Árral szemben

|

Bödecs László: Az árvíz helye

Bödecs László második verseskötetében a közösségi problémák, az aktuális társadalmi konfliktusok és a közhangulattal kapcsolatos megfigyelések kerülnek előtérbe. A lírai én érzékenyen reagál mindarra, ami a környezetében történik, és nagyon hatásosan, mondhatni ízléses formanyelvet használva reagál az eseményekre: tiszta költészetében egyszerre szólal meg szelíden és nyersen, mindig mértéket és egyensúlyt tartva.

Bödecs László

Bödecs László második verseskötetében a közösségi problémák, az aktuális társadalmi konfliktusok és a közhangulattal kapcsolatos megfigyelések kerülnek előtérbe, ellentétben az első kötetet meghatározó identitáskeresés, az egyéni világkép, illetve személyes problémák kérdésével. A lírai én érzékenyen reagál mindarra, ami a környezetében történik, és nagyon hatásosan, mondhatni ízléses formanyelvet használva reagál az eseményekre: tiszta költészetében egyszerre szólal meg szelíden és nyersen, mindig mértéket és egyensúlyt tartva.

A két kötetet egymás mellé állítva hatásos átváltozást érzékelhetünk, a lírai hang az énből átvált a mire, a többes számú szemlélődéssel egyetemben félig talán nem is tudatos, nem is szándékolt prófétaszerepbe lép, olyanba, amely a jövőt inkább csak esetszerűen sejteti, és a jelenre koncentrál, azt értelmezi. Ez a kötet mindenképpen méltó folytatása az előbbinek, mind esztétikai erényeit, mind társadalomtörténeti jelentőségét tekintve, az utóbbi pedig pont abban a tekintetben lép túl az előzőn, hogy a teremtője kilép az elefántcsonttornyából. Mintegy kaméleonként olvad bele a környezetébe, eggyé válik vele, hogy aztán a papírra vetett sorok között újra láthatóvá váljon, s láthatóvá tegye az életben szerzett tapasztalatokat, illetve megpróbálja felhívni a figyelmet arra, hogy egyes dolgoknak milyen igazságtalanul tulajdonítunk több vagy épp kevesebb jelentőséget.

Alapvetően kiábrándító a kötet sugallta összkép, ha a jellemző mentalitást, az emberi kapcsolatokat vagy épp az ország működését nézzük, ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy a mottója így is hangozhatna: „lehetne ez még így se”. Egy kis remény bujkál a sorok között: még nem történt meg a jóvátehetetlen, még nincsenek visszafordíthatatlanul tragikus állapotok, mi esünk túlzásokba, mi látjuk olyannak őket, és, ha nem változtatunk a szemléleten, akkor előbb-utóbb valóban elérkezik az özönvíz ideje. Ahogy a félsötét világképből elengedhetetlen a megcsillanó a remény, a remény sem tud önmagában vegytisztán megmutatkozni – a pozitív töltetű versek vagy versrészletek is magukban hordoznak valamiféle aggodalmat, fenyegetettség- vagy veszélyérzetet.

Ez a fajta koncepció, az ellentétek egymástól függése, összetartozása ott van az élet örök korforgásában is. Az emberi test működésétől a növényi és állati világok megjelenítésén át az épített környezetig az ábrázolás módjában folyamatosan ott van a pusztulás és a keletkezés, a pusztítás és a teremtés együttes kettőssége. Ez a fajta sajátosan erodálódó, nyomaiban meglepetésszerűen megújulni, „feltámadni” képes világkép részleteiben Térey János költészetére emlékeztethet minket. Az élet örök körforgásának rettentő gyönyörűségében szétmálló emberi kapcsolatok, elvirágzott kertek, rozsdásodó tárgyak és omladozó falak között állandó kérdéssé válik: van-e, ami maradandó, van-e, ami megtart és fenntart az élet „árvizén”, élhető-e ez a világ, és miként lehet benne képviselni egy olyan értékrendet, amely ezzel az „árral” szemben megy? Hogyan lehetne az üres kultuszok, a sűrűsödő rosszindulat tengerével szemben hatni?

Ugyanakkor magát ezt az „árt” vagy az árvizet mint katasztrófát nehéz „tetten érni” a szövegben, annak ellenére, hogy a kötet telített a víz motívumainak különböző előfordulásaival. A sziszüphoszi munkának tűnő mosogatástól kezdve a beázott lakásról tett kárjelentésen át az óceán szívveréséig tartó, gazdag motívumsorozatban olykor-olykor a természet pusztító erejével kapcsolatos előrejelzések és a katasztrófa nyomai tapasztalhatók meg. A legtöbb esetben azonban ennek hiánya érzékelhető: a levegőben Damoklész kardjaként lebeg a versek által megalkotott világ felett a nagy tragédia lehetősége, amelyben az árvíz a visszafordíthatatlan folyamatot, a világvégét hozná el, de ez végül sosem történik meg – a félelem ugyan velünk marad, mert újra és újra ismétlődik az a félelemérzet, amely a legkülönbözőbb tapasztalatok során felmerül bennünk. Leginkább így lehetne megragadni a verseskötetben ábrázolt világot, illetve azon emberek közösségének válsághelyzetét, akik érzékenyen figyelik és reagálnak arra, ami körülöttük történik. Akik valamilyen módon jobban a dolgok mögé látnak, élettapasztalataikból szerzett bölcsességük és természetük révén kicsit többet értenek belőle. Ugyanakkor a közösség nevében fellépő alkotó a megértés és a tapasztalás töredékességével is teljesen tisztában van – nem tudja feketén-fehéren látni a dolgokat, és bizonyosság, biztos tudás helyett mindig ott marad annak a gyanúja, hogy az aktuális tapasztalat illúzió. A korlátok feszegetése helyett inkább azok körülhatárolása történik itt meg, amely egyben a tévedések, a csalódások, az illúziók lehetőségének felismerését is jelenti. Az illúzió érzetét megtámogató bizonytalanságot a kötetben az érzékszervi érzékelés akadályoztatásának képsorai is erősítik.

Az illúzió lehetősége azonban önmagában szintén megtartja valamilyen módon a reményt a reménytelenségben: a többszörösen csalódott ember újra és újra feláll, és minden kiábrándító tapasztalata ellenére nem áll bele abba a gondolatba, hogy számára nincs többé Isten, élhető haza vagy igaz szerelem. A lehetőség minden esetben nyitott marad, ahogy nyitott marad annak kérdése is, hogy lehet-e „árral szemben úszni.” Amikor az utolsó verset elolvasva feltesszük a kötetet a könyvespolcunkra, megerősödve léphetünk el mellőle, úgy, hogy ízlelgetjük magunkban a gondolatot: egy próbát megér.

Bödecs László: Az árvíz helye. FISz, Budapest, 2018, 71 oldal, 1800 Ft

CÍMKÉK: