Sehol sincs, és mégis szöknek oda emberek

|

Bodor Ádám: Sehol

Az egymáshoz hasonlító elbeszélői szólamok a legendák távlataiba emelik a bodori szövegvilág hétköznapi történeteit.

Bodor Ádám         Fotó: Magvető Könyvkiadó

Sehol címmel jelent meg Bodor Ádám legújabb novelláskötete a Magvető Könyvkiadó gondozásában. Egy Bodor-kötet olvasásakor önkéntelenül is keresi az olvasó egy lehetséges regény fejezeteit; lesi, hol érnek egymásba a szövegek, hol esik egybe két név vagy leírás. A szövegeket szinte észrevétlenül, talán szándékosan, de a véletlenség látszatára törekedve fűzi össze a bodori novellisztika, mondhatni nagyon elegánsan.

A kötet szövegein átvonul néhány hangsúlyos motívum, melyek változatos kidolgozásuk és szokatlanságuk miatt izgalmas hullámvonalakkal kötik össze a novellákat. Ilyen motívum a haj, az égetés vagy a halál. Az elbeszélő maga sosem szerves része a történeteknek, csak beszámol egy-egy különös eseményről a pontosság vagy a megbízhatatlanság látszatát keltve, de kétségtelenül a már korábbi műveiből megismert bodori hangon. Az utolsó kettő kivételével mindegyik szöveg üde színezetű múlt időben, „akkoriban” szólal meg. Vagy „az év egyik utolsó napján, karácsony és újév között” (101., Pitvarszk), vagy amikor „Ősz legvége, vagy inkább már tél eleje lehetett” (41., Hekk) és az idő és időjárás kellemes borzongással sejtet valamilyen sűrű feketeséget, mely a zárlatra betakar majd minden fennsíkot és határvidéket.

A koherens motívumok felidézik az ember történelmének nagy vétkeit, de épp csak annyira, hogy megpiszkáljanak némi halovány balsejtelmet az olvasóban. Bulbuk és Kován megsüti a Hekket, az álművész, Carlos és az őt boszorkányként fogva tartó, Dina bőrét belepi az avas hajszag, amitől már csak a farkasrévi tűz mentheti meg az embert. A börtönkonyhán Milu ragyogó szőke hajával látja azt is, ami a háta mögött és a te fejedben van, levágott haja, akár egy kisállat kucorodik a sarokba. Ha valaki meghal és a szőre mind kihull, akkor nem biztos, hogy a jóisten kezében van. „A haj, mint olyan, kezdett bele egyszer a mondókájába, fölnézett a plafonra, majd egy jelentős, mély sóhajjal folytatta: szóval, egyáltalán nem olyan, amilyennek gondoltuk.” (91., Leordina). A kötet motívumai az apokaliptikus végkifejlet felé olyanná válnak, akár egy jóslat apró szilánkjai. A képet sosem lehet teljesen összerakni, csak sejteni, hogy valami lapul a homályban, a Dvug folyó mocsaraiban, a Hlinka-tetőn vagy Pitvarszkban, ami sehol sincs és mégis szöknek oda emberek.

Az elbeszélők személye változik, hangjuk ennek ellenére csak finoman üt el egymástól, személyiségük drasztikus különbségei inkább a párbeszédekben jelennek meg. Erre a legjobb példa a Pitvarszk című elbeszélés, ahol egy élemedett férfitől halljuk, mit és hogyan csinált, amikor megtudta, Marlenka, a felesége, meghalt valahol a határőrségben egy katonatiszt szeretőjeként. A szövegben megfér egymás mellett festői leírás: „Már hetekkel korábban száraz hideggel beállt a tél. Kelet felől, a hegyszorosokon át napról napra hidegebb, fémes illatú levegő lopakodott be, és áttetsző ködlepel alatt megrekedt a völgy alján.” (102.) és a szeretővel folytatott alulstilizált szólam: „Ne hagyd magad. Tápláld minden földi jóval azt a kis ennivaló banán testedet. Egyenként mindegy egyes kicsi cuki sejtedet.” (108.). Félrehangolt udvarlás ez, valamiféle férfias nemtörődömségtől szenvtelen, ami a narrátori szólam torz ellenpontjaként hat. Az ingadozó hangszínek nem ütik egymást, inkább csak kihangsúlyozzák, milyen változatos módokon beszélhet (és hallgathat) az ember.

A Hekk című elbeszélésben élesebb a hangszínkülönbség. Az elbeszélő feltehetően inkább gyerek, mintsem felnőtt, talán valahol a kettő között. Az Ilszk melletti Hlinka-tetőn élő mészégetőkhöz (egy ikerpár, egy néne, aki szerelmes az ikrekbe és a segéd) egy nap idegen érkezik, akinek fizetség ellenében búvóhelyet nyújtanak a törvény keze elől. Hekk ótvar egy alak, megjelenésében, viselkedésében és étkezési szokásaiban is. Hangja agresszív, míg az elbeszélőé csupa jóindulat. Pergős párbeszédük akár egy érme két oldala, egy, ami már félig belesüppedt a lápba és egy, amelyik még felfelé néz. „Hogy amíg érted nem jön, itt maradsz, mert valakik megharagudtak rád. Hagyott itt bőven kupont is, hogy tartsunk jól belőle, erre te máris el akarsz menni.” vö. „Aztán szarom bele. Nem várom meg, hogy a végén kutyákat küldjenek rám […]” (50.). A lényegi különbséget nem is az adja, hogy Hekk káromkodik, inkább az elbeszélő olyan naiv szóválasztásai, mint a „megharagudtak rád” a nyilvánvaló bűnelkövetéshez kapcsolódó igék helyett.

Az egymáshoz hasonlító elbeszélői szólamok (még akkor is, ha külön-külön szereplőkhöz társulnak) a legendák távlataiba emelik a bodori szövegvilág hétköznapi történeteit. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy az irodalmi hagyományból ismert legendák jelennének meg a szövegekben (Sámson az egyetlen kivétel, akit a Milu című szöveg explicit módon emel a középpontba, de máshol is fellelhető), inkább azt, hogy az elbeszélt történet kezd legendaként működni. A bizonytalan körvonalú időmegjelölések, a természeti erők sötét tónusa, a szörnyű vég felé tartó izgatott elbeszélői mód, mely az olvasót a peremvidék zárt történeteibe emeli be, mind úgy hat, akár egy öröklődő legendafolyam. Az egymáshoz hasonlító elbeszélői szólamok egységesítik a szövegeket, mintha valahol a mélyben mind ugyanahhoz a „seholhoz” tartoznának, mely csak az elmondás pillanatában tűnik valóságosnak. Ez a legendákat is mozgató szervezőerő jellemző a bodori hangra és ebben a kötetben is hangsúlyosan jelenik meg, anélkül, hogy tervezett regényszerkezetet húzna magára.

A Leordina viselkedik leginkább önreflexiós elbeszélésként, konkrét időpontot (egy hétfőt) jelöl ki végzetes változásnak, ami önkéntelenül is arra késztet, hogy legendának tartsam, amit hallok. „[E]z a máskor általában eseménytelen hétfői nap volt az, amikor valaminek másképp kellett volna történnie. Ahhoz, hogy az események ne itt tartsanak. Ahol most éppen tartanak.” (71.). Ez a hangsúlyos önreflexió mutat rá arra, hogy a kierőszakolt hajvágás több egyszerű jogellenes cselekedetnél, ahogy a művész is a hajában születik (elgondolkodtató rétege a szövegnek, amikor az elbeszélő a szándékosan felépített művészimázs giccséről elmélkedik), és égetni valakit nemcsak a testénél fogva lehet, a hajától való megfosztással is a máglyára küldhető, kvázi szimbolikusan. Érdemes az elbeszélés mikéntjére figyelni ott is, ahol esetleg nem vonja magára ilyen explicit módon a figyelmet.

A halált híre is megelőzi, sosem jön csak úgy, váratlanul. Ahogy a Verhovina madaraiban Nikita, a Seholban is vannak fél-mitologikus elemek, melyek a bajt jelzik. Ilyen lehet Leordina neve, Milu fehéres-szőke sámsonhaja a tar börtönkoponyák között, a viharmadarak elszántsága, egy narancssárga felhő az éjszakai égen vagy egy távoli harangzúgás. Izgalmas szintje a Hekk című elbeszélésnek, hogy a halál jelét nem csak a tradicionális vészmadarak, a varjak hozzák, hanem őket követve, egy különösen szép bekezdésben, a legyek is. „Egyszer csak ezüstösen áttetsző, lencse alakú felhők tűntek fel az égen, alig mozogtak, inkább mintha csak álltak volna egy helyben. Tavaszi verőfény áradt mindenfelől, a langyos szellőben duruzsoltak a csorgó ereszek. Valahonnan óriási fekete legyek bújtak elő, egymást kergetve, szökdécselve futkároztak a havon. Pedig még csak karácsony volt.” (64.). Olyan ez a bekezdés, akár egy cserfes intermezzo egy sötétlő zongorajátékban. A Sehol elbeszélései veszítenek a korábbi Bodor-féle végnapokra jellemző kedélyességből. Az elbeszélők tudják és ismerik, mi az a baj és nem próbálják sztoikus kedéllyel a mindennapok részéve homályosítani, ellenkezőleg, sokszorosan felnagyítják az eseményeket.

Bodor novellisztikájában van néhány attribútum, ami talán sosem változik. A katonai hatalom állandó jelenléte, ez a zümmögő háttérzaj, a szagok változatos leírása, a határmenti vidékek puritán életmódja, egy-egy mostohaszülő halála és az érzékletes leírások legendás csengésű nevekkel. „Nézd csak, mondta, ez a rész itt, és a flekken márványosan szétfutó inai közti csillogó, soványabb részletre mutatott, ez itt pont olyan alakú, mint az egykori Máramaros vármegye a Kogutowicz Manó-féle régi térképeken.” (Leordina, 99.). Kevés olyan irodalom van, ahol biztos, hogy a víz színén úszó szőr felett szivárványosan fog rezegni a fény, de milyen jó, hogy Bodor Ádámé ilyen.

A kötet nyitószövege zavarba hoz, kevéssé tudom elhelyezni a kötet-egészben, holott biztos vagyok benne, hogy a többi hat szövegíven helyezkedik el, amely a mészégetőktől az atomrobbanásig tart. A Matterhorn mormotái körülményes, hosszúra nyújtott mondatokkal indít, megkocogtat valamit a Bodor-világ állatokhoz kapcsolódó érzékeny leírásaiból. „Aki nem járt Európa tetején, nem látta a Matterhorn égnek meredő jeges ormát, az alatta elterülő kis fennsíkot a komor sziklák között pajkosan hancúrozó bumfordi mormotákkal, az valamely tárgyszerű leírás alapján aligha képes átérezni a látvány nagyszerűségét.” (7.). A mormoták azonban nem többek egy könnyen felfejthető allegória alapjánál, a szöveg a legkevésbé sem róluk, hanem a megfigyelt emberekről szól, akik súlyos papírmunka árán (mivel a politikai fellegek már elhajóztak) kikérhetik a róluk szóló titkos megfigyelések mappáit. A téma közel sem szokatlan a kortárs művészetekben, az irodalomtól kezdve a dokumentumszínházon át a játékfilmig találkozhatunk vele. Bodornál meglepő módon elég hétköznapi a feldolgozás. Egy pofátlan, de körülményes (kissé talán Poe-i) elbeszélő az „exkluzív Spináth Joli” bizalmas munkakörének örvend, és olyan könnyű poénokkal játszik, mint az „exkluzív Spináth lány” kedvenc éttermének neve (Szűz Macska) vagy a mulandóság komor hírnöke (ami egy kétes életű vargabéles) és a szégyenlős mormoták csillagfenekéből potyogó mazsolák. Az elmúlt hatalmi felállás maradványainak játékos kerülgetése ez, a hatalom paródiájáé, amelynek múlt ideje legalább olyan szokatlan a Bodor-szövegekben, mint ez a profán, huncut hang, ami jót röhög azon, milyen is a világ.

Meglepő, hogy a kötet végére eljövő apokalipszis mennyire könnyen azonosítható az atomrobbanással. „És hogy mit szólok hozzá, folytatja Nussbaum Árpi, ő már az éjszaka vakarta a fejét, mert annak a világító felhőnek olyan gombás kinézete volt, mostanra aztán kiderült, attól is van most ez a kis cécó. Neki meg nincs pincéje.” (148., Rebi). A Bodor-novellisztikából ismert homályos, babonás lidérc, amiről sosem tudjuk micsoda vagy kicsoda, csak hiedelmek szólnak róla, itt egy kézzelfogható és a babonától távol álló valódi fenyegetés. Az, hogy az elbeszélő maga mit sem tud róla, számára ugyanolyan ismeretlen, mint amennyire nekünk az érsek aluszékonysága, ebből a szempontból nem számít, hiszen a legtöbb bodori felhőt éppen az olvasó számára is megfoghatatlan ellenség idézi elő. A Sehol apokaliptikája közeli. A szöveg báját az elbeszélő folytonos, gyermeteg várakozása okozza. A narrátor csak azt lesi, mikor tér haza felesége, a hálóinges Rebi, aki az éjszaka közepén a kecskék után belerohant a narancssárga lobogásba. A kötet ebben a várakozásban némul el és némi levágott hajtincsen kívül nem hagy hátra mást, csak nyugtalanságot.

A Sehol izgalmas adaléka a Bodor-életműnek, ugyan nincsenek olyan komplexitásra való törekvései, mint a Sinistra körzetnek, vagy olyan önparodikus kísérletei, akár Az érsek látogatásának. A Sehol történetek gyűjteménye, olyan történeteké, melyeket az elbeszélőik nem bírtak nem elmondani és így akármi is történik bennük, az elmondás izgalma az elsődleges. Az elbeszélés módjára kerülő hangsúly aprólékos figyelmet követel olvasóitól. Nem feltétlenül a megidézett események mutatnak rá a szöveg lehetséges jelentéseire, az elbeszélőt kell figyelni, aki úgy adja elő ezeket a történeteket, akár egy rejtvényt, melynek homályára nem is biztos, hogy fény derül.

Bodor Ádám: Sehol. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 151 oldal, 3499 Ft

CÍMKÉK: