Beszélgetés Schillinger Gyöngyvérrel
Schillinger Gyöngyvér neve ismerősen csenghet a kortárs magyar prózairodalom kedvelőinek, ugyanis számos novellája és tárcája jelent már meg különféle irodalmi folyóiratokban és portálok irodalmi rovataiban. 2024. augusztus 30-án pedig megérkezett az első regénye is, ennek kapcsán beszélgettünk.
Fotó az író FB oldaláról
Augusztus legvégén jelent meg az első regényed, Rohadjon meg az összes címmel, a Kalligram gondozásában, de mielőtt még magáról a kötetről beszélnénk, jó lenne szót ejteni arról, hogy miképp zajlott esetedben az íróvá válás folyamata. Végzettséged szerint jogász vagy, a pályán is maradtál, az ügyvédi irodák világa az új regényedben kulcsfontosságú, de ez nem igaz minden, korábban megjelent novelládra. Milyen viszonyban áll esetedben a szépprózaírás a jogi pályával? Ellenpólust képez? Vagy a történetek alapanyagát épp a „jogászvilág” szolgáltatja, akkor is, ha nem jelenik meg explicit módon?
A regény írásáig fel sem merült bennem, hogy a jogi világ az írásaim alapanyaga lehetne. Elbeszéléseimben a legjobban a gyerekek, kamaszok, fiatal felnőttek érzésvilága érdekelt, nem jutott szerephez a jogászság. Talán először akkor jutott eszembe, amikor ügyvédi irodában dolgozva olyan ügyben vettem részt, amiben vastagon benne volt a csalás. Nem tudom, ha akkor nem jön megint egy magánéleti válság, vajon benne maradtam volna az ügyben, vagy nemet mondok. Alkalmazottként nem sok esélyed van nemet mondani, ha nem akarod elveszíteni a munkádat. De a lényeg, hogy felmondtam, és tudtam, hogy ezt az ügyet egyszer meg fogom írni. Ez egyébként komplikáltabb volt, és nem egészen úgy nézett ki, mint ahogy a könyvben megjelenik. A regényben pedig az érdekelt, hogy két eltérő családi hátterű, különböző karakterű ember hol, hogyan tud kapcsolódni, és ennek fizikai színtere egy ügyvédi iroda volt. Egyszerűen ennek a világát ismerem jól, és bele tudtam szőni ezt a csalásos ügyet is, ami aztán egy sor változást indít el a regényben.
A jogi pálya amúgy nem ellenpólus, a valóság egy értelmezési lehetősége, éppúgy, mint az írás, csak a jogalkalmazásnak kötöttebbek a szabályai. Az írás és a jogalkotás, jogalkalmazás is változást akar elérni az életben, csak a jog materiális síkon teszi ezt. Ezenkívül az önértékelés forrása is volt ez nekem, örökké gátlásos embernek, mert – teljesen váratlanul – ebben már az egyetemen is jónak bizonyultam.
Ha már ilyen jól beleszőtted a válaszodba a regény hátterét és a történet bázisát, akkor beszéljünk is a könyvedről. Ami végső soron kettős lélekrajzként is tekinthető, Olgával és Balázzsal is magánéleti válságuk időszakában találkozunk, a családi „örökségeikkel” küzdenek, úgy tűnik mintha mindketten menekülnének, de egyikük sem tudja, mire is vágyik igazán. Talán valamelyik bejegyzésedben olvastam, hogy Olga az első prózakaraktereid egyike is. Sokat változott, mire a regény szereplőjévé vált?
Nagyon hosszan lehetne beszélni arról, hogyan válnak el és fordulnak egymásba karakterek. A regénynek van egy előtörténete, egyes szám első és harmadik személyű szövegeket és különböző karaktereket tartalmazó, lazán kapcsolódó elbeszéléseket írtam, és ott Olga (akkor még: Dalma), hasonlóan a regénybeli Olgához: fiatal ügyvédjelölt, nagyon próbál teljesíteni, közben kicsit kényszeres (pszichiáterhez akar menni, végül a rendelőben nem várja ki a sorát). Bánk a vőlegénye, és a kettejük közötti különbségek ott is kijönnek, de az írás nem jut szerephez Olga életében. Ezekben az elbeszélésekben Olgának van egy fontos barátnője, Luna.
A megjelent regényben már benne van az írás, még csak ébredező, naplóíró formában, Luna karaktere pedig kiesik, és Olga végül eljut a pszichiátriára, de az, hogy igazából neki szüksége van-e orvosi segítségre, kérdéses. Már írom a második regényt, ahol mind a pszichiátriai, mind az írói vonal kiteljesedik, és ott Luna a kulcsszereplő.
Visszatérve az előzménykéziratra: Balázs is szerepelt benne, az ő karaktere is változott, Balázs például a háttértörténetét a regény előkészítésekor kapta meg, a vidéki, feltörekvő, kemény anyával, a rendszerváltás körüli reménykedéssel és azzal az elhatározásával, hogy ő másképp fogja csinálni, mint az anyja. Azt hiszem, ez sokunkban erős elhatározás: mi aztán másképp fogjuk csinálni (mint a szüleink).
Nagyon izgalmas betekinteni a regényírás kulisszái mögé, és látni, hogy milyen komplex folyamat egy-egy karakter születése. Most a pszichiátria vonalán haladnék tovább. A Rohadjon meg az összesben nagyon hangsúlyos a psziché, a lelki folyamatok mindig megjelennek a történések mellett, néha össze is fonódnak, bár sok szereplő félvállról veszi a hangulatzavarok jelenlétét. Írói feladatodnak, ha úgy tetszik, küldetésednek tartod, hogy az irodalom erejével felhívd a figyelmet a pszichés betegségekre és a kezelés fontosságára? A most megjelent regényed egy kezdőlökés volt a téma felé?
Az írásban számomra nincs valamiféle társadalmi küldetéstudat, az ember érdekel, úgy általában, a változás lehetősége vagy lehetetlensége, mik a kilépési pontok az eddigi gyakorlatainkból, és mit tudunk kezdeni ezekkel. Azon túl persze, hogy az írás, az önkifejezés számomra létszükséglet – szenvedtem, amíg enélkül éltem. Az egy másik kérdés, hogy valóban érdekelt lettem a pszichés betegségek témájában, és többéves vágyam, hogy írjak egy könyvet a szülés utáni depresszióról, de ez nem regény lesz, hanem alapvetően interjúkötet, ismeretterjesztő jellegű írás. Az irodalomnak nincs társadalmi célja, legalábbis számomra – személyes ügy, ami jó esetben találkozik mások személyes ügyeivel. A pszichés zavar a regényben pedig annak a valóságnak a része, amit ábrázolni szeretnék. A regényben egyébként nem eldöntött, hogy vannak-e pszichés zavarok bármelyik szereplőnél, és Olgánál sem az a lényeges kérdés talán, hogy szüksége van-e pszichiáteri segítségre, hogy ez egy pszichiátriai karrier kezdete valóban, vagy csak arról van szó, hogy végtelen bizonytalanságában ezt képzeli. Itt persze azt is figyelembe kell venni, hogy nincs éles választóvonal az úgynevezett egészséges és mentálisan beteg emberek között, legalábbis sok esetben.
Az új regényben egyértelműen pszichiátriai beteg a főszereplő, de ez sem egy kimondott betegségtörténet, hanem egy nagyon erős életélmény, és rendkívüli nehézség: hiszen ezzel együtt kell valahogyan boldogulni, ne adj isten boldognak lenni – és itt a betegség helyett lehetne más specifikum. Azonban idén tavasszal a belföldi és külföldi politikai folyamatok nálam olyan megrázó, szürreális tapasztalásba sűrűsödtek, amelyet úgy gondolom, hogy jól lehet ábrázolni egy pszichés beteg szemszögéből. Ebben az új regényben ez érdekel, és talán nem én vagyok az egyetlen, akinek most ilyen életélménye van.
Ez azt is jelenti, hogy az új regényedben – illetve az új regény érkezéséig megjelenő tárcákban, novellákban – konkrét politikai jelenségek is felbukkannak, akár bizonyos mértékben eltávolítva a tényleges történésektől? Vagy nem annyira politikai folyamatok és események állnak a fókuszban, hanem inkább az érzet, a közérzet, ami utánuk marad?
Igen, arról is szólna a regény valóban, ami a kérdésedben szerepel, általában a politikai folyamatokról, és arról, melyik szereplő hogyan viszonyul azokhoz. Ma már közhely a politika és a közvélemény megosztottsága, de ez annyira így van, hogy sokszor még azok is az egyik politikai buborékba vannak bezárva, akik amúgy hangoztatják és sérelmezik a véleménybuborékok meglétét. De most talán jobban elmentem olyan irányba, ami a konkrét politikai valóságra vonatkozik, miközben nem eldöntött bennem az sem, hogy fiktív politikai berendezkedés lesz a regényben vagy a jelen valósága, bár az utóbbi felé hajlok, eltolva még szürreálisabb irányba. Nem politikai írás lesz nyilvánvalóan, az élet érdekel, amiben benne vannak a politikai folyamatok és vélemények is, és a valóságnak ez a része eddig valahogy kimaradt az írásaimból.
Kíváncsian várom, hogy végül melyik ábrázolási mód mellett döntesz. Az utolsó kérdésem szintén az első és a második, most készülő regényed kapcsolódási pontjait fürkészi. A Rohadjon meg az összesben nagyon szépen kibontakozik, hogy mekkora szerepe van a családi „örökségeknek” a felnőtt létben is. Az ilyesféle háttértörténetek az írói pályád első regény utáni szakaszában háttérbe szorulnak, vagy a családtörténet és a közéleti-politikai folyamatok összefonódását láthatjuk majd, akár olyan pszichológiai jelenségek révén, mint például a tanult tehetetlenség?
Az új regényben a főszereplő igazán sehol nem találja a helyét. Alapvetően jobboldali érzelmű, jómódú családból érkezik. Nincsen látványos politizálás, inkább a dolgok úgy jók, ahogy vannak típusú hozzáállás. Ehhez képest van egy harcos baloldali barátnője, a korábban említett Luna, aki nagy hatással van a főszereplőre – talán valahol a családtól való eloldódás, felnövés is a témája lesz a regénynek, mert egyébként a főhősöm az apjához is erősen kötődik. Míg a mostani regényben csak anya van, és az apák eltűnnek, addig itt a főszereplőt az apa nevelte fel. A főszereplőnek nincs kiforrott politikai véleménye, inkább érzelmileg vetődik hol ide, hol oda, miközben Luna olyan eseményekbe sodorja, amik aztán a legkevésbé sem illenek bele az apa rendes családról alkotott képébe.
Ami még érdekes lehet: a mostani regényben is megjelenik a „titok” és az, hogy mennyire befolyásolja a szereplők életét, ez a téma – úgy gondolom – a második regényben még nagyobb szerepet kap. Nem annyira a tanult tehetetlenségről lesz szó, inkább arról, meddig vagy hajlandó elmenni, hogy megtudd, ki vagy, kivé akarsz válni.
A határok feszegetése és az identitáskeresés nagyban fokozza az új regényre várakozás izgalmait. A mostani beszélgetés szempontjából pedig tökéletes végszó is.
