Bánki Éva: Telihold Velencében
Effie néni más: hiába húzta ki a történelem a lába alól a talajt, hogy ezt az elcsépelt fordulatot használjam, talpraesett, öntudatos lény maradt; feszes tartása rokonszenvet ébreszt. Hasonló karakterekkel (a környezet is hasonló, a közeli Trieszt például, és a kettős Monarchia öröksége) Claudio Magris Kisvilágok című művében lehet találkozni, bár ott a hanyatlástörténetek célzottan megjelennek. Bánki Éva Effie nénije azonban közelebbi hozzánk, valahogy olyan ritmusa van az életének, amiben nincs a törésnek nyoma.
Emlékszem, ahogy Bánki Éva a velencei stipendiumára készült; arra a találkozásra a lagúna-várossal, amelyből a Telihold Velencében (2020) című könyve született. Az utat hosszú kivárás előzte meg. Lélekemelő pillanatokkal, és kedveszegett, aláhulló percekkel. (Beszél róla könyve elején.) Hogyan lesz ebből utazás? Hogyan lehet Velencében eltölteni három, hat hónapot? Három, hat hónapot egy idegen városban eltölteni életformaváltást jelent. Pozsonyban vagy Szabadkán talán nem. Velencében igen. Miféle utazásra készül? Időutazásra a múltba? Velencében valahogy egy európai, egy magyar egyszer csak visszacsúszik a múltba. (Hát, még ha művelt, olvasott utas.) Velencében az idő visszafelé múlik, az óra mutatója visszafelé jár. Velence több mint egy mediterrán város középkori, újkori díszletekkel, Velence, bárhogy gondoljuk is ma, számunkra külön földrész, az egyetlen, amelyik úgy tudja bekeríteni és dolgoztatni a képzeletünket, mint semelyik más kultúrtörténeti színhelye Európának.
Ismerünk valamennyit Velencének az irodalomra gyakorolt hatásáról. (A világirodalom nagyjai foglalták imájukba a nevét, és könyvtárnyi szakirodalom készült belőlük, és a város ihlető természetéről.) A mi íróinkat, költőinket is magával ragadta Velence: elég e helyt Kosztolányi Dezső és Jékely Zoltán gyógyíthatatlan Velence-szenvedélyére, elragadtatottságára utalni. Például a Kosztolányi-hangzatot és stílusbravúrt is magába gyűjtő Jékely négysorra 1939-ből: „Velence, Velence/tengerek lelence/emléked szívemben/gyönyörű szelence”. De mindenekelőtt a Kosztolányi-fölfedezte örmények szigetére, ahol a költő a magyarságot is foglalkoztató gyötrelmekre, kínzó érzésekre ismert 1913 nyarán. Ez az Isola di San Lazarro. És ezek a gondolatok vertek visszhangot a kései utódban: „(…) én is nemzethalál.-gondolatokkal viaskodom, mint Kosztolányi”. A könyvön végigvonul, fölerősödik és elhalványul – bizonyos módon az egyik rétegét képezi — a migráció nyugtalanító kérdése. Az aggódás tárgya: Európa (és Európa kultúrája, és értsd oda Magyarországét is). És az aggódás tárgya továbbá azokért az emberekért viselt nyugtalanság, akik nem találják a helyüket meg, akiknek zavart a tudatra, és csak a folytatólagos mozgásban, például vonaton való utazásban lelik meg az időleges biztonságukat, mint számkivetett pakisztáni fiú, akinek néhány vonással megrajzolt arcképe a legemlékezetesebbek közül való. A jelen történései nem racionalizálhatók, ahogy egyetlen jelen idejű történésé sem – mindez zaklatottságot, izgatottságot vált ki az elbeszélőből. Egyelőre ezzel a problémával az idő sem tudott mit kezdeni.
Mire emlékeztetik a paloták az utazót? Az pompa mellet a sötét titkokra, pokoljárásokra, a gyötrelmekre, mert a heroikus múlt törmeléke is lett a város, de az egykori arisztokrácia palotái a galaktikus históriából még valamit a mai szemlélőnek is föltárnak, elárulnak. Mindehhez komoly szellemi erőfeszítésre, olvasottságra is szükség van, biztos szemmértékre, óvatos araszolásra. Bízva benne, hogy a szellemi befektetés megtérül. Ezt a munkát is elvégzi a könyvében Bánki Éva, akinek van szeme a paloták töredezett fodraira, a homlokzatok hiányos csipkéire, a besüppedt lépcsőfokokra, a megsüllyedt alapzatokra a sötét és büdös víz felszíne alatt. A víz tenger felöl érkező szelíd ringására. A gondola rángatózó mozdulatára. A galambokra. A galambokra, a turistáknak engedelmeskedő galambok sokaságára. Valahol messze, ködben, párában, napsütésben a sirályokra. A szárnyak csattogására, a sivító hangzavarra, a szél hangjára. A szél és a tenger moraja. Irodalmi téma. A Szent Márk tér turistáknak szentelt, túldíszített kávézóira, megannyi híressé vált játékfilm visszatérő díszletezésére déli verőn és bokáig érő áradás alatt. Amikor lepedőnyi újságlapokat sodor a víz magával, vagy amikor Daniel Craig – egy egész műemléképületet romba döntve – sújt le a gonoszra. Aztán ismét a palotákra, amelyek vastag falai elrejtik az ottani életet a kíváncsi szemek elől.
„Milyen a velencei Nap fölötted? – kérdem egy emailban Bánki Évát.
„Napsütés, karnevál. Teljesen más a karnevál filozófiája, mint Kelet-Közép-Európában. Ez — akármilyen szép — nem vicces figurák felvonulása, hanem a halottak menete. Ezért van annyi herceg, hercegnő, dózse, pestisdoktor. Farsang idején felvették az őseik álarcát, és így sétálgattak. Tetszene Neked”.
Idemásolom Byron-Kosztolányit:
„Farsangba legvidámabb volt Velence
és legvadabbul járta egykoron,
táncolt, dalolt a boldogság kegyence
álarcba, mint valami víg toron.”
Amiről ugyancsak sejtelme sem, lehetett az utazónak, az Effie néni személye. Aki befogadta, ellátta (szép szóval, ennivalóval), kalauzolta, egyszóval lelki társa volt. Mindezekkel a tulajdonságokkal együtt, de mindezeken túlnőve. Tőről metszett úrinő, az Osztrák-Magyar Monarchia minden megélt asszonyalakja, akit a megváltozott körülmények nem szorítanak az önsajnálat béklyójába, és eszében nem jutna visszafordítani az idő kerekét. Ez azért is külön kiemelendő, mert Velencében valahogy minden a múltra (a hagyatékra) hajaz, de benne nincs semmi szégyenkezés a deklasszálódás miatt. (Velence pedig kicsit minden pillanatban szégyenkezik a fényes múlt megkopása miatt, ezt az elbeszélőhöz csapódó, különféle nációkhoz tartozó útitársak beszélgetéseiből vélem kihallani.) Effie néni más: hiába húzta ki a történelem a lába alól a talajt, hogy ezt az elcsépelt fordulatot használjam, talpraesett, öntudatos lény maradt; feszes tartása rokonszenvet ébreszt. Hasonló karakterekkel (a környezet is hasonló, a közeli Trieszt például, és a kettős monarchia öröksége) Claudio Magris Kisvilágok című művében lehet találkozni, bár ott a hanyatlástörténetek célzottan megjelennek. Bánki Éva Effie nénije azonban közelibbi hozzánk, valahogy olyan ritmusa van az életének, amiben nincs a törésnek nyoma — amit – ha nem csalódom – az elbeszélő is megirigyelt. Effi néni életbátorsága, nyolcvannégy évesen, tényleg megirigyelendő.
Az esszé teljes változata a kecskeméti Forrás folyóiratban jelenik meg.
