Bánki Éva: Fordított idő

|

Részlet

unnamed

(…) Fiúszag, lányszag. És hús, mindenütt hús, gondolta Riolda,
jobbra is, balra is belemarkolhatsz. Te jó ég, hogy mennyien! Mintha a
halál magával vitte volna a kisbabákat, az öregeket, de egyetlen
terembe zsúfolva itt hagyta volna a tizenéveseket.
Micsoda pocsékolás ez egy háborúban!
Friss, finom áru, gondolta Riolda. Mert a tízévesnél fiatalabbak hamar
meghalnak, és még csak nem is a fáradtság, a hideg vagy a hasmenés
végez velük, hanem a vágyakozás az anyjuk-apjuk után. Mert még a rossz
szülők is felejthetetlenek, ha a szemünk láttára szúrják le őket. És
hiába erősek a huszon-, harmincévesek, fogságban ők is hamar
meghalnak, mert elepednek a fiaikért-lányaikért, a feleségükért, a
férjükért, a szabadságért – könnyen felfejthető minták ők a múlt
szövedékében.
Tizenévesen viszont olyan szabad vagy, könnyű és hajlékony, hogy
belőled lehet a legjobb rabszolga. Lehetsz muzulmán, keresztény,
zsidó, normann, burgundi, szász – igaz, amit játékból próbálsz ki,
abból gyorsan bilincs lesz. A tizenévesek rugalmasak, frissek, és ami
a fő, szépek; szépek, tehát értékesek. Úgyhogy Riolda biztos volt
benne, nem valami titkos rokonszenv miatt verődtek itt össze ennyien.
De nehéz volt gondolkodni ebben a nagy viháncolásban. Ha valaki
meglökött egy vállat vagy térdet, öten-tízen dőltek a karjába.
– Ezek mind szökött rabszolgák – súgta oda Sjönnek.
Sjön bólintott. De mintha nem érezné a félelmet, ő is csak énekelt
tovább a többiekkel. Mert a sok izgés-mozgás, nevetés összeállt
egyetlen dallammá: fehér árnyék leszek, hazamegyek… ellenség vagy, ha
kérdezel… ellenség vagy, ha felelsz nekem… Mindenki ide-oda
hajladozott, és minden szem csillogott a furcsa diadaltól:
elbáááááánok veled, énekelték mámorosan. Fiúszag, lányszag, levegőbe
lökött, összezárt öklök, ide-oda csapódó, szőke, barna varkocsok.
Talán csak egyetlen mozdulat választotta el őket, hogy mindannyian
szeretkezni ne kezdjenek.
Riolda is furcsa bizsergést érzett a mellében. Elbááánok veled,
énekelte engedelmesen, és közben az ujját a csuklójába vájva
gondolkodni próbált.
Szökött rabszolgák, igen. Elbáááánok veled…
Van-e jobb fájdalomcsillapító a közös éneklésnél? Amíg másokba
kapaszkodsz, addig nem érnek utol. Riolda kereste rajtuk a szenvedés
jelét, a sebeket, a töréseket. Hiszen minden rabszolgát engedelmessé
aláznak, és a szépeket kivéve az összeset megerőszakolják – sokszor
éppenséggel csak fegyelmező szándékból. Mert fájni fáj a törött ujj
is, ám ha a csont rosszul forr össze, semmirekellő, eladhatatlan
rabszolga leszel. No de az erőszak – ha gondosan végzik – megaláz,
megtör, viszont nem látszik. Ha túlvagy rajta, mehetsz mosogatni.
Így törik be a vikingek a szláv foglyokat is.
Ám Riolda a megtörtség semmilyen jelét nem látta a raktárban éneklő
fiatalokon. Vagy ez a nótázós örömmámor nem is engedi, hogy ők maguk
észrevegyék, hogy megtörtek bennük valamit? Hogy letörtek a nevükből
egy darabkát.

‒ Gus!
Riolda felpattant, mert végre-valahára ismerős arcot látott.
Egy hercegi udvarban egy fiatal testőr persze nem állhatna szóba egy
parancsra ide-oda szaladgáló dadussal. Az ilyeneknek nemcsak
anyjuk-apjuk van, hanem címerük, jelmondatuk, büszkeségük. De ennek a
Gusnak már semmije sem volt. Fehér árnyék leszek, bömbölte az első
sorban áhítattal.
Riolda a lábához kuporodott, és meglökte a könyökét.
– Emlékszel rám, ugye? Riolda vagyok.
Gus összerázkódott. Mintha nem a trónörökös dajkáját, hanem legalábbis
Hildit látná maga előtt.
– Nem, ő nem annyira rossz ember – motyogta.– Hát van igazság a földön?
Riolda egy szót sem értett. Miféle igazság?

Gus nem tartozott a legélesebb eszű testőrök közé, és most nemcsak
ostobának, hanem részegnek is tűnt. De nem volt mit tenni, ha már
mellékuporodott, végig kellett hallgatni a történetét.
– Tizenkét beszélő sas él Dániában, tizenkét halhatatlan madár – kezdte Gus.
De az ő madarai nem a hősmondákban szálldostak, hanem minden év
júniusában megérkeztek Normandiába, hogy biztosítsák a fiú családjának
a szerencséjét. Ám ezek a sasok olyan páratlanok voltak, hogy csak a
családfő, Gus nagybátyja, Henrik herceg előtt mutatkoztak meg.
Közönséges emberfia meg sem pillanthatta őket. Még Vilmos herceg sem.
– Én sem láttam – magyarázta Gus –, de minden nyáron hallottam a
szárnycsapásaikat.
És Riolda végighallgatta, hogy Gus családja hány és hány csatát nyert
meg, mennyi kastélyt, mennyi földet szerzett. Ám ez a sok diadal is
kevés volt a családi sasoknak. Rábeszélték a nagybácsit, Henriket,
hogy ne elégedjék meg ezekkel a jelentéktelen győzelmekkel, mert hisz
nemcsak a családért tartozik felelősséggel, hanem egész Normandiáért.
Jó kedélyű fickó ez a Vilmos herceg, de nem véletlenül büntették az
istenek terméketlenséggel az első feleségét! Most már Henrikre vár az
igazi dicsőség!
Riolda hagyta, hogy ebben a nótázó hangzavarban és összevisszaságban,
ebben a menekültekkel zsúfolt raktárban minden értelmet nyerjen. Hogy
a mondatok átáramoljanak rajta. Hiszen mindig többet tudunk, mint amit
elismerünk magunknak.
Hogy mi lett az ír királyfival, akit a herceg és az első felesége úgy
megkedvelt, hogy többen már örökbefogadásról pusmogtak? Hogy mért
kellett Hildinek, Vilmos második feleségnek úttalan utakon bujkálni a
csecsemőivel?
Tán csak nem ez a málészájú Gus volt, aki a nagybátyja, Henrik
parancsára végig mögöttük lopakodott?
– És neked, Gus, mit ígértek a családi sasok?
Gus nem felelt. Talán nem is felelhetett, hiszen nem ő volt a sasok
szószólója, hanem a szárnycsapásokból is olvasni tudó, ravasz
nagybácsi. Szegény Gusnak nem maradt más, mint hogy belebömböljön a
többiek énekébe: fehér árnyék leszek… Henrik bácsi ügyesen kereket
oldott, míg a hűséges Gusra a hősi halál vagy a kevésbé dicsőséges
rabszolgaság várt. Riolda még tudni szerette volna, hogy ki hívta be a
mórokat, ki terjesztette el, hogy az arabok nyílt csatában
legyőzhetetlenek, és miképp váltak az utolsó három hónapban ilyen
végzetesen irányíthatatlanná az események. Ám Gust az ilyesmi egy
csöppet sem érdekelte.
A dal megint magasan zengett.
Fiúillat, lányillat. Gus magához rántotta Rioldát:
‒ Te okos lány vagy… te nagyon okos lány vagy…
Riolda hátrébb ugrott. De már olyan erővel duzzadt körülöttük az ének,
hogy úgy érezte, csak az alacsony mennyezet miatt nem szárnyalnak föl
mindannyian a magasba. Végre odakúszott hozzájuk Sjön, és most már
ketten hallgathatták végig a hajdani nemes testőr fantasztikus,
páratlan haditettét: hogyan sikerült a szegény normannoknak – neki,
Gusnak hála! –, megszökniük a mórok fogságából.
Ezek a gyáva gyilkosok, mesélte Gus, Namruvienben, egy épen maradt
pajtából indították őket a kikötőbe. Ám a hős sasok vagy a
kiszámíthatatlan normandiai időjárás vagy talán valami egészen más
csoda miatt hatalmas köd ereszkedett rájuk. Amolyan tündérköd,
holtidő, amitől a lovak is megrettennek, nem csak a katonák. Ilyenkor
nem szabad felnézni, de ezt ezek az ostoba arabok nem tudták. És
mihelyt a lovak megbokrosodtak, Allah a becsületes normann fiatalok
pártjára kelt, és azok a koszos rabszolgahajcsárok Allah szeme láttára
őrültek meg. De a normannokat sem kellett sajnálni! Mert ahogy
kiszabadultak a köteleikből, üldözőbe vették a mórokat. Világraszóló
diadal volt, mesélte Gus elégedetten.
– Agyonvertük mindahányat. És most várjuk a hajót, ami majd átvisz
Dániába minket.
Riolda, akinek összeszorult a gyomra, gépiesen bólogatott.

(…)

CÍMKÉK: