A politika áramában

|

Bob Dent: A vörös város

 Érdekfeszítő történelmi regényként lehet olvasni, amelyben szinte természetesnek hat a művészek helyzetének a vizsgálata.  

A Helikon centenáriuma kiadványa külföldi szerző munkája.A brit író, Bob Dent 1982-ben járt először hazánkban, majd négy évvel később itt telepedett le. Először útikönyvei jelentek meg Magyarországról és Budapestről, Mesélő szobrok című kötetében a főváros köztéri emlékműveinek történetét írja le, a 2008-ban megjelent Magyarország kívülről, belülről (Európa Könyvkiadó) mintegy két évtizednyi tapasztalatáról számol be, a Budapest, 1956 pedig olyan sajátos útikönyv, amelyben a forradalom jelentős eseményeinek helyszíneit térképezi fel. Történészi felkészültségének és érdeklődésének tanúbizonysága az 1930. szeptember 1-i munkástüntetés kutatása (mely még nem jelent meg magyar nyelven). Hasonló irányú érdeklődés és kutatómunka eredménye a közelmúltban megjelent könyv, melyben a híres százharminchárom nap jelentőségével foglalkozik.

Előszavát azzal kezdi, hogy „az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság Magyarországon kívül viszonylag kis figyelmet kapott – legalábbis ahhoz képest, hogy mennyire drámai eseménysorozat volt, és bizonyos mértékben összevethető mindazzal, ami 1917-1918 folyamán és azt követően Oroszországban történt”. Később kitér annak az időszaknak a „világméretű felfordulására”, megemlítve a berlini Spartacus-felkelést, az áprilisi események sokaságát (milánói gyújtogatás, a Bajor Tanácsköztársaság megalakítása, johannesburgi munkástörekvések a város irányításáért, bányászok és tengerészek sztrájkja Ausztráliában), pillanatképeket adva kínai, kanadai és londoni akciókról. Azt viszont tapintatosan nem hangsúlyozza, hogy a hazai történetírásunkban milyen értékelés jut a Tanácsköztársaságnak – mindenesetre jó előre leszögezi: „Nem kívánom sem igazolni, sem elítélni a Tanácsköztársaságot, csupán megvizsgálni és értelmezni egyik, ez idáig jórészt mellőzött aspektusát”.

Más kérdés, hogy ehhez alaposan ismernie kell nemcsak tényeket-adatokat, hanem történelmi és politikai összefüggéseket is – és hogy értő olvasói legyenek, eme ismereteit meg kell osztania velük. Tiszteletet parancsoló forrásanyag ismeretében megbízható tájékoztatást nyújt, amelynek köszönhetően az olvasó „képbe kerül”, és elismerésre méltó hűvös kívülállósággal, korrektül tárja fel a dokumentumok egymásnak ellentmondó adatait-információit. Annak a nem elhanyagolható jelentőségű ténynek, hogy az 1989-1990-es politikai változásokat követően „szinte minden emlékművet és táblát szisztematikusan eltávolítottak Budapestről”, amelyek a Tanácsköztársasággal kapcsolatosak, diszkréten csupán lábjegyzetben ad helyet. (A későbbiekben több szobor esetében tájékoztat arról, hogy a szoborparkba kerültek.)

Érdekfeszítő történelmi regényként lehet olvasni, amelyben szinte természetesnek hat a művészek helyzetének a vizsgálata. A sorrend és a terjedelem egyaránt „súlyozza” szerepük jelentőségét. Ráirányítja a figyelmet Kassák Lajos többirányú munkásságára, tehát néha szinte kutatómunkára inspirálja az olvasót.

A muzsikus olvasó, az Akadémiai Kiadó 1973-as könyve (Ujfalussy József szerk.: Dokumentumok a Magyar Tanácsköztársaság zenei életéből) ismeretében nem sok új ismerethez jut – érdekes viszont megfigyelni, hogy a nem magyar, nem zenész történész-író mit tart fontosnak és közérdekűnek részletezően taglalni.

Dent irodalomjegyzéke nagy számban tartalmaz magyar nyelvű forrásokat, mellettük néhány angol kiadványt is feltüntet. Kivételes szellemi teljesítményként kell értékelni (mint látszik, olvasmányokon edzett) magyartudását, ami akkor is elismerésre méltó, ha – mint a köszönetnyilvánításból kiderül – volt segítsége a fordítás terén. Nyelvezete korrekt és választékos, legfeljebb az Utószó „Mi történt velük?” életrajzi fejezetében bántó a gyakori formula, miszerint a külföldre távozók többsége valahova „ment”. Érezhetően kevéssé inspirálta a lexikális információközvetítés, ezért fordulhat elő némi érzékenységet zavaró elnagyolás több esetben. Nem foglalt volna túl sok helyet, ha például Balázs Bélánál megemlíti legalább A kékszakállú herceg vára című misztériumjátékot (esetleg ahelyett, hogy hivatkozással visszaismételte, ami a korábbi fejezetben már szerepelt), Dohnányi Ernő esetében – akár más évszám elhagyásával – feltüntetni 1944-et, amikor végleg elhagyta Magyarországot.

Adós marad Károlyi Mihály 1975-ben leleplezett szobrának a sorsával, amelyet a Kossuth tér 2014-es átépítését megelőzően eltávolítottak (ahelyett, hogy a helyére került Tisza István szobor előtörténetéről tájékoztatna). Varga Imre Lukács-szobrának sorsát is csupán 2017-ig engedi követni, amikor is a fővárosi önkormányzat megszavazta az eltávolítását a Szent István parkból.  A Kodály-életrajzban is vannak szokatlan szóhasználatai, amelyek más kontextusban akár negatív felhangot is kapnának. Azt pedig mosolyogva olvassuk, hogy Móricz „minden nehézség ellenére azért tudott itt-ott publikálni, így például a Nyugatban, aminek 1929 végén szerkesztője lett” (Szép világ, amikor a Nyugat „itt-ott” fórumként tartható számon…)

Tárgyi tévedést eredményező betűhiba egyetlenegy szerepel a könyvben, Granada helyett Grenada (277. oldal) – nem mindegy. A nyomdai kivitelezés gondos, örömmel tapasztaljuk, hogy nem találkozunk – az utóbbi évtizedekben rendkívül elszaporodott – elválasztási hibákkal.

Bob Dent: A vörös város. Fordította: Konok Péter. Helikon Kiadó, 2019, 408 oldal, 3999 Ft

CÍMKÉK: