„Tudjuk-e, mit csinálunk?”

|

Báthori Csaba: Ő is vagyok én is vagyok

Báthori Csaba egyszerre alkotója és magyarázója is a költészetnek, és mindkettőt szakmai elhivatottsággal, erudícióval teszi; továbbá a klasszikus műfordítói tradíció folytatója, elég csak arra utalnom, hogy Rilke-magyarításaival immáron egy sorba került Kosztolányival vagy éppen Nemes Nagy Ágnessel.

Báthori Csaba         Fotó: Szépírók Társasága

Bekezdések olvasás közben

Ahogy azt Báthori Csaba korábbi esszégyűjteményeinél is láthattuk, sokrétű és gazdag a mostani válogatása is; az Ő is vagyok én is vagyok című kötet rangját is a bőkezűség adja. Esszéírásának egyik jellegzetessége az a bizalmi viszony, ami a szerző és választott irodalmi tárgyai, személyei között áll fönn. Nem törekszem a teljes kötet bemutatására, pusztán egy-egy számomra fontos, engem is foglalkoztató kérdésre térnék ki, ezekre is vázlatosan.

Dolgozatom címét az esszéíró Báthori Csaba egyik – ha nem a legelső magyar – mintaképétől, Nemes Nagy Ágnestől kölcsönöztem, aki 64 hattyú című esszégyűjteményének első fejezete fölé írta ezt a mondatot. Amivel először néhány bekezdésben szeretnék foglalkozni, az nem más, mint Báthori Csaba költészetről és versről való, belső izzással megfogalmazott gondolatai – ezek fölé bátran odaírhatnám mintegy mottóként Nemes Nagy messzire ható sorait: „Egyszerűen tapasztalataimat közlöm, egy alanyi versíró alanyi gondolatait. Ha alcímet keresnék ehhez a könyvhöz, ilyesmit választanék: tűnődések a versről. Vagy: hogyan szokás verset írni? Persze, ahány ház, annyi szokás – erről igyekeztem el nem feledkezni.”  Ehhez szorosan hozzátartozik az, amit az irodalmi közösségünk régóta tud és becsül, hogy Báthori Csaba egyszerre alkotója és magyarázója is a költészetnek, és mindkettőt szakmai elhivatottsággal, erudícióval teszi; továbbá a klasszikus műfordítói tradíció folytatója, elég csak arra utalnom, hogy Rilke-magyarításaival immáron egy sorba került Kosztolányival vagy éppen Nemes Nagy Ágnessel.

E könyvében Nemes Nagy Rilke-fordításai iránti elragadtatottsága tanítványi hódolat egyben. Báthori Csaba irodalmunk fáradhatatlan munkása, irodalmi-ihletett alkotója. A szívemnek kedves, 365 szonettet számláló Melankólia című kötetére (2017) e dolgozat keretében is fölhívnám a figyelmet, mert nem láttam azt a kritikai érdeklődést iránta, amely megilletné. Ebből az esszékötetből a Shakespeare-fordításokra és a hozzá kapcsolódó magyarázó műhelytanulmányra is fontos fölfigyelni, mert rendkívüli szellemi élményt jelent, és megvilágítja a szerző Shakespeare iránti odaadásának, és fordítói módszerének a kulcsát. Tágas szellemi érdeklődését mutatja a Széchenyi-tanulmány is (Széchenyi redivivus), róla pedig mindig öröm olvasni, kiváltképp irodalmár tollából, hiszen ő nemzeti irodalmunknak is a klasszikusa. (Bár új életre kelne! Ma nagyon elkelne nékünk egy Széchenyi-formátumú államférfi.)

„Tudjuk-e, mit csinálunk?” – tolul föl óhatatlanul, e sorok írójában a kérdés némiképp más összefüggésben, módosulással, amit érint a kötet a Keszthelyi Rezső Magányt ragyogni című összegyűjtött verseihez írott tanulmányában Báthori: vagyis, hogy ne hagyjuk elveszni egyetlen értékünket sem, hogy egyetlen életmű se törlődjön ki az irodalmi emlékezetből, mert attól csak szegényebbek maradunk. (E gondolat egyébként fölmerül Nemes Nagy Ágnes esszéírásában is például Petőfi életművével kapcsolatban.) S bárcsak igaza lenne az esszéírónak, aki Keszthelyi hosszú utóéletére szavaz, ám a felejtés még a szinte-szinte halhatatlanjainkra is lecsap, mint például Weöres Sándor esetében, fájdalom, időről-időre látjuk. (És itt a dirrel-dúrral beharangozott centenáriumi alkalmak is csak látszateredményekre vezetnek, legutóbb a Pilinszky-évet láttuk ebben az ideiglenességben. Mészöly Miklós e tekintetben tavaly jobban járt a róla írott terjedelmes és okos könyvvel, bár az is mintha csak az irodalmárok belügye maradt volna. Kár. Elszalasztott lehetőségek sorjáznak.)

És itt elérkezem egy másik ponthoz, ami szenvedélyes beszédre és érvelésre késztette Báthori Csabát, az irodalmi hagyaték bonyolult kérdéséhez főhőséhez, Nemes Nagy Ágneshez kapcsolódva. Az teljességgel a véletlen számlájára írandó, hogy idén januárban született száz éve Nemes Nagy Ágnes.  Shakespeare után leghosszabb terjedelemben vele foglalkozik az esszéíró, de ő a legfontosabb Báthori számára e kötet irodalmi hősei között. Az első dolgozat Nemes Nagy Ágnes Rilke-képét elemzi. Hogy az esszé igazából miről szól, azt beszédesen az alcíme mondja el: Egy külföldi rokon választásának természetrajza. És még beszédesebben, az első bekezdése azt, hogy mit fejt majd ki Báthori Csaba: „Nem kevesen tudják ma már, hogy Nemes Nagy Ágnes költői eszméletének egyik pillére Rainer Maria Rilke életműve volt, – tehát élete és műve egyaránt. Ebben az esetben nem henye tudálékoskodás mindkettő hangsúlyozása, hiszen nem kétséges, hogy az osztrák minta a magyar költőnek nemcsak szemléletét, tárgyi világát, fogalmi rendszerét, hanem életgyakorlatát, erkölcsi és művészi közlésmódját, és amolyan kinyilatkoztatás rangján álló általános beszédmódját is.” Báthori ezt a leckét adta föl magának, amit kulturális és pszichológiai érzékenységgel, irodalomtörténeti tudásával és a fordítói gyakorlatának hozadékával meg is oldott. (Mondhatnám: fölényesen.)

A másik dolgozatához közvetlenebb beszédmódot választott, mivel tárgya is közvetlenebb, személyesebb: ennek magját a következő kérdés adja: „Mi fontos – számomra ma – a költészete? És ezen a fonálon jut el a művészi, írói-költői hagyatékok fölöttébb fontos és megtárgyalandó kérdéséhez, mert a költő megítélésében ez változást hozott. Bár én igazából nem változást mondanék, hanem csekélyke elmozdulást.

Itt ismét rövid kitérőt tennék. Eddig azt hittük, hogy Nemes Nagy Ágnes életműve néhány közepes vastagságú könyvben összegyűjthető, költői létmódját a pontosság, a szigorúság,az elemi szikárság határozza meg. A kevés beszéd súlya rak lírájára bélyeget. Osztozik ebben az újholdasok, a Nyugat utáni nemzedék teljes mezőnyével, Pilinszkyvel, vagy – hogy egy vérbeli, éppen hogy nem szócséplő – novellistával  nyomatékosítsam állításomat, Mándyval. Az ő művészetük vízjele a mesterség komolyan vétele, az alkotói ént többnyire klasszikus mintákkal megalapozó erkölcsiség, melyet példás egyszerűséggel és tömören Nemes Nagy Ágnes fogalmazott meg ezekben a sorokban: „mesterségem, te gyönyörű/ ki elhiteted: fontos élnem”.  Nekik, kiknek Babits jelentette az irodalom Égboltját és a csillagokat, szűrt, megválogatott művekkel sikerülhetett csak a 20. század második felének kiszorító történelmi klímáját érzékeltetni, amelybe persze (esztétikailag is) belejátszott az önkényuralmi prés alatt, a történelmi kataklizmaként is ható „ötvenes években” államilag elrendelt elhallgattatásuk. Ők tényleg keveset írtak, és csak a legjobbakat, ha tetszik „válogatott műveiket” adták közre.

Vagyis, megtanulták azokban a zivataros időkben a saját írásuk fölötti önrendelkezést. Csak azt bocsátották életükben a nyilvánosság elé, amit oda tartozónak gondoltak esztétikai, erkölcsi értelemben. A publikálatlan írások hagyatékban nyugodtak. Mi a hagyaték? Nagy általánosságban az a kéziratmennyiség, amely a kiadott, megjelentetett „válogatott művek” után marad. Aztán marad az utókor – nehezen feloldható – dilemmája: mi lehet a teljes nyilvánosságé, és mi lehet csak rész belőle.  Ha Nemes Nagy Ágnes végsőkig magasított mesterét, Babitsot vesszük, az ő a hátrahagyott versei nem módosították az életművet, csak kiegészítették, a Kosztolányi életművének befejezettségén munkálkodó Illyés Gyula és később rajta szorgoskodó Réz Pál azonban — az olvasó örömére – sokat tett hozzá a nagy életműhöz. A múlt század magyar irodalmának egyik legnagyobb pepecselője Ottlik Géza volt. Egy valóban szinte hibátlan regény, az Iskola a határon előzményeként számon tartott Tovább élők című szövegkísérlet kiadása nem vált Ottlik hasznára. Talán — a múlt példáiból kiindulva, és a tisztázatlan jövőt nem fürkészve – a politikai hatalommal, az irodalmi klikkekkel, kritikával pályája során sokat bajlódott Mészöly Miklós még a halála előtt jóval kijelentette, hogy semmit sem akar az utókorára bízni, és ő maga szemezgette „végleges vázlatait a hagyatékból”.

Ezekből több könyv telt ki. És most visszatérek Nemes Nagy Ágneshez; halála után kiadott életműkötetek „megduplázták a versek” számát, ahogy Báthori fogalmaz, és ez fölvetette azt a kérdést, hogy ismét az esszéírót idézem: „a rejtőzködő, racionális, nyers élettényeket költőileg elrejtő NNÁ-e az autentikus, tehát objektív lírikus, vagy a primer módon lírai, szubjektív módon fogalmazó, csak jegyzetfüzeteiben megnyilvánuló költői ént tekintsük-e NNÁ igazi arcának.” Továbbá: „az utókornak joga van-e a költő önképén módosítani”? Az esszéírót olyannyira foglalkoztatta ez a probléma, hogy kétszer is nekifutott a válasznak, és a lehető legpontosabban igyekezett mérlegelni azokat a szempontokat, amelyek mentén önmaga és az irodalmi köztudat számára tisztázni lehet a kérdést. Az, hogy a költőnő hagyatékából előkerült versek disputák tárgyai, és hogy nem engedik elsiklani a kíváncsi tekinteteket, önmagukban is jelzik Nemes Nagy Ágnes irodalmi rangját.

Mégsem véletlen, hogy Báthori Nemes Nagy Ágnes irodalmi pozíciójának védelmére kel, hiszen az utókor szeszélyes és feledékeny; feledékenysége mindenekelőtt abban merül ki, hogy elfelejti azokat a történelmi körülményeket, amelyek között Nemes Nagy Ágnes alkotott, s amelyekre magam is tettem utalást – nemzedékének egészére is célozva – fentebb. Vagyis a bővített életmű kezelésére tesz ajánlatott Báthori Csaba nemes elszántsággal. Okfejtésére mindenképpen figyelni kell, hiszen megfontolandó tanulságokkal jár több egymásra következő, egymáshoz bonyolultan viszonyuló irodalomtörténeti periódus értelmezéséhez. Nehéz lenne vitatni bárkinek is, amit tanulságul levon: „Nincsen két NNÁ, a két életműrészt ugyanaz az ember írja, és figyelmes olvasással igenis láthatjuk egyiket átderengeni a másikon. (…) Életművét nem ildomos felhasználni szellemileg – amolyan szemléltető ábraként, illusztrációként – bármiféle vélt vagy valós társadalompolitikai belátás érdekében”.

Intés ez nekünk, irodalmároknak. Ahogy az is, amit végszóként gondolok dolgozatomhoz: végszóként, mégpedig igen elgondolkodtató végszóként néhány mondat – amely nem befejezés kíván lenni, hanem a megértés igényével kívánkozik ide a dolgozat végére – a halálon túli Vasadi-vers elemzéséből: „Az utóbbi években azt tapasztalom: kései – sérülékeny – versek elemzése kitűnő eszköz önhitt bírálati elveink szelídítésére. Nevezhetném ezt egyféle esztétikai utazásnak is, márpedig utazás nélkül nem jutunk sehova, utazás nélkül még saját szobánk szegleteit sem ismerjük meg pontosan. Ha eljutunk oda, hogy felfogjuk: a szeretet számára minden műalkotás és minden időszak azonos, és mindig így is marad, akkor különös értelmet kölcsönözhetünk minden alkotásnak”.

És itt persze tetten érjük az esszéírót, hogy miért e rejtélyes, a nyelvtani szabályokat is fölborító kötetcím.

Báthori Csaba: Ő is vagyok én is vagyok. Esszék. Budapest, 2021. Cédrus Művészeti Alapítvány, 308 oldal, 2999 Ft 

CÍMKÉK: