A költészet napján
A munkanap végén, péntek
Péntek este volt, és a város
egyik főbb utcáján mentem hazafelé,
lábaimban egy újonnan visszaköltözött, ismerős érzés,
már feledni vélt, halvány bizsergésével.
A boltok zártak, a kirakatokat takarították,
éledtek a kocsmák, és a járókelők, mintha mind
indultak volna szintén valahová,
céltudatos, nem sietős léptekkel kerülgették
az aktuális lomtalanítás járdaszélen felhalmozott kupacait.
A férfit egy ilyen halom mellett láttam ücsörögni,
hasonló korú, de koszosabb, szikárabb arca átszellemült,
megvilágították a szemben lévő bolt fényei.
Tekintete egy cukrászdába vezetett,
s odabent fiatal, szőke lány hajolt valami fölé,
míg az ajtó nyitva állt, tán a szellőztetés miatt,
kötényén a színminták és hosszú copfja remegett,
ahogy mozdult a teste, vékony karjai dolgoztak még,
pénteki nyugalommal, talán súrolt
vagy épp reszelt valamit.
Megálltam és néztem a tekintetet a bolt kiáradó fényében,
mikor ez eltelt, magamban azt kérdeztem, hol vagy,
és talán még mintha mondtam volna is félhangosan,
de talán lényegtelen, valamit.
Lábaim elernyedtek, mint aki ráül a készülő éjszakára,
repülőn alvó utasok a felhőre,
a házak, amiket előre tudok, hogyan következnek
az utcákban, mesélni kezdtek, városok,
részeg ölelések végtelenül kiszolgálgatott, egyszerű emlékei
magukhoz emeltek, a hátamba martak,
rám mosolyogtak az utcalámpák,
és úgy éreztem, megülnék még
egy öregedő, ócska világ
még használható lomjain.
Elfordultam. Továbbmentem.
Első közlés:: 2000, Budapest, 2016/5.
| ||||
