Papirusztekercs, kódex, floppy lemez
Voltak történelmünknek olyan „csendes” eseményei, amelyek nem kapcsolódtak sorsfordító történéshez, de joggal tarthatjuk őket jelentősnek, mert hatásuk máig él.
A magyar királyi udvarban III. Béla kancelláriájában nyolcszáznegyvenöt évvel ezelőtt, 1181-ben fogalmazódott meg az ügyek írásban való rögzítésének gondolata. Jelen sorok írója tartozik egy szubjektív vallomással: nem csak olvasni szeret, hanem írni is, hagyományos módon, íróeszközökkel, amelyekből kisebbfajta gyűjteménnyel rendelkezik kezdve egy papirusztekercs-replikától a számtalan golyóstollon és ceruzán keresztül egy ajándékba kapott klasszikusan elegáns kék töltőtollig.
Amikor írunk, kultúránk átörökítésének és hagyományozásának eszközével élünk. Az írás-olvasás-könyv kérdésköre az írni-olvasni szeretők számára mindig aktuális és fontos, nem szükséges ürügyet keresni, hogy beszéljünk róla, de ebben az évben éppen adódik egy évfordulós alkalom. Voltak történelmünknek olyan „csendes” eseményei, amelyek nem kapcsolódtak sorsfordító történéshez, de joggal tarthatjuk őket jelentősnek, mert hatásuk máig él. A magyar királyi udvarban III. Béla kancelláriájában nyolcszáznegyvenöt évvel ezelőtt, 1181-ben fogalmazódott meg az ügyek írásban való rögzítésének gondolata, amely ugyan nem jelentett azonnali kilépést a szóbeliségből, de elindított egy folyamatot, amelyet a magyar hivatalos írásbeliség kezdetének tekinthetünk. Megteremtődött annak lehetősége, hogy a hétköznapi emberek jogait is védje az írás. Ezt, az oklevélben írásban is rögzített gondolatot Érszegi Géza fordításában idézzük: „Mivel az emberi természet fogyatékossága miatt az idő múlásával az elmúlt dolgok emlékére könnyen homály borul, méltó, hogy az írás hordozza és erősítse meg azt, amit törvényes személyek között köttetett, hogy így mind az írás bizonysága, mind alkalmas férfiak tanúskodása révén sérthetetlen és megingathatatlan legyen. Ezt én, Béla Magyarország felséges királya megfontoltam, és hogy a királyi felséget óvjam attól, nehogy a jövőben valamelyik jelenlétemben megtárgyalt ügyben a döntés elfelejtődjék, fontosnak ítélem, hogy felségünk előtt a kihallgatás alkalmával bármely ügyben született döntés tanúbizonysága írás legyen.”
Miért kezdjük mégis a magyar írásbeliség képzeletbeli születésnapján mondandónkat a rómaiak íráskultúrájának bemutatásával? Azért, mert műveltségünk hordozóját, az írást és ennek tárgyi eszközeit Európa a rómaiaktól örökölte, ennek tanulmányozása mindennapos szellemi munkánk eszközének megismerését jelenti. Az írás, mint a romanizáció (a római életforma átvétele) egyik fontos jelensége végig követhető egész Európában, így Pannonia provinciában is (a mai Dunántúlon) a római uralom négy évszázada alatt a Kr. utáni 1-4. században.
A rómaiak írását nagyrészt feliratokból ismerjük, ahhoz, hogy ezek életre keljenek és történeti forrás legyen belőlük, az epigráfia (felirattan) és paleográfia (írástan) tudománya szükséges alapos latintudással felvértezve és némi kreativitással fűszerezve. A dunántúli múzeumok római kőtáraiban számtalan feliratos kőemlék várja a látogatót, sírkövek, oltárok, építési feliratok stb. Jelen sorok írója is azt vallja, hogy ezek nem csak történeti források, amelyek az adott korszakra vonatkozó tudományos kutatások tárgyai, nem csak adatok az örökkévalóságnak, hanem történetek, amelyek mögött emberek vannak. Említsük meg példának egy több mint fél évszázada a Veszprém megyei Hegyesden előkerült Kr. u. 3. századi sírkő feliratát! „… Legyen Neked könnyű a föld! Sietett az idő, ezt akarta a végzetem. Itt nyugszik a húsz évesen meghalt Iulia Dubitata, szülei megtették azt, amit meg kellett tenniük…” (a szerző fordítása). Nem kell sok hozzá, hogy a két nem egymáshoz illő formula és a római sírfeliratok szabványos szövege közötti szubjektív mondatban meglássuk a lányát elvesztő hajdani család emberi tragédiáját.
Érdekességként említsük meg, hogy a világ első napilapját is kőbe vésték kétezer évvel ezelőtt. Hivatalba lépése után Iulius Caesar elsőként rendelte el, hogy naplót vezessenek a szenátus és a nép minden cselekedetéről, és hogy ezt a naplót nyilvánosságra hozzák. Ez volt az Acta Diurna (Napi történések), az ókori Róma napi újságja, amellyel az aktuális rendeletek mellett változatos tartalmú napi híreket kőlapokra vésve közszemlére tették a Forum Romanumon, majd elküldték a provinciákba is.
A római írás eszközeit és anyagait ábrázolásokból jól ismerjük. A Vezúv kitörésekor Kr. u. 79-ben a vulkáni hamu által betemetett városok, Pompei, Herculaneum és Stabiae látványos freskókkal díszített házaiban többször megfestették őket. A költőnőként vagy néha egyenesen Szapphó ábrázolásaként elhíresült képen felismerhetjük saját, az írás közben elkalandozó gondolatainkba mélyült, távolba néző tekintetünket. Az írószerszámok a már emlegetett sírkövek faragványain is felbukkannak. A római kultúra leggyakrabban használt íróanyaga a viaszos fatábla volt, amelyre fémből készült stylus-sal írtak. Ez olyan íróeszköz, amelynek az egyik vége hegyes, a másik pedig lapos, hogy amikor az elrontott írást törölni akarták vagy betelt a tábla, elsimíthassák a lapos végével. Innen származik a „tabula rasa” kifejezés, ami tiszta lapot jelent. A fémből készült stylusok gyakori mellékletek a római régészeti lelőhelyeken. Jelen sorok írója is volt olyan szerencsés, hogy hosszú évekkel ezelőtt egy leletmentő ásatáson saját kezűleg emelhetett ki a földből egy bronz stylust, olyant, amelyhez hasonlókat az éppen készülő doktori disszertációjában dolgozott fel. Mind a viaszos táblák, mind a stylusok megjelentek a római irodalomban is. Ovidius, a költő „A szerelem művészete” című művében tanácsolta a titkos szeretőknek, hogy gondosan tüntessék el a viaszos táblákról kompromittáló leveleiket. Suetonius, a római történetíró pedig arról anekdotázott, hogy a körülbelül nyolc – tizenöt centiméter közti hosszú, hegyes eszköz veszélyes fegyver is lehetett. Kr. e. 44. március idusán Iulius Caesar íróvesszővel döfte át a rátámadó egyik összeesküvő, Casca karját. Az pedig Domitianus császár (Kr. u. 81 – 96.) kezdődő őrültségének egyik jele volt, hogy órákra bezárkózva legyeket fogdosott, amelyeket a stylusára tűzött fel.
Hosszabb szövegeket, könyveket az egyiptomi papirusznádból készült tekercsekre írtak tintával és nádtollal, amelynek „calamus” nevét kalamáris szavunk őrzi. A papiruszlapok általában a mai A/4 formának megfelelő méretűek voltak, egy tekercs többnyire 20 lapból állt, ez volt a volumen, egy rövidebb mű egy tekercsnyi volt. Mai könyveink formája azonban a több lapból álló viaszos táblából alakult ki, amit lapozni lehetett, kevesebb íróanyag kellett hozzá és könnyebb volt kezelni, a borítófedél pedig védte a lapokat.
Régészeti leletekből ismertek fatáblákra tollal, tintával írt szövegek is. Észak-Angliában, Vindolanda katonai táborban a nedves talaj megőrzött több, mint kétszáz ilyen fatáblát, amelyeken a katonai feljegyzések mellett még egy szülinapi partira szóló meghívó is van. Az erődparancsnok felesége, Claudia Severa invitálja a születésnapjára nővérét, Sulpicia Lepidiát.
A hivatalos írott szövegek és a könyvek elterjedésével együtt merült fel azok levéltári és könyvtári megőrzésnek igénye is. Róma városában a Capitolium és a Forum között volt a levéltár, a Tabularium, ahol az állami dokumentumokat, a senatus határozatait, a törvények szövegeit és a fontos szerződéseket őrizték. Pannonia provincia levéltára Poetovioban (ma: Ptuj, Szlovénia) volt. Ebből a városból került elő egy olyan sírkő, amelynek mind az ábrázolása, mind felirata egy római kori archivarius-segédre utal. (Kivételes lehetőség, hogy jelen sorok szerzője így emlékezhet meg kétezer évvel ezelőtti kollégájáról. ) A 21. századi történelmi-regény író így örökítette meg ennek az intézménynek a fontosságát: „A levéltáros testvér iktatószámot írt a levélre, és rögtön tárgy-, személynév- és helymutatót is készített… Ez volt az általános gyakorlat, hiszen a jól működő iratkezelés a civilizáció egyik fontos alappillére.” (Nagy Mihály: Nyugaton kelt a Nap. Bp., 2025.)
A Kr. u. 4. században Róma városában huszonnyolc nyilvános könyvtárról tudunk, de ezekből semmi nem maradt, az ókorból mindössze egyetlen fennmaradt bibliotékát ismerünk. Herculaneumban Kr. u. 79-ben a Vezúv eltemetett és konzervált egy körülbelül ezernyolcszáz darabból álló könyvtárat, amely Iulius Caesar apósáé lehetett. Ezeket a papirusztekercseket már a 18. században felfedezték, de elolvasni egy tekercset, ami Philodemus epikureus filozófus művét tartalmazta, csak néhány éve modern képalkotó technológiák segítségével lehetett először.
Ennél a papirusztekercs-gyűjteménynél jóval ismertebbek a híres karcolt és festett pompeii falfirkák, amelyekből már több, mint tizenkétezer ismert. Ezek valamilyen hegyes szerszámmal vésett (graffiti) vagy festett (dipinti) spontán, magántermészetű közlések, amelyek a múló pillanatot örökítették meg szerzőik érzéseinek szabad kifejezésével mai véleményünk szerint a nyomdafestéket nem mindig tűrő módon. Egy kortárs alkalmi verselő a helyszínen örökítette meg a véleményét: „Csodállak téged, te fal, hogy még nem dőltél össze attól a sok gyalázatos írástól, amit rád firkáltak!” (a szerző fordítása). A tematika nagyon változatos: szerelmes üzenetek, étteremkritikák, bevásárlólisták, szitkozódások, gladiátorok dicsőítése és a sort folytathatnánk. A Vezúv hamuja megőrizte mai választási plakátjaink falakra festett elődeit is, amelyek között ígéretek és karaktergyilkosságok egyaránt olvashatók. Vonjuk le a következtetést, hogy az írni tudó emberiség kétezer év alatt semmit sem változott! Még egy tanulság: látható belőlük a korszak beszélt vulgáris latin nyelvének aktuális állapota és az adott közösség írni-olvasni tudásának mértéke. Értelmetlen lenne a falakra írni bármit olyan helyen, ahol ezt nem tudják elolvasni. Ha belegondolunk, egyfajta közösségi média szerepet is betöltöttek a pompeii falak. A rómaiakról tudjuk, hogy hangosan szoktak olvasni, így egy-egy alkalmi felolvasó körül kisebb közönség is összegyűlhetett, és jól szórakozott a hallottakon.
Amíg a kőfeliratok legalább két ember (a megrendelő és a kőfaragó) munkájának az eredményei, a falakra, edényekre, használati tárgyakra írt, festett, karcolt alkalmi feliratok nemcsak a „rómaiak”, hanem a provinciák romanizált lakóinak közvetlen írástudását is bizonyítják. A leginkább gyakoriak közülük a hajdan élt tulajdonosok edényeikre karcolt nevei.
Azt, hogy írásos reklám és marketing már kétezer évvel ezelőtt is létezett, a római bor- és olajszállító amforákra festett márkanevek, valamint a korszak kocsma-cégérei is jelzik. Tegyük még azt is hozzá, hogy az írásnak köszönhetően a Vezúv hamuja sem tudta elpusztítani sem a hajdani pompeii borkereskedők márkaneveit, sem a Herculaneumban „A kancsókhoz” címzett borozó cégérén feltüntetett borfajták árait.
Provinciánkban az íráson túli irodalmi műveltség nyomai is felfedezhetők. A római költészet nagy klasszikusának, Vergilius Aeneisének verssorai több téglakarcolaton is megjelennek. Ezek a sorok aztán évezredekre őrződtek meg, amikor valaki a 20-21. században latin nyelvet tanult és tanul, valószínűleg örökre megjegyezte az „Arma virumque cano…”, azaz a Zrínyi Miklós nyomán „Fegyvert és vitézt énekelek…” fordítású sorokat. Érdemes megemlíteni, hogy egy másik római költő, Ovidius neve jelenik meg egy Brigetio, a mai Komárom-Ószőny melletti katonai táborban előkerült téglakarcolaton.
A latin nyelvű római írásbeliség, az ókori Róma, a középkori Európa és a mai Európa nagy része közötti élő kapcsolat, a frank uralkodó, Nagy Károly 9. századi birodalmában született újjá. A korszakban használt betűforma, a karoling minuscula alkalmas volt könyvek és oklevelek írására is. A római írás emlékeit közel ezer év elteltével a reneszánsz kultúrája fedezte fel újra, amikor a humanista régiségbúvár kutatások középpontjába a feliratos római kőemlékek kerültek, ebből különült el a 16. században az epigráfia tudománya. Ebben a folyamatban oroszlánrésze volt Schönvisner Istvánnak, a magyar ókorkutatás atyjának.
A középkor nem csak a római írást, hanem annak eszközeit is megörökölte. Régészeti leletek, ábrázolások és irodalmi adatok bizonyítják, hogy az írótáblát és stylust a középkori írásbeliség is használta. Anekdota-szerű Nagy Károly története, akiről életrajzírója a 9. században feljegyezte, hogy a császár írástudatlan volt, de „… ágyának vánkosa alatt elrejthető viasztáblákat és kis jegyzőkönyveket szokott magával hordozni… hogy kezét a betűvetéshez szoktassa…” A magát időnként ókori római költőnek képzelő humanista Janus Pannonius egyik versében olvashatók ezek a sorok: „Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy /Lelkem legvégső óhaja álljon azon.” (ford. Kálnoky László) A középkori írás hordozói: pergamen és papír, az írás és olvasás eszközei a toll (penna), tinta és vakarókés voltak, és vegyük ide a 14. században megjelenő szemüvegeket is.
A magyar írásbeliség első intézménye a királyi kancellária. A Bizáncban nevelkedett és az írás jelentőségét ismerő III. Béla király (1172-1196) udvarában működött a párizsi egyetemről hazatért jogtudós Adorján, aki hivatallá szervezte a kancelláriát. Néhány történészi vélemény szerint ő lehetett a titokzatos névtelen jegyző, Anonymus, a Gesta Hungarorum, az első magyar krónika szerzője. „P. dictus magister… gloriosissimi Belae regis…notarius” = „P.-nek nevezett mester, a dicsőséges Béla király jegyzője…”
Az ügyek írásba foglalásának igényével szinte együtt merült fel a jogbiztosító iratok megőrzésének szükségessége is, ezt először conservatorium-nak, majd archivum-nak nevezték. A királyi kancellária mellett az emberek hétköznapi írásbeli ügyeinek intézését egy speciálisan magyar szervezet látta el egészen a 19. század végéig, amelyet a jog hiteleshelyeknek nevezett. Ezek olyan egyházi testületek voltak, ahol a felek kérésére hiteles iratokat állítottak ki ellátva a mai közjegyzők funkcióit. Elsődlegesen jogbiztosító szerepük volt, „hétköznapi” írásbeliségük a gyakorlati életet szolgálta. Velük kapcsolatban keletkezett a „nem káptalan a fejem” kifejezés. A hiteleshelyi szervezet különösen olyan helyeken, ahol nem voltak kulturális centrumok, írásbelisége révén spontán kultúraalakító szerepet is ellátott. A hiteleshelyi notariusok (jegyzők) általában hivatalos iratokat írtak, oklevelet, levelet, számlát és hasonlókat, de némi irodalmi műveltséggel is rendelkezhettek, legalábbis néhány spontán megjegyzésükből erre következtethetünk. A zalavári bencés hiteleshely 16. századi jegyzőkönyvét vezetve a notarius ezt vetette a papírra: „Jobb dolog ülve legyeket fogdosni, mint kelletlenül az Urat szolgálni!”.
A középkor első könyvei a Bibliák voltak. A források tanúsága szerint a bencés kolostorokat már az alapításkor ellátták könyvekkel, amelyek természetesen nagy értéket jelentettek tulajdonosaiknak. 1263-ban a csatári bencés monostor kegyura, Vid mester anyagi nehézségei miatt hetven márkáért elzálogosította a kolostor Bibliáját, ezért kárpótlásul két falut ajándékozott a monostornak. Közel kétszáz évvel később az arisztokrata Kanizsay család tagjai saját Bibliájukat adták biztosítéknak egy hétszáz forint értékű zálogügyletben. A könyvekre mindig nagyon vigyáztak, az értékesebbeket lánccal rögzítették a polcokhoz, a kolostorok könyvlistákat is vezettek.
Hogy hogyan készültek a kódexek a kolostori íróműhelyekben, viszonylag jól ismert, mert a scriptoriumok (íróműhelyek) és a kódexíró szerzetesek gyakori témái voltak a középkori művészetnek. Ez a magasztos tevékenység sem nélkülözte a humoros pillanatokat, a másoló szerzetes szomjasságára vonatkozó magyar nyelvű szubjektív megjegyzését (Hogy ihatnám!), vagy a mancsnyomokat, amelyeket a kolostor macskája hagyott átgyalogolva a frissen megírt kódexlapon, ahogy ezt egy 1455-ben Dubrovnikban másolt kódex egy lapján láthatjuk.
A középkori könyves kultúra tárgyi emlékei a régészeti leletekből ismert könyvveretek és könyvkapcsok, amelyek nem csak kolostorok és templomok, hanem várak ásatásai során is előkerülnek bizonyítva az írásbeliség világi elterjedését.
Az első Magyarországon nyomtatott könyv, a Budai Krónika 1473-ban készült Hess András nyomdájában, folytatására azonban még néhány évtizedet várni kellett. A könyvnyomtatás elterjedését az új hit, a reformáció elterjedéséhez köthetjük.
Ez a korszak a magyar nyelvű írásbeliség megjelenésének és elterjedésének kora is, amikor „A magyar nyelvet írni kezdik…”. A legrégebbi magyar nyelvű könyvet, a Jókai-kódexet 1440 körül másolták, Assisi Szent Ferenc legendáját tartalmazza. A legrégebbi magyar nyelvű levelet pedig valószínűleg Corvin János herceg írta Török Imréhez 1502. március 13-án. A 16. században már számtalan hivatalos és magánjellegű irat, üzleti feljegyzés, jegyzőkönyv, végrendelet született magyar nyelven.
A mohácsi csata (1526) után az írás és könyvkultúra központjai áttevődtek a királyi udvarból a főúri udvarokba (Sárvár, Alsólendva, Németújvár), ahol a megszülető könyvnyomtatás is otthonra talált. Sylvester János humanista krakkói, majd wittenbergi tanulmányok után 1534-ben állt Nádasdy Tamás országbíró szolgálatába Sárváron, ahol lefordította magyarra az Újszövetséget, ami 1541-ben jelent meg a sárvár-újszigeti nyomdában. Ma ennek huszonkét eredeti példánya ismert. Jelentősége abban volt, hogy a Szentírást olvashatóvá tette szélesebb kör számára.
A Biblia mellett a korabeli írástudó nemesség olvasmányai közé tartozhattak a latin szótárak, kalendáriumok, füves könyvek is.
Az írás körüli művelődéstörténeti utazást befejezve gondoljunk bele abba, hogy a kézírás kis túlzással örök, a két- vagy többezer éves, hagyományos íróanyagon, hagyományos eszközökkel rögzített írásokat ma is el tudjuk olvasni, ezzel szemben a húsz évvel ezelőtti floppy lemezeinket ma már nem. A következtetés adódik: „…scripta manent!”- az írás és könyv a digitális jövőben is meg fog maradni!
