosz a lakótelepen zárósora egy zuhanni vágyó Ikarosz vallomása: „És már nem repülni vágytam, csak zuhanni.” (90.) Borbély Szilárd halála elkerülhetetlenül rávetül e sorok olvasatára, ám a vers maga nem zárul le véglegesen: Ikarosz nem zuhan, hanem zuhanni vágyik, tragédiája pedig épp abban áll, hogy a mítosz ezen visszhangjában örök repülésre van ítélve. Ennek fényében talán mégis van válasz a kötet befejezetlen mondatára: amikor valaminek vége, marad a visszhang.
Borbély Szilárd: Bukolikatájban. Idÿllek, Jelenkor Kiadó, 2022, 136 oldal, 2399 Ft
[1] V.ö. Lotman, Jurij: A szüzsé eredete tipológiai aspektusból in Lotman, Jurij, Kultúra, szöveg, narráció, ford. Hoffmann Kornélia, Klausz Ildikó, Páti Mónika, Pécs, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, 1994.
[2] Margócsy István: Nincstelen istenek, Élet és irodalom, LXVI. évf., 16. szám, 2022. április 22. Elérhető: https://www.es.hu/cikk/2022-04-22/margocsy-istvan/nincstelen-istenek.html
[3] Fülöp Barnabás: Dadogó istenek, Litera, 2022. ápr. 30. Elérhető: https://litera.hu/magazin/kritika/dadogo-istenek.html
