Barnás Ferenc: Életünk végéig
A regény egyik legnagyobb erőssége, hogy meglepetéseket tartogat, annak ellenére, hogy egyáltalán nem kiszámíthatatlan a vonalvezetése. Az Indonéziába kitelepülő pár története és az öngyilkosságra készülő, dán tinédzser felbukkanása nem hat erőltetettnek, jól megfér olyan hétköznapi elemek mellett, mint egy családi kert rendbetételének elbeszélése, vagy egy utazás a könyv lapjain sűrűn felbukkanó pomázi HÉV-vel.
Sokak számára talán elképzelni is nehéz az a közösséget, amelyet Barnás Ferenc legújabb regényének középpontjába helyezett: az író tizenegy testvér hol közös szálon futó, hol különváló történetén keresztül tesz kísérletet a 21. századi családregény létrehozására. A tizenegy testvér egyike, Sebestyén (a barátainak csak Sepi), a szépírói vénával is bíró filozófiatörténész beszéli el a bonyolult viszonyrendszerek között egyensúlyozó rokonok szabályos időközönként lezáruló és újrainduló történeteit.
Barnás az Életünk végéig lapjain egy olyan nagycsaládot mutat be, amelyben a hadiállapot mint életérzés van jelen. Előbb csak a testvérek elhidegülésével szembesülünk, majd a történet origójaként megjelölt eseményt, Sebestyén édesanyjának temetését követően fokozatosan felszínre kerülnek a népes családon belül meghúzódó törésvonalak. Az olvasó először arra gondol, hogy a konfliktusokat a testvérek egymástól való eltávolodása szüli, ám később, a szabályos időközönként bekövetkező civódásokat figyelve ráébredünk, hogy széthúzásuk, bár nem független életutak különbözőségétől sem, végső soron mégsem ebből fakad. A történet előrehaladtával ellentmondásos viszony alakulhat ki az olvasó és a Paulich család tagjai között: a testvérek és az édesapa kicsinyes, önző tetteit látva szinte meggyűlöljük őket, majd, miután ráébredünk, hogy a Paulichok nem urai saját életüknek, tehetetlenül sodródnak az elhibázott döntések és saját katasztrofális ötleteik között, a gyűlölet fokozatosan átadja helyét a szánalomnak. Hasonlóan látja a helyzet fonákságát Sebestyén is:
„Nem azért nem voltunk jó testvérek, mert ártottunk volna egymásnak, hanem azért, mert nem mertünk egymás testvérei lenni. Nem volt hozzá bátorságunk.” (30.)
A könyv nagyjából feléhez érve nyilvánvalóvá válik, hogy az, ami kezdetben széthúzásnak, gáncsoskodásnak tűnt, valójában nem más, mint a puszta létért folytatott kapálódzó küzdelem tucatnyi különböző formája. Más-más karaktereket látunk, akiknek csak az esendőségük közös, voltaképpen ez tartja egyben a családot.
A regényben bemutatott családon felül kulcsszerep jut Lilnek, Sebestyén barátnőjének is, aki – szinte egyedüliként a könyv szereplői közül – meg tudja érteni, hogy a korosodó férfi csak lassan képes feltápászkodni összeomlott testi-lelki egészségének romjai alól. Lil családjának ábrázolása pedig mintha a Paulichokat kívánná ellensúlyozni: művelt értelmiségiek, akik között Sebestyén egy-egy pillanatra megfeledkezhet saját zűrös családjáról.
Mert Sepi, bár kikerült a családon belüli harcok fősodrából, nem süllyedt el a kisebb-nagyobb csetepaték tengerében, de a jelentősebb konfliktusok körül örvénylő indulatok az ő életén is éreztetik szívóhatásukat. Ez is ösztönzi arra, hogy a világ kiábrándító valóságából elvont munkáira támaszkodva igyekezzen – hol több, hol kevesebb sikerrel – elszakadni. Sebestyén műveinek jelentősége azonban túlmutat a könyvek regénybeli szerepén. Az avatott, jól informált olvasó ugyanis könnyen korábbi Barnás-művek lenyomataira bukkanhat a szerző legújabb könyvében. Sebestyén nagy port kavaró, családját és ifjúkorát bemutató regénye, az Ontogenea kísértetiesen hasonlít Barnás Ferenc A kilencedik című, 2006-ban megjelent könyvére, de szó esik a főszereplő legújabb, esztétikai és ontológiai kérdéseket boncolgató kötetéről, az M:H-ról is, mely megfeleltethető az író Másik halál című regényének.
Egy emlékkép erejéig például visszatér az Életünk végéigben a Másik halál tanárfigurája, és – Henriett néven – a korábban megismert arisztokrata hölgy is.
Kifejezetten nehéz tehát önálló műként tekinteni a legújabb Barnás-regényre, hiszen az elrejtett vagy sokszor nagyon is szem előtt hagyott utalások sokasága egyenesen arra ingerli az olvasót, hogy megkísérelje elhelyezni az Életünk végéiget a szerző életművében.
A temetés is fontos, visszatérő motívum a műben. A magyar irodalom jellemzően nem szereti a temetéseket, számos mű csak futólag említi vagy az események komor tablójává degradálja őket, nem egyszer mesterkéltté téve a tragédiát. Az Életünk végéigben azonban jóval többről van szó: a szerző mindig új irányból közelíti meg az elmúlás, a veszteség és a halál hármasságát, bizalmi terekbe, privát szférákba kalauzolja el az olvasót, újra és újra megteremtve azt a szélsőségektől mentes, mégis fokozhatatlan hangulatot, amely helyenként példátlanul feszes jelleget kölcsönöz szövegnek:
„Ide-oda mozgó gyertyaláng.
Oltár.
Üresség.
Fekete miseruha, fekete stólával.
Könyv, amelyből olvasnak.
Szédültem. Közben Mamát láttam mindenütt. Nem láttam, éreztem. Nem emlékszem arra, hogy sírtam- e, bár a lányom valamikor felém nyújtott egy zsebkendőt, amit elvettem tőle.” (23.)
Persze nem csak a temetések elbeszélésénél érhető tetten a plasztikus életszerűség.
A regény egyik legnagyobb erőssége, hogy meglepetéseket tartogat, annak ellenére, hogy egyáltalán nem kiszámíthatatlan a vonalvezetése. Az Indonéziába kitelepülő pár története és az öngyilkosságra készülő, dán tinédzser felbukkanása nem hat erőltetettnek, jól megfér olyan hétköznapi elemek mellett, mint egy családi kert rendbetételének elbeszélése vagy egy utazás a könyv lapjain sűrűn felbukkanó pomázi HÉV-vel. A regénybe beemelt, nem ritkán a magyar közélethez köthető valóságelemek csak még húsba vágóbbá teszik az Életünk végéig összhatását.
A szerző szemmel láthatóan kedveli a párbeszédeket, több fontos eseményről is így értesül az olvasó. Elvétve olvashatunk olyan dialógusokat is, amelyek a semmitmondás, a kommunikáció hiányának megjelenítésére szolgálnak, csökevényes emberi kapcsolatokról, az érdemi kommunikáció hiányáról számolnak be.
Más esetekben pedig érezhető, hogy a szereplők elhallgatnak valamit, pont ahogy az egymással beszélgetők, ők sem árulnak el mindent, féltékenyen őrzik titkaikat.
A mű utolsó oldalán bújik meg a regény egyik legfontosabb mondata, mely a világ és Paulich Sebestyén viszonyának rendeződéséről tájékoztat minket:
„Ennek a villának a teraszán kezdtem el írni ezt a könyvet” (454.).
Ezen a ponton, a kezünkben tartott könyv megjelenésével válik kézzelfoghatóvá a történet lezárulása, mikor a mű szinte kiveti magából az olvasót, jelezve, hogy már eleget megismertünk a barnási világból ahhoz, hogy levonjuk következtetéseinket.
Barnás regénye ambiciózus vállalkozás: A szerző a család ingatag terébe kísérli meg belehelyezni napjaink történéseit, világunkat a család szabályrendszerei szerint értelmezi. Az Életünk végéig azonban egyértelműen több, mint egy modern családregény, felkínálja a mű egy legújabb kori értelmiségi sorsát bemutató fejlődésregény olvasatát is.
Barnás Ferenc: Életünk végéig. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 456 oldal, 3990 Ft
