Bánki Éva: Útfél
Bánki Éva újabb verseskötettel jelentkezett, az Útfél az életút feléről, az ekkortájt előfoduló krízisek megéléséről, a végességgel való szembenézésről, a végtelenség iránti vágyódásról és a női létről mesél, különleges lírai hangon. A halál közelségének tapasztalata, amely a 2022-ben megjelent Át című verseskötetet egészen áthatotta, itt is visszhangzik még, hiszen a végességgel való szembenézés folyvást visszhangot ver a létezésben is. Az Útfél három hosszabb szakaszból („Tengeren túl (Tulum királya)”, „Tengeren innen”, „Testben-lélekben”) és egy „Utószó helyett” című, kétverses lezárásból épül fel. Ez a kötet tekinthető hajózásnak is a létezés és az idő tengerén, azon a tengeren, ahol a horizonton olykor egybeolvad képzelet, vágy és valóság, máskor pedig – a közelítés perspektívájában – a hullámverés felszínre hozza a valóságot. A tenger visszatérő kép, jóval több egy szimbólumnál, magában rejti a végtelent és a végeset, a vágyakat és a valóságot, az életben fellelhető szépet és rútat.
Az első „Tengeren túl (Tulum királya)” című szakaszban még a férfi-perspektíva tűnik dominánsnak, ám a nők is megjelennek, de az elérhetetlenség, a megközelíthetetlenség a legfőbb karakterjegyük. Ha az „útfél” jelentését és jelentőségét keressük, akkor az első szakasz jellemzésére talán Babits Mihály „Az örök folyosó” című versének soraihoz fordulhatnánk: „futok gyáván, futok merészen, / habár előre jól tudom, / nem érhetem végét egészen // s bárhol bukom, felén bukom / s e súlyos álmok összezúznak / s maradok majd a féluton”. Az első szakaszban Tulum királya – mint fiktív lírai én – jut szóhoz. Tulum királya számot akar vetni a létezéssel, számba akarja venni mindazt, ami az életét meghatározza. „Csak az létezik, amit megszámolhatunk.” – ezzel a felütéssel kezdődik „A számok” című vers, majd Tulum királya sorról sorra egyre bizonytalanabb lesz, hiszen a dolgok számossága folyvást változik, a számok kimondása sem hozhat stabilitást. „Hány ember vagyok én?” – teszi fel a vers végéhez közeledve a kérdést, amely azt is firtatja, hogy valójában ki ő, milyen öröksége marad, ki lesz egyáltalán az, aki meg tudja ragadni az ő életének lényegét: „És ha lejár ez a rettentő világév, / ki fog megszámolni engem?” A szakasz további versei valamiképp feltérképezik Tulum királyának örökségét, amelynek fókuszában a veszteségek állnak, életének más embereket is érintő mozzanatai nyomot hagynak, tettekben mutatkoznak meg, az érzések és a szavak viszont illékonyak, elviszi őket a szél, akár úgy is, hogy más soha nem is látja meg mindazt, ami bensőleg meghatározta az életét:
„No igen. Rémtetteinket a kőlapokra véstük. A szél fodraira bíztuk
szerelmes verseinket. A kövek a tiétek lesznek.
A szél – miénk marad mindörökre.”
Bár a személyes és a nyilvános emlékek kettéválnak, Tulum királya mégis eggyé válik önnön legyőzöttségével, tettei és vereségei nem csupán a kezéhez tapadnak, hanem a tenyerévé válnak, ahogy „Az egyetlen” című versben látjuk, amelyben a mindenséget magában foglaló, korábban szent, de most már borzongással átitatott írásjel Tulum királyának tenyerével lett azonos. Tulum városával együtt veszti el hajdani fényét Tulum királya is, aki az égbolt szférájára tekint csodálattal, szinte irigyelve az ottani viszálymentes állapotokat. A „Vigasz” verssorai azt sejtetik, hogy megbánta hatalomra és dicsőségre éhező tetteit, ám a lezárásban az is megmutatkozik, hogy a birtoklási vágytól mégsem tud megszabadulni, s emiatt újabb romboló tettek kísértésébe eshet:
„Nincs olyan üstökös, mely dühében lángra akarná lobbantani
a mindenséget. Csak keringnek egymás körül, akár a sápadt lidércek.
Ez a messzi-messzi erdő bár az én királyságom lenne!”
A bírvágy azonban épp az elvesztéshez, a kiüresedéshez, a benső teljes kopárságához vezet, mert minél többet és minél erősebben akar az ember, annál inkább rajzolódnak ki mindannak a körvonalai, ami nincs, s könnyen úgy tűnhet, semmije sem maradt, így látjuk „A végén” című versben Tulum uralkodóját „szúnyognyi király”-ként.
A hatalom iránti vágy megzabolázhatatlansága a második szakaszban is megjelenik, a falánkság képében, de világos, hogy valójában egzisztenciális síkon kell értelmezni a „Hogy nagy légy” sorait: „Minél éhesebb vagyok, annál több / hatalomról álmodok.” Itt már női hangon szól a lírai én, a görög mitológiából ismert Európé alakja bukkan fel a szakasz nyitóversében, egyfajta női ideálképként látjuk őt. Ám az előző szakasz rémképei, a pusztulás, a csataterek és a halottak képcsarnoka az „Európé” című versben is felbukkannak. Az elvesztés különféle alakzatai és a végesség, a halál képkockái az egész szakaszt átjárják. A „Tengeren innen” című szakaszban a tengeré és az utazásé a főszerep, de az utazás nem kalandként tárul elénk, sokkal inkább tévelygésként. Irányvesztések sokasága bontakozik ki, mígnem ráeszmélünk, hogy nem arra sodródunk az élet áradásával, amerre menni szeretnénk, hanem arra, amerre mennünk kell. A szakasz második verse, az „Odüsszeusz nem találja Ithakát” a ragaszkodást, az elképzelt vagy emlékekben élő hely áhítását érzékelteti, azt, hogy a sokszor mondogatott név, a vágyak legfőbb tárgyává váló betűsor önálló világgá vált, mondhatni, világon kívüli világgá, ahová aligha lehet megérkezni, s így a hazaérkezés mintegy észrevétlenné válik.
A tenger a „Kint is, bent is” szerint a halál előli menekülés színtere, ám számos veszélyt is rejt, mégis a tenger utáni folytonos vágyódás határozza meg a lírai én életét, még ha úgy is véli, hogy télen szükségképpen kerülni kell a tengert, látja a veszélyeit, de a „Majd”-ban megfogalmazódó eszkatológiai váradalomra emlékeztető kép mégis „megszakíthatatlan ragyogás”-ként ábrázolja a tengert, amely egyszercsak ellep mindent. Bár a déli, mediterrán tájak folytonos úticélként – és az életút ideális irányaként – bukkannak fel a versekben, a harag, a gyűlölet kietlen tájaira is elkalauzolnak bennünket a költemények, ahogy családi történetek vidéki színhelyei és Budapest is szerepet kap. A kietlenség olykor a megszokott, biztonságos, emlékeket hordozó tájképként tűnik elénk, mint a „szívverés megunt bizonyossága” a „Vissza” című lírában, máskor viszont a sivárrá válás fenyegetése apokaliptikus képkockákban kísért a verssorokban, mint a „Budapest”-ben: „Majd lassan minden felbomlik, szétfoszlik, elporlad, / és marad a jéghideg kövek közt a félelem.”
A budapesti és vidéki tájak a hazatérés valóságos helyszínei, amelyek nem azonosak a vágyak úticéljaival, hanem épp azok ellenpólusai, a szenvedések, a veszteségek, a fájdalmas emlékek színhelyei. Ezzel szemben a déli tájak a gyógyulás, a remény és a szenvedésektől való megváltás földrajzi helyei. Azonban a gyönyörű mediterrán tájak sem feltétlenül tudják felülírni a szenvedést, a dél felé vezető utakhoz is hozzátapadnak a veszteségek, ahogy ezt a „Lassan el” bemutatja:
„[…] Én hiába szaladok a több fény felé,
délre, mindig délre. Európa ragyogó városai
már csak kihalt vasútállomások,
ahol esernyőimet, kártyáimat elvesztettem. […]”
Ebben a lírában a Föld lélektani veszteségtérképpé alakul, a színes, reménykeltő tájak a veszteségek emlékhelyeivé válnak, ám a zord, északi vidékek a tanítás ígéretét hordozzák. A tanulás, amelyre a lírai én elszánja magát, s amelyért északra utazna, nem más, mint a halál árnyékában élt élet gyakorlása, a végességet folytonosan szem előtt tartó és tudomásul vevő élet gyakorlata. A „Lassan el” párverse a kötet harmadik, „Testben-lélekben” című szakaszának záróverse, az „Ars”, amely Elizabeth Bishop „One Art” címmel megjelent líráját is eszünkbe juttathatja, hiszen itt az elvesztés művészetének begyakorlásáról van szó. Az „Ars” lírai énje pedig már csúcsra járatta az elvesztés művészetét, elvesztett dolgai már mindenütt nyomot hagytak utána, immár a fényszerű létezést próbálná begyakorolni, az áradás, a ragyogás és a nyom nélküli szertefoszlás művészetét: „Úgy árad, úgy enyészik, / hogy meghalni is megtanít.”
A kietlen, sivár tájakon azonban nem csupán a nyom nélküli eltűnést és a meghalást lehet gyakorolni, hanem reményre is lehet lelni. Ezt mutatja meg a „Túl” címmel közölt vers, amely nem a túlnani felé veszi az irányt, nem a transzcendencia után nyúl, hanem nagyon is immanens módon, egy beállítódásváltást magában rejtve ábrázolja azt, hogy miképp fordítható a reményvesztettség reménnyé. A „Túl” egy önmegszólító vers, amelyben a Föld kopár és reménytelen hely: „Túlfutottad, túlgondoltad és / most itt vagy. Gyerektelen, / kopár táj ez: se ösvény, se tenger, / se szerelem. Forró vasbeton-hegyek.” A véges életet átmeneti időzésként ábrázolja, „ideiglenes várakozóhely”-ként, néhány gondolatban még a feleslegesség is ott rejlik. Ám bárhogy is tekintünk a véges életünkre, remény nélkül nem lehet folytatni. A lírai én pedig – paradox módon – épp abban fedezi fel a reményt, ami a reménytelenséget jelentette számára korábban: a túlban. A túlfutás és a túlgondolás ténye jelenthet idővesztést, lehetőségvesztést, de épp így jelentheti azt is, hogy az élet lényegesen letisztultabb, mint ahogy azt a túlfutás vagy a túlgondolás megnyilvánítja. Talán a kietlenség nem változik, de ebben a kis reményben, ha képes az önvád helyére lépni – ha képesek vagyunk elfogadni a zordságot –, könnyebbnek érződik a létezés.
A harmadik szakaszban, amely a „Testben-lélekben” címet kapta, a táj a test lesz, de ezzel párhuzamosan folyvást megjelenik a benső, lelki táj is. Nem annyira test és lélek szintézisét látjuk, mint inkább olykor párhuzamos, megbékélés felé tartó viszonyukat, máskor pedig a közöttük húzódó, felszámolhatatlannak tűnő feszültséget. A női test változásai fontos szerepet kapnak a harmadik szakaszban. A „Helyettem” című vers azt tematizálja, hogy a nők egy bizonyos kor után láthatatlanná válnak, akár saját maguk számára is, a nyilvános terekben pedig már csak a sértések jutnak el a női fülekbe. Ám az észrevétlenséget ellensúlyozza az, amikor az orvosi vizsgálaton kiderül, a testen belül nincs semmi, semmi rémséges, veszélyes, halálos:
„Nem látok semmi különlegeset – feleli.
És én boldogan fellélegzem. Már nem hiszem,
hogy egy csodás őserdő, egy ígéret vagy maga a tenger
rejtőzne a kismedencémben. Nagyon jó a semmi.
A lusta tátogás, a halott tér, a fekete üresség,
ami senkit és semmit sem rejteget.”
A „Helyettem” című líra előtt „A melleimről”-t olvashatjuk, amelyben a női test, a női mellek dicsérete is benne rejlik, az, hogy a test, még ha idősödik is, még ha nem is vesz tudomást róla senki, a tulajdonosa sem, akkor is rejt csodákat, akkor is működni és alkalmazkodni igyekszik. Időről időre érdemes felfedezni a szépségeit is.
A test mulandósága mellett a test nehéz elmúlása is témává válik a versekben, az „Opus nigrum” például „tréfa”-ként, paradox képtelenségként írja le azt, hogy a koponyacsont „tovább él, mint bármilyen gondolat”. A múlhatatlanság ugyan a lélek sajátja, de az „Én, aki” igyekszik egy kozmológiai elméletet kidolgozni a biológiai-fizikai örökléthez kötődően. A lírai én abból a tézisből indul ki, hogy különleges halált érdemelne, mivel atomjai „csillagok méhében születtek”, s bár tudja jól, hogy a saját atomjai teljességgel közönyösek iránta, mégis érzi a csillagokhoz tartozását, hiszen ez az, ami közös benne és a többi élőlényben. Halála pedig attól lesz különleges, hogy a csillagoktól származás révén mindig lesz benne valamennyi élet: „én is a csillagokhoz tartozom. Helyettük vagyok boldog. / És az a különleges halál, hogy ezt el is mondhatom.”
Más helyütt az élet a halál teljes ellentéteként szerepel, így szól róla az „Él, mert még nem halt meg” is. Bár néhány sorból úgy tűnhet, az élet elfeledettséggel, elhagyatottsággal és szeretetlenséggel van tele, s pusztán azért áll még fenn, mert a halál még nem zárta le, a várakozás visszatérő mozzanata felülírja ezt az elgondolást, ahogy a címet is, mondhatnánk: él, mert még van mire várnia. Azonban épp így lehet éltető erő „egy réges-régi reggel emléke”, ahogy erről az „El” címmel közölt vers mesél. A várakozás és az emlékek mellett a hit, de még a hitre való képtelenség is éltethet. Az „Előre, hátra, körbe” a tengerről szól, jobban mondva a tengerbe vetett hit képtelenségéről. A tengerhez való viszonyulás emblematikus lírája ez, amely bizonyos értelemben a teljes verseskötet tengerről alkotott képét átfogja. A tengerhez kötődő megélések és élmények olyan dimenziókat tárnak fel, amelyek még a tenger létezését is megkérdőjelezik a lírai énben. De talán nem is hinnie kell a lírai énnek a tengerben, hanem átélni mindazt, amit nyújt, s átengedni magát a hihetetlenségének:
„Mennyivel hihetőbb egy égig érő fa,
mint a tenger, a határtalan,
a végtelen?
Utaztam rajta, fürödtem benne,
szálltam fölötte. De hinni…
hinni hogy hihetnék benne?”
Az utolsó, „Utószó helyett” című szakaszban két verset olvashatunk, az első az „Egy elmosódott középkori margináliára (három változat)” című, trubadúrdal-hommage. A másik pedig az „Utószó helyett”, amelyben a saját élet megélései összefonódnak mások életével is, a másokhoz való viszony teljes élességgel megmutatkozik ebben a záróversben. A második sorban rögzíti a lírai én: „Látni sem bírom a szenvedést.” Azonban a szenvedés van, folytonosan, mindenütt jelen van, így ha látni nem is bírjuk, beszédtémává kell tenni. A kisváros, a nagyváros, a külváros, a kertváros, minden a szenvedés terepe. A harmadik szakaszban a „Láthatatlanok” jelenítette meg azokat az embereket, akik a társadalom perifériájára kerülnek, azokat az életeket, akik elvesznek a számok rengetegében. A kötet záróverse azonban még ennél is többet mond az elkallódottságról, a szenvedés egyetemességéről, amely nemcsak társadalmi kontextusban értelmezhető, sőt, leggyakrabban az egyéni élet szintjén találjuk: ez a szenvedés univerzális voltának is a lényege, hogy bennünk fogan, magunk tápláljuk, s elsőként mi magunk esünk áldozatául is, aztán persze a körülöttünk élőkre is kihat. A versben a szenvedés sok arca megnyilvánul, a biztonság hiánya, az 1944-es orosz támadás nyomán keletkező szenvedés, az éjszakai utcák félelmetes látványa, s a félelem keltette szenvedés. Ám épp így egyéni szenvedést okoz az álmok feladása, a szerelem hiánya, a gyermektelenség felett érzett kétségbeesés és a saját gyermek utáni sóvárgás, amely még a szerelem vágyánál is erősebb. Kisebb, mindennapi szenvedéseket okoznak a hétköznapok kommunikációs helyzetei, a mindenkinek alanyi jogon járó „kedves” megszólítás, s még inkább azok a mondatok, amelyek végül bennünk ragadnak, mert nem férnek meg a kötelezővé váló megszólítási forma mellett:
„A többi… a többi… A torkunkban ragadt mondatok.
A gyalázat és a félelem. Amiről örökké álmodunk.”
Annyi a szenvedés, annyi a kilátástalanság, hogy talán már csak a tenger – hittel is aligha megragadható – végtelensége és a saját végességünk elfogadása, a végesség tanításainak és tanulságainak magunkba ültetése segíthet felfedezni az élet értékeit, meg persze az Útfél, amelyben a legnagyobb kilátástalanság közepette is megpillanthatjuk a reményre, az értelemkeresésre, a szépségre és a saját életünkre nyíló horizontot.
Bánki Éva: Útfél. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2026. 2490 Ft.
