Folytatódó történet

|

Bánki Éva: Összetört idő (fordított idő III.)

Az Összetört idő a korábbi kötetek poézisével írt szép befejezése Riolda egyszerre mesés és szimbolikus eposzának.

Bánki Éva          Fotó: Máté Péter, Jelenkor Kiadó

Négy év telt el az első kötet óta, s most a harmadik kötettel elérkeztünk a Riolda-trilógia végéhez. Ezt, persze, csak óvatosan állíthatjuk, hiszen a könyv befejező jelenete – legalábbis az én értelmezésemben – nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy a kör, amely oly jellegzetessége e megszakadó, majd újra folytatódó történeteknek, újra megnyíljék. Ebben a térben és időben egyszerre egészen jól és ugyanakkor nehezen lokalizálható világban már otthonosan mozognak, akik ismerik a korábbi két részt, bár az Összetört idő önmagában is megáll. Riolda ugyanis kíváncsi és tudós nő, aki érteni akarja mindazt, ami a Nyugati szél szigetén történt és történik. Ebben pedig szerencséje van, mert bár a szigeten az emberekkel együtt élő szorgokkal alig lehet kommunikálni, Riolda számára bőséges könyvtár áll rendelkezésre, értékes könyvekkel, amelyek közt ott van I. Bandemag, az ír Ulster tartományból érkezett király naplója.

Őszinte vallomás a napló, amelyben a király legvéresebb ötleteit sem röstellte papírra vetni, ám – mivel a szigetet a Nyugat fővárosává akarta tenni – civilizációs és hatalmi tervei oly méreteket öltöttek, hogy mikor ezekről olvasott, „Riolda nem is értette, hogy hatalmasodhatott el a téboly a szigeten”. Azonban józan és bátor, pontosan számot vet azzal, hogy mi vár a szigetre, mert látja, hogy – éppen a szorgoknak köszönhetően – nagyobb erők munkálnak a szigeten, mint amelyekkel föl lehetne venni a harcot, hiszen az a terv, amelyet I. Bandemag megpróbált valósággá tenni, a kezdeti sikerek után csúfos kudarcot vallott, a termékenységről és gazdagságról szőtt álmok szertefoszlottak, egyre sűrűbbé vált a mindent átható és megbénító köd.

Ami a hajdani nagyságból maradt, nem más, mint a titokzatos könyvtár, amelyhez tizenhét lépcső vezet föl a hatalmas, a sziget szomorúságával szöges ellentétben álló palotában. Míg Riolda világában minden a nyelvről és a beszédről szól, hiszen ő az íren és a latinon kívül más nyelvet is ért, tud olvasni, abban a küzdelemben, amely a néma szorgok és a szigetre érkezett emberek közt folyik, éppen azok állnak győzelemre, akiknek nincsenek se hangjaik, se szavaik, se mondataik, és ahhoz tartozó betűik sem, ahogy nincsen ruhájuk sem. Riolda, aki rájön, hogy a könyvekben nem találhat minden kérdésre feleletet, azután, hogy a szigetre elcsigázott kalózok vetődnek, útra indul, s ekkortól története mintha klasszikus legendák és mítoszok palimpszesztuszára íródnék. Van benne némi odüsszeuszi kalandozás a szigetek és szárazföldek között, áttetszik a kalandokon az ír Szent Brendán tengeri hajóútja, és ahogy a sziget egyetlen hajója, Csacsi viszi utasait az aranygyapjúért, a Fekete-tenger távoli partjára induló Argóra emlékeztet.

Különleges vidékek, különleges társadalmak, vagy inkább emberi viszonyok gazdagítják Riolda tapasztalatát, aki már útja elején sikerrel jár, hogy megszerezze azt, amitől világa problémáinak megoldását várja. Közben folyamatosan veszélyek lesnek rá: árnyak a múltból és nagyon is valóságos, egészen közeliek a jelenből. És éppen ezek a veszélyek és fenyegetések azok, amelyek kitágítják a harmadik rész világát térben és időben. De Riolda megtalálja a reményt, a helyet, ahol túl lehet élni. Egy olyan helyet, ahol minden kicsit az ő és az ő világának fordítottja, de ahol ugyanúgy egy úrnő uralkodik, mint a Nyugati szél szigetén.

Az Összetört idő (nem vagyok biztos benne, hogy nagybetűvel kell írni a címet – és ez nem a szerkesztőnek szóló megjegyzés) a korábbi részek poézisével írt szép befejezése Riolda egyszerre mesés és szimbolikus eposzának.

Bánki Éva: Összetört idő (fordított idő III.) Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019. 272 oldal, 3499 Ft

CÍMKÉK: