Bauer Júlia lágernaplójából

|

Bauer Júlia: És mégis

[Még mindig ragaszkodunk] csak a jó Isten különös ke[gyel]me folytán az élethez.

 

2012-ben jelent meg Bauer Júlia lágernaplója. (És mégis, Noran Libro, Budapest, 2012. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az utószót írta: Sas Péter.) A becses családi emlék megőrzése és kiadása két fia, Suchmann György és Suchmann Tamás érdeme. A páratlanul értékes, és szinte egyedülálló dokumentum eddig méltatlanul kevés figyelemben részesült. Bauer Júlia elszenvedője, túlélő szemtanúja és krónikása volt a magyarság legnagyobb nemzeti és történelmi katasztrófái közé tartozó holokausztnak. Bauer Júlia személyes vallomása, saját élettörténetének föltárása és összefoglalása hozzájárulás a történelmi kataklizma teljesebb megismeréséhez; érzelmes vallomás ez a hazaszeretetről – ebben a nem titkolt érzelmességben, magyarság-szeretetben rejlik Bauer Júlia vallomásának különös ereje, hitele. Magam a meghatottság érzésével olvastam a könyvet, benne a rendkívüli dokumentumértékkel bíró, akkor tizenkilenc éves somogyszili zsidó lány naplóját, amelyet a deportálás során, az auschwitzi haláltáborban egészen a hazatéréséig vezetett. A naplóhoz nagy lelkierő kellett; egy fiatalsága virágjában  a történelem züllöttsége által elragadott lélek jegyzi föl maga körül a borzalmakat, melynek elszenvedője és kiszolgáltatottja.

 A páratlanul értékes, és szinte egyedülálló dokumentum eddig méltatlanul kevés figyelemben részesült. E hiány pótlására, figyelemfölkeltő szándékkal teszünk kísérletet e naplórészlet közreadásával.

Mohai V. Lajos

(1944)

Szeptember 31.

Kol Nidré este, még talán sokkal fájóbb, mint Rós Hásáná. Majdnem mindenki böjtöl, még azok is, kik a gyárba dolgoznak a méregben. Egész délután deszkát hordtunk mi otthol levők, a mi lágerünkből az SS-lágerba. Estefelé kabátokat osztottak szét. Volt, aki otthoni viszonylatban is egész jót kapott, volt, aki egész vékonyat. Például Walder Ilonka egy trencskót kapott, én pedig egy vacak vékony sötétkék szövetet. Az idő pedig napról napra romlik. Október eleje, és egész hidegek vannak, különösen, ha az ember reggel 1/2 4-kor kel, és a legjobb esetben 1 óra hosszat áll, 5-6-ig körül. Azokról nem is beszélek, kik kinti munkára lettek beosztva, és esőben, szélben kint kellett lenniök a munkahelyeken, vékony tavaszi kabátban és mezítlábas cipőben. Mert harisnya az nem volt egész télen. Mindenki úgy segített magán, ahogy tudott. A pokrócokból csináltunk kesztyűt, sapkát, lábszárvédőt, és a kabátok elé magunkra tekertük a pokrócot. Nappal kabát volt, éjjel takaró.

Október eleje van, mind gyakrabban kell mennem a gyárba helyettesíteni. Legtöbbször éjszakára kell mennem, és minden 2-3 naponként más helyre, más társaságba. A munka is egyre nehezebb, és ami a legnagyobb baj, mérges levegő. Lassan a kosztunkat is redukálják, a különlegességek elmaradnak, és a mennyiség is csökken. Pedig a munka egyre nehezebb és több. Az állandó munkások egyre gyakrabban jönnek haza panasszal. Szerencsétlenség[ek] is mind gyakrabban történnek, egymás után hozzák haza tolókocsin az embereket. Egy vasárnap ismét munkásválasztás van, Etit, Lilit, Ilonkát beválasztották, engem és Mancit nem. Manci Éva néni „subdienestje” lett, ő nem is fog menni dolgozni. Én meg a lányok véleménye szerint is, nem jelentkeztem önként utánuk, munka nélkül úgysem maradok, és mindennap nyereség, amit itthol tölthetek. A lányok nem gyári munkások lettek, hanem külső munkások, [a] „Falkenhau” nevű cégnél planíroznak. Míg nincs rossz idő, addig jobb, mint a gyár, mert szabad levegőn vannak.

Október is lassan a vége felé közeledik, ismét a gyárba járok helyettesíteni. A legnehezebb helyre, mi a gyárban van, a kazánházba. 10-12 kazán lesz egy éjszaka befűtve, egy kazán befűtéséhez kell 11 db 60 kg hordó tartalma, 18 doboz 11 kg méreg és 4-5 zsák „sal-peter”. Hogy ez milyen munka, csak az tudja, aki egy éjszaka végigcsinálja ezt. Egy hétig mentem erre a helyre éjszaka, a másik héten három napig. A harmadik napon rosszul lettem, úgy vittek haza tolókocsin. Egyenesen a „Revírre” vittek, hol injekcióval térítettek magamhoz. Két napig feküdtem a „Revíren”, utána „schonungot” kaptam, úgyhogy többé a gyárba nem mentem. Közbe november eleje elérkezett, minden nap féltem, remegtem, hogy mikor kell újra a gyárba mennem. Egy esős hideg november este (nov. 8. szerda) hirtelen minden bejelentés nélkül külön állították a munkásokat, és a munkanélküliekből kiválasztottak 15 embert. Név szerint Dr. Veszprémi Etelka, Dániel Margit, Szilágyi Zsuzsi, Grünzveig Ibi, Kaufmann Vali, Fried Alice, Kohn Edit, Klein Edit, Riepp Miksáné, Naigel Margit és Hermin, Zommer Szerén, Löfler Rita, Kluger Margit és én.

Annyit mondtak mindössze, hogy nem a gyárba megyünk, mi leszünk a „blei kommandó”. Az izgalomtól és félelemtől aludni nem tudtam ezen az éjszakán, hogy vajon hol, és mit kell nekünk dolgozni. Másnap, nov. 9-én reggel, appel után külön lettünk állítva, és egy SS-nő, Käthe Heim vezetése mellett elindultunk ismételten munkahelyünk felé. Szomorú látványt nyújtottunk az úton lévő járókelőknek mezítlábas óriási facipőnkbe, ócska, földig érő rongyainkban. Hosszas keresés után egy gépjavító műhelynél álltunk meg. Felügyelőnőnk bement az irodába a főnökkel beszélni, addig az esőben álltunk és úgy fáztunk, hogy elkezdtük a sírást kínunkban. Nem bántuk most már bármilyen munkát is adnak, csak meleg helyen legyen a munkahely, mert ha még egy félórát ott kellett volna állnunk, talán ott fagyunk meg. Végre nyílik az ajtó, és egy férfi jön ki hozzánk. Tanár néni, ki perfekt német, beszél vele, neki mondja el, hogy tulajdonképpen mi lesz a munkánk. Ő a raktárvezető, mint mondja, és levezet bennünket egy légópincébe, hol két asztal, szerszámok, gépalkatrészek, gumitekercsek stb. [vannak]. A férfi, úgy látszik mindazok dacára, hogy haftlingek vagyunk, mégis embernek néz bennünket, mert szabályszerűen bemutatkozik, kezet fog velünk (neve Scherer). Elmondja, itt nem lesz rossz dolgunk, itt ő a minden, és ő nem fog szekálni bennünket. Szerszámokat ad a kezünkbe, megmutatja a tulajdonképpeni munkát. Talán már 10 éve fekszenek az udvaron ólomrudak, rozsdásak, piszkosak. Ezeket kell nekünk átfűrészelni, az ólmot kibontani. A kitisztított ólmot újra felhasználják. (Mint később kisült, 5 hónapig dolgoztunk ott, és az ólmot nem vitték el az utolsó percben sem.) A munka abszolút nem volt nehéz, csak szörnyű piszkos. Viszont mi már az ilyen csekélységekre nem adtunk, a fő volt, hogy rendes bánásmódban legyen részünk, és meleg helyen legyünk a télen. (Bizony a napok mind hidegebbek, 1800 m a tenger színe fölött, hegyek között vagyunk, tehát természetes, hogy hidegebbek vannak, mint másutt.) Erről, hála Isten nem panaszkodhatunk. Kellemes meleg helyen voltunk, kellemes társaság, főnökeink Scherer, Ku[h]n, Ruppel, mind nagyon rendes emberek. Nekünk közvetlen leginkább Schererrel van dolgunk. Ő mindent elkövet, hogy nyomorult életünket kissé tűrhetőbbé tegye. Majdnem mindnyájunknak ledől a cipő a lábáról. Az első héten lehoz titokban egy tiszta jó autógumi kereket, szeget és mindnyájunknak megtalpalja, sarkalja a cipőjét. Spekulál, hogy hogyan tudna harisnyát szerezni nekünk. Látja, hogy mindnyájunknak kék-zöld a lába a hidegtől. Néhány napig nem jön le hozzánk. Már azt hisszük, hogy vagy elutazott, vagy valamiért megharagudott ránk. Tanár néni megjegyzi, kár volt úgy hinni neki, „német-német, kutya-kutya”. Később jöttünk csak rá, mennyire tévedett a Tanár néni, és mennyire nem csalódtunk ebben az emberben. A második hét elején beállított Scherer. Örömtől sugárzó arccal mondja, hogy mindnyájan kapunk munkaruhát, kabát[ot] – nadrágot. Ezzel meg lesz oldva a harisnyakérdés. Nem tudjuk, hogyan köszönjük meg neki. Ő elhárítja tőlünk a hálát, szerinte ez természetes. Felügyelőnőnk is nagyon rendes velünk szembe. Főnökünket Kuhnt kéri, nem lehetne-e nekünk ebédet adni, mint a többi kis kommandóknak. Főnökünk nem ellenkezik, így a második héten ebédet is kapunk. Írhatom azt, hogy az egész lágerban nekünk 15-önknek volt a legjobb dolgunk. Úgy bánásmód, mint munka, társaság, egyszóval minden téren. Fölöttünk a javítóműhelyben olasz hadifoglyok dolgoztak. Nem múlt el olyan nap, hogy ne jöttek volna le hozzánk, biztattak bennünket, újságot, térképet adtak és pontos híreket az oroszok, angolok, amerikaiak állásáról. Mi, vagy legalábbis én, soha egy percig nem hittem nekik. Mindig azt hittem, hogy vigasztalni akartak bennünket. Az egyik (Brúnó) tengerésztiszt volt, a többi szintén tengerész, nem tiszt, Róbert, Franekó. Fésűt, tűt, cérnát és minden mást hoztak, mit tudtak, és aminek hasznát vehettük. Mindennap már vártuk, tudtuk a pontos időt mikor fognak jönni, kicsit felvidítani bennünket. Kívülük még francia fiúk is voltak, őket még tán jobban szerettük, mint az olaszokat. Az egyik közülük Gaston, egy rendkívül aranyos, helyes fiú, mindnyájunk kedvence volt. Szegény, beteg volt a tüdeje. Ő is szeretett mindnyájunkat, Tanár nénivel tudott franciául beszélni. Felügyelőnőnk is jobban érzi magát fent az irodában a főnök úrnál, mint lent a levegőtlen pincébe. Mi alig várjuk, hogy kitegye a lábát, kalapács, fűrész stb. repül rögtön. Odaülünk a kályha mellé, Tanár néni középre, a „tizennégy csibe” körbe üli, és kezdődik a mi világunk. Irodalomról, történelemről, színház-moziról, szóval kultúráról folyik a téma. Ilyenkor nem haftlingek vagyunk. Elfelejtjük, hogy az állatoknál is alacsonyabb sorban vagyunk, és valósággal isszuk a Tanár néni szavait. Legalábbis nekem ezek az órák adtak egy kis erőt, bizalmat az elkövetkezendő nehéz időkre. Ilyenkor eltűnt a pince ócska felszerelésével, szerszámaival, csak a Tanár néni szavait figyeltem. Azon a napon mintha kicseréltek volna, önbizalmam, hitem visszatért, kezdtem hinni, talán-talán mégis egyszer lehullik a rács, és újra szabadok leszünk. Hát még mikor a fiúk lejöttek. Szegény Tanár néni nem győzött tolmácsolni, hisz majdnem semmit nem tudtunk velük beszélni. Sokszor sokat beszélgettünk így, minden ajtónyílásnál összerezzenve, hátha valaki meglát bennünket. Mert ezért a főbenjáró bűnért hajlenyírás járt, nem beszélve arról, hogy a fiút is bajba hoztuk volna. Azonkívül az a lehetőség is fennállt, hogy a blei kommandóból kidobtak volna bennünket. Márpedig ez allendorfi viszonylatban a legnagyobb tragédia lett volna, mert mint már többször írtam is, olyan jó dolgunk volt, hogyha Szüleim és két öcsém velem lettek volna, egy zokszavam sem lett volna Hitler ellen. Mi voltunk az úgynevezett „liebling kommando”. Tanár néni a tizennégy csibéért síkra szállt, mindenhol és mindenki előtt. Egyik nap említjük neki, hogy jó lenne, ha a kommandó kaphatna tejet. Tanár néni még aznap említi az Oberscharführernek. Ő nem mond igent, nem mond nemet. Erre előveszi minden tanári tudását és kimerítő előadást tart felügyelőnőnknek az ólom káros rombolásáról a tüdőben.

Felügyelőnőnk megemlíti a „Hauptscharführernek”, ki beleegyező választ ad úgy, hogy kb. 1 hónapos születésnapjára a blei kommandó tejet kap. Annyira jó dolgunk van, hogy nem merünk vele eldicsekedni a lágerban, mert bizony sokan vannak, kik holtfáradtan jönnek haza a gyárból, és panaszkodnak, hogy éhesek. Nekünk meg hála Isten, úgy koszt terén, mint munka terén semmi okunk a panaszra. Lassan közeledik karácsony, és bár nekünk nem ünnepünk, mégis fájó emlékeket ébreszt bennünk. „Gesztenyénk” is könnyes szemmel meséli, hogy ez az 5-ik karácsony, mit szüleitől, testvéreitől távol tölt. Mi vigasztaljuk szegény fiút, pedig ránk még jobban férne a vigasz, mint rá, nekünk sokkal kilátástalanabb a jövőnk, mint neki. Ő egy „önkéntes” munkásnak nevezett francia fiú, még mi zsidók vagyunk a legnagyobb ellenség kezében, és azt tehet velünk, amit akar. Mindennap, ha este lefekszem, egy és ugyanaz a gondolat van bennem minden nap. Na, megint egy nap, talán közelebb a halál.

[Még mindig ragaszkodunk] csak a jó Isten különös ke[gyel]me folytán az élethez. A lá[ger] [szín] művészei készülnek lázasan[aka]rácsonyi előadásra. Bejelen[tették, hogy] vendégek vannak a megszo[kotta]kon kívül, hát nem akarnak [szégy]enbe jutni. Közbe a konyháról is [jön]nek hírek, mi lesz a menü [a mai] napon. Minket a legjobban [ez] érdekel, hisz az életünkről van [sz]ó, és tényleg csak annyit kapunk [e]nni, amennyi a létfenntartáshoz szükséges. És mégis mennyien a legnehezebb munkát végzik ezzel a nyomorult étellel. Maga a jó Isten vigyázott ránk minden lépésnél. Az időjárás is mintha nekünk akarna kedvezni, nincs az a kimondott hideg, amilyen nálunk szokott lenni, inkább esős, nedves. Nem mintha ez jó lenne a rossz cipőinknek. A karácsony előtti héten mindnyájan szoknyát, pulóvert kapunk, úgy látszik, öreg főnökünk karácsonyi ajándéknak szánta. Hogy aztán egyik szebbet kapott, mint a másik, az természetes. Protekció még a pokolban is van. Mi „holczosok” tűrhetőket kaptunk, egy-kettő kivételével. Viszont nekünk nem is volt annyira fontos a meleg holmi, [mint] azoknak, akik kint dolgozta[k] a gyárban fűtetlen, huzatos [helye]ken. Bizony sokszor szörnyű vo[lt] nézni, délben a melegedőbe [ho]gyan rohantak be szegény ki[hűlt] munkások, meggémberedett [kezek]kel, papírral becsavart lába[kkal]. Aki tudott, rohant a fürdőszob[ába], a meleg fürdőben kicsit felm[e]legedni. Ez az egy jó volt az egész napban. Ezt vártuk egész nap, fontosabb volt, mint az ennivaló. Ebből a szempontból azt hiszem senki sem panaszkodhat, mindennap fürödhetett mindenki, minden csoport a maga pihenőhelyén. Akik pedig a lágerből nem jártak ki, a lágerben levő fürdőben. Egyetlen csoport volt talán, az „alt kommando”. Ők végezték a legnehezebb, legpiszkosabb munkát, és a legnehezebben jutottak a fürdéshez. Nekik nem volt külön pihenőhelyük, mire hazaértek a lágerba, ott már rendszerint nem volt meleg víz. Mind gyakrabban előfordult, hogy nem volt gőz sem a gyárakban, sem a fürdőkben, szénhiány miatt. Sőt, a lágerban a konyhán is előfordult.

Rózsikának

Te tizenhét éves édes drága gyerek

Enged meg, hogy máma ünnepeljünk Téged.

Fáj valami belül, fáj a kis szíved

Nem így képzelted el, elhiszem Neked.

Tudom, hogy mit érzel, szíved mire vágyik

Édesanyád csókja, ugye ez hiányzik.

De azért ne csüggedj kicsiny rab madárka

Nem leszel Te mindig kalitkába zárva.

Kell, hogy legyen benned életkedv, akarat.

Fel a fejjel kislány, el ne hagyd magadat.

Mindenütt tavasz van, nézd, nyílik a virág

Meglátod kislány lesz még szép világ.

Nézz körül és látod, hogy derül az ég.

Meglátod kislány, fordul a kerék.

Ha nyílik a kalitka, én nem féltelek Téged

Bogárszemű kislány Tiéd lesz az élet.

Bízó lélekkel tekints az égre fel

Aki felettünk van, meglátod nem hagy el.

Legyél életerős, harcolj az életért

És most fussál gyorsan a két tál ételért.

Allendorf, 1945. III. 21-én.

Tilda

[Azt tu]dom világéletemben [szerettem] volna utazni, vilá[got lát]ni, de most az egyszer [ink]ább lemaradnék róla. 1-2 nap, de lehet 1 hét múlva jön autó értünk, és elmegyünk. Nem írom, hogy haza, mert azt hiszem, az sajnos nem mostanába lesz. Ma Ibi és Klári főztek ebédet. Húsleves, pörkölt és krumpli volt, finom magyaros íze volt. Na és a legérdekesebbet majdnem kihagytam, hogy reggel valódi amerikai kávé macesszal. Most délután 1/2 5 van, két őrzőangyalunk és egy harmadik katona van itt, ki zongorán játszik. Várjuk, hogy Ibi jöjjön be, és ő játsszon egy pár magyar [dalt].

7 óra és vendégeink [még] mindig itt vannak. [Mi] tagadás, mindnyája[n] jól érezzük magunkat, mondhatnám, [sőt] nagyon jól. A „kommandant” kétszer is itt volt egy zsidó századossal és egy másik zsidó férfival. Hogy utóbbinak mi a katonai rangja, nem tudom. „Sólem Aléchem”-mel, köszöntek és érdeklődtek élelmiszerünk, ellátásunk iránt. 8 óra felé megvacsoráztunk, és bementünk a szobába. Két hívatlan vendégünk még egy darabig ott volt, de miután látták, hogy nem foglalkozunk velük, elmentek. Három barátunk pedig, Tommy, Károly és Huckleberi, nálunk maradtak és sokáig beszélgettünk. 11 óra felé elálmosodott a társaság és lefeküdtünk. Tommy és Károly itt maradt, Huckleberi elment. Nyugodtan feküdtünk le, mert tudtuk, hogy rendes fiú mindkettő, és nincs okunk a félelemre. Az éjszaka nyugodtan telt el. Reggel Károly panaszkodott, hogy nem jól aludt. Ezt elhisszük neki, hisz olyan kicsi helyen feküdt, hogy nem csodálkozom rajta.

Ország Lili: Írás a falon          Kép a Magyar Nemzeti Galéria kiállításából

Április 9.

A fiúk reggel elmentek és megígérték, hogy ebédre visszajönnek. Úgy is történt, 10 óra felé megérkeztek vendégeink, és ebédig beszélgettünk komoly és kevésbé komoly témáról. Közben az idő múlik, és mindnyájan várjuk az ebédet. Két szakácsnőnk Klári és Ibi nem láthatók. Valami nincs rendben az az érzésem, valami baj van a konyha körül. Érzéseim nem csaltak, Ibi és Klári mártír arccal jönnek ki a konyhából, és figyelmeztetnek bennünket, hogy a fiúkat készítsük el a legrosszabbra. Szétment a gombóc, és valami egész ismeretlen étel lett belőle. Én mindenesetre Malsfeld tésztának kereszteltem el. És hogy milyen finom volt, hát, aki nem evett belőle, az elképzelni sem tudja. Tommyból és Károlyból is kicsikartuk a bókot. Mindenesetre azt mondták, hogy nagyon jó volt. Ezt én is aláírom, nekik nincs az a finom sütemény, ami úgy ízlett volna, mint ez. Most Juci, Tamás úrfival elment a polgármesterhez élelem ügyben. Vacsora után mi korán lefeküdtünk. Tommy, Juci, Eti és Károly 12 óráig beszélgettek. Károly visszament a lakására, Tommy pedig bejött, és nálunk aludt.

Április 10. Kedd

Reggelire finom kozmás tej volt sült krumplival, vajjal. Reggeli után Tommy és Károly visszajöttek, és szomorú képpel jelentik, hogy készenlétben vannak, és minden percben várják, hogy menjenek. Lesújtó hír ez mindenhogyan, oly helyes két fiú, hogy igazán sajnáljuk őket. 1/2 11 van és sajnos egyedül maradtunk. Elmentek fiú barátaink, helyesen búcsúztak tőlünk. Most kíváncsiak vagyunk, mikor jön a másik csoport.

Április 11. Szerda

Az éjszaka hála Isten nyugodtan telt el. Unalmas nagyon, üres a ház, hiányoznak hű barátaink. Nagyonnagyon szeretnénk már hazamenni. Gyönyörű idő van, igazi tavasz. Minden eszembe jut a szép időről, a virágzó fákról. A tavalyi tavasz, mikor még mindnyájan együtt otthol voltunk, és bár sok izgalomban volt már részünk, és a végzet közeledett felénk, mégis nagyon jó volt még. Oly gyönyörű vidéken vagyunk, hogy festeni szebbet nem lehet, de én a mi kis falunk rétjét mégis százszor szebbnek találom. Tavaly ilyenkor még ott voltunk ibolyázni és fényképeket csinálni, Józsi, Walder Pista és mindnyájunk bálványa, Gyurika. Olyan honvágyam van, hogy törni-zúzni tudnék és menni, menni, egész addig, amíg haza nem érnék. De hiába, nem lehet. Délután Ibi, Klári és Juci elmentek Melsungenba a kommandánshoz, miután itt most nincs U. S. A. hatóság. A kommandáns megígérte, hogy csütörtök vagy pénteken autót küld értünk, és átmegyünk Melsungenba. Ott jobban tud gondoskodni rólunk, mint így.

Ápr. 12. Cs[ütörtök]

Borús idő van, éjszaka esett az eső. Készenlétben vagyunk. Várjuk, hogy jöjjön az autó és vigyen bennünket. Úgy látszik, mi már olyanok vagyunk, mint a kóbor cigányok. Megszoktuk a vándorlást, és nincs türelmünk sokáig egy helyen lenni. Az időnk most elég lassan múlik, hiába, a két fiú kellemessé tette napjainkat. Zongorázni sincs kedve senkinek, inkább varrással töltjük időnket. Alakítunk régi ruhákból újat. Én is varrtam magamnak egy kötényt, nagyon helyes lett, nem is gondoltam volna magamról, hogy ilyen ügyes vagyok. Mindenesetre Németországban sok mindent megtanultunk, sok tehetséget fedeztünk fel saját magunkban, amire otthol soha nem jöttünk volna rá. Megtanultuk, hogy lehetetlen nincs. Olyan dolgokon mentünk keresztül, és annyi mindent kibírtunk, hogy egy férfinak is sok lett volna. Most délután 5 óra körül lehet az idő, és az autó még mindig nem jött meg. Úgy látszik, máma már nem is jön. Reméljük a kommandáns nem feledkezett meg rólunk. Délután egy kicsit lefeküdtem, nem a legjobban érzem magam. Most látom, hogy megint egy autó katona van itt az épület előtt. Olyan szomorú idő van, valahogy összhangban van a mi hangulatunkkal. Ólomlábakon megy az idő, ki tudja, még meddig rostokolunk itt, mikor mehetünk haza. Szörnyű érzés, olyan honvágyam van, álmomból felébredek éjjel-nappal, folyton egy gondolat van bennem, menni, menni haza. Istenem haza, imádott Szüleimhez és két drága Öcsémhez. Nincs egy nyugodt percem, félek, ha sokáig tart, belezavarodok. Ma este nagyon sovány vacsora volt, egy szelet kenyér kávéval. Mindnyájan éhesek vagyunk.

Április 13. Péntek

Ma van a születésnapom. Nem tud róla senki, nem is fontos, úgy gratulálni úgysem tud senki, mint ahogy tavaly gratulált nekem kicsiny angyalkám, Gyurikám. Megcibálta a hajam és összevissza csókolt. Ezt visszahozni nekem úgyse tudja soha senki.

Alig hogy felkeltünk és reggelihez készültünk, megérkezett az autó. Először elvitte a csomagokat és 5 személyt. Másodszor pedig 10-en beleültünk, és percek alatt Melsungenba értünk. Itt egy gyönyörű, modern lakás várt bennünket, van itt minden, mit elképzelni lehet, csak éppen, ami a legfontosabb, ennivaló nincsen. Olyan gyönyörű a vidék és minden, hogy festeni szebbet nem lehet. Jelenleg nagyban tart a takarítás, a kommandáns megígérte: hogy estére visszajön és megnézi, hogy a lakást szépen rendbe hoztuk-e. Péntek este van, és szeretnék gyertyát gyújtani, és egy igazi, szép péntek estét csinálni. Csengetnek az ajtón és két amerikai katona lép be hatalmas csomaggal. Ami jót elképzelni lehet, azt mindent találtunk a csomagban. Keksz, gyümölcs, cukor, konzervek, valódi kakaó, csokoládé, kockacukor stb, stb. A jó Isten mégiscsak küldött nekem születésnapi ajándékot, az amerikai katonák által. Ezt a sok jót nem is érdemlem meg a jó Istentől.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: