Beszélgetés Bánki Évával, a Fordított idő-trilógia szerzőjével
„Minden ország először az emberek szívében hullik szét. A kapcsolataink, az emlékeink épp olyan könnyen vagy nehezen üresednek ki, ahogy az eszméink és az intézményeink.”
Bánki Éva Fotót Máté Péter, Jelenkor Kiadó
Szeptember elején jelent meg a Fordított idő-trilógia harmadik, befejező része, az Összetört idő. Mennyi ideig dolgoztál a regénycikluson?
Egy életet, mondhatnám. Maga a megírás hét évig tartott, de kislánykorom óta ábrándozom, mi minden történhet egy kora középkori kis szigeten, milyen népek élnek ott, milyen kapcsolatok szövődnek, hogy alszanak, miről álmodnak ott, mit tudnak – ha egyáltalán tudnak valamit – a „világ nagy dolgairól”. Egy általános iskolai füzetemben már fel is vázoltam Riolda első vándorútját.
Szigeti Csaba azt állítja, hogy a Nyugati szél szigete, amit a regényben többnyire „kopár kis szigetnek” titulálnak, a Paradicsom, az Éden ellenképe. Ezzel a „kopár kis szigettel” állítódik szembe egy jóval gazdagabb és fényesebb sziget, Velence. Riolda kényszerűségből itt tölt hónapokat, ráadásul hajdani velencei gazdája, az ereklyekereskedő Benjamin az Összetört időben is fogadkozik, hogy Velencévé teszi Riolda szülőföldjét.
Erről most eszembe jut az a híres fotó, ahol egy afrikai használtruha-kereskedés, egy pálmakunyhó tulajdonosa nagy betűkkel kiírja a bejárat fölé: ZARA. Az értelmesebb emberek talán már a kora középkorban is sejtették, hogy a dolgokat nem elég átnevezni, nincsenek univerzális fejlődési modellek. Egy szorgokkal teli, köves kis szigetből semmilyen akaraterő vagy névmágia nem varázsolhat Velencét. Riolda ki is neveti az örökös „átutazó kalandort”, Benjamint.
Bár a három regény hangneme és világképe meglehetősen egységes, a felépítésük mégis különböző. Az Összetört időben, ami talán a legösszefogottabba három közül, a lélektani és a társadalmi regény elemei dominálnak. Mindaddig nem sokat tudtunk meg a sziget őslakóinak múltjáról, Riolda családjáról. Az Összetört időben viszont a „kopár kis szigeten”, Riolda szülőföldjén dőlnek el a dolgok.
Az utolsó kötet tényleg egy kis közösség fennmaradásának esélyeire koncentrál. És én tényleg úgy hiszem, a túlélés szempontjait nem a világpolitikai helyzet, nem az égitestek, nem az egyes emberek, a „vezetők” intellektuális felkészültsége, hanem az emberi kapcsolatok milyensége határozza meg. Képes-e a családokat szétszakítani az éhezés és a bűntudat? Ha elpusztulnak a birkák egy kis szigeten, akkor meddig marad érvényben az emberevés tilalma? Mennyi idő, mennyi szenvedés kell, hogy elfeledkezzünk a saját múltunkról és a jövőnkről?
Nagyon divatosak ma a világvége-regények. Igen különös, hogy a te regényedben nem egy birodalom, nem egy kontinens, nem az emberiség, nem az univerzum, hanem egy kis közösség fennmaradása a tét.
Saramago úgy látja a Vakságban és a Kőtutajban, hogy a kis közösségek sokkal szívósabbak, mint a birodalmak. A jól szervezett kis közösségek túlélhetik a legborzalmasabb katasztrófákat is. Én másképp látom, a mikro- és makroközösségek szétválaszthatatlanok Minden ország először az emberek szívében hullik szét. A kapcsolataink, az emlékeink épp olyan könnyen vagy nehezen üresednek ki, ahogy az eszméink és az intézményeink. Én nem hiszek az örök emberiben. Lehet persze Riolda személyes kudarcának vagy ügyetlenségének tekinteni, hogy nem tudta megőrizni a szigetét, de az ember tragikus és ellentmondásos lény, reménytelenül nehéz életben tartani és boldoggá tenni. Nincsenek általános szabályok.
Szereplőid egyfelől hihetetlen gyorsan tanulnak és alkalmazkodnak, másfelől képtelenek levetkezni az örökölt viselkedésmintákat. A szorgok megtanulnak beszélni, felöltözve járnak-kelnek, ám amikor az éhezés miatt összeomlik a sziget társadalma, ők visszahúzódnak az őseiktől tanult félállati létezésbe, valamiféle örökös révületbe, és már csak a közös felettes énjüknek engedelmeskednek.
Szerintem – bár hangsúlyoznám, nincsenek általános szabályok – a mai emberek működnek teljesen másképp. Rengeteget tanulnak és alkalmazkodnak, miközben fel nem dolgozott traumáik, családi beidegződéseik befolyásolják a viselkedésüket. Főleg vészhelyzetben. A középkori kultúra a miénknél árnyaltabban tudta kifejezni a személyiség rétegzettségét. XY lovag nemcsak XY volt, apjának és anyjának a fia, hanem a varjakkal is rokonságban állt (ha ez volt a család címerállata), a védőszentjéhez, a hűbérurához is családi kötelék fűzte, titkos rokonságban állt az összes Jánossal (ha történetesen őt Jánosnak hívták), és mindegyik énjéhez tartozott egy kiterjedt kapcsolatrendszer. Nemcsak individuumként létezett – miközben persze individuumként is létezett: harcolt, tanult, házasodott. Riolda nem tudja, hogy kik a szülei, ezért ő sokkal kíváncsibb és nyugtalanabb, mint a regényvilág többi szereplője. Neki egyetlen élete van, ahogy nekünk. És akinek csak egy élete van, az a legsebezhetőbb. Ő mindenáron élni akar.
A kora középkori asszonyokról alig tudunk valamit. Azt kell hinnünk, léteztek, hiszen a nyugat-európai népesség fennmaradt, reprodukálta önmagát, de a nők életéről alig maradt fenn híradás.
Ez kétségtelen, persze, nem mintha a kora középkori életviszonyokról olyan borzasztó sokat tudnánk. De a nők tényleg amolyan tündérekként lebegnek a krónikákban. Akkor jelennek meg, mikor a férfiak feleségül veszik őket. Aztán már csak ajándékokat hoznak, fiú- és lánygyerekeket, utána pedig engedelmesen szertefoszlanak. A nők árnyékban élnek, és ez az árnyék, ez a félhomály lehetővé teszi, hogy sokféleképp elmesélhessük egy középkori királynő történetét.
Már az Esővárosban is feltűnő volt, hogy a folyamatos narrációt versek szakítják meg, a mindentudó elbeszélő az elbeszélésfolyam közepén megidézi Bujdosó Anci verseit. Ezek a lírai betétek a Bánki-próza ismertetőjegyei, talán épp a legköltőibb nyelvű regényedből, az Aranyhímzésből hiányoznak. A Fordított idő-trilógiának egyetlen szereplője van, akiről nem tudjuk meg, hogy kicsoda, ez N. herceg, a költő. Pedig a költeményeit megidézi mind a három kötet.
Riolda apátlan-anyátlan, mindig a jelenben él, amúgy ezért tanul és utazik annyit, de nem teljesen védtelen. Minden nőnek jár egy költő, mondja valahol a regény végén – hát neki is van egy „költője”, egy testetlen alak, aki a verseivel befolyásolja az életét. A szerelmi vágyakban feloldódó létezés ellentétes a történelmi felelősséggel, de mint alternatíva, mint örökös „mi lenne ha”, azért ott van Riolda életében is. De nemcsak az ő életében, hiszen más szereplők is idézgetik a verseit. Kicsit olyan, mint a tenger. Halljuk, elviseljük, csodáljuk, a hullámzása nélkül el sem tudjuk képzelni az életünket, de legtöbbször csak „van”, többnyire nem törődünk vele. De ha nem lenne, akkor nem tudnánk elutazni sehova. Akkor fulladnánk meg, ha a tenger, vagyis az idegenségnek és a vágyaknak ez a közmondásos jelképe, egyáltalán nem létezne.
