Bánki Éva Esővárosa
Az író (talán ez a jó kifejezés rá) nyomozott, és a család vándorlástörténetét kínálta neki az élet „írói anyag” gyanánt – olvasottsága és műveltsége pedig azt, hogy az írói képzeletét egy ponton föllobbantsa. És ez a pont volt az Esőváros megírásának pillanata, a bizonyosan feltörő Macondo-élmény.
„Én nagyon sokáig, harminchat éves koromig nem írtam prózát, csak verset. A cselekményes prózához való vonzódásom miatt nem is láttam kapcsolódási pontot a kortárs magyar prózához. Azt terveztem, hogy az első regényemet spanyolul írom, mert a cselekményes prózának ott nagyobb a hagyománya. Végül is letettem erről. De egyáltalán nem biztos, hogy egyszer nem írok spanyolul regényt” A kései pályakezdés miatt aztán sokan kérdezték, hogy annyi éven át ugyan mit is csináltam. Anyagot gyűjtöttem az Esővároshoz? Kutattam a csallóközi levéltárakat? De semmi ilyesmit nem tettem. Az Esőváros ötlete hirtelen jutott eszembe, és három hónap alatt be is fejeztem.” (Bánki Éva)
Talán nem fölösleges az író fenntebbi önjellemzésével kezdeni ezt az írást, mert második kiadásban jelent meg Bánki Éva Esőváros című, 2004-ben megjelent regénye. Az újbóli kiadás a szerző azóta kivívott irodalmi rangja mellett, ezen első regényének maradandó esztétika kvalitásairól is szól; érdemes fölidézni, hogy az Esőváros — régies kritikai szóhasználattal — pályakezdő regény volt, pályakezdő író munkája volt, noha nem pályakezdő, alighogy az iskolapadból kilépő irodalmáré. (Akik követik Bánki Éva pályáját, tudják, hogy a középkor irodalmának képzett tudósa, fontos antológiák fűződtek a nevéhez.) Az Esővároson a szépírói kezdetet, „az első lépesek” botladozásait nem lehetett érezni, ellenben a regényírói vénát igen. Az Esőváros óta írt művek, legyenek bár történelmi regények, vagy időtlen, fantasztikus prózautazások forgatagában született fantasyk, az első olvasói benyomások létjogosultságát fényesen igazolták, a prózaírói keresztlevelét kiállították. Hogy érzékeltessem, mire is gondolok, idemásolok egy bekezdést az Egy kis édességre vágyunk című fejezetből, mely teljes stilisztikai vértezetben mutatja az elbeszélőt, aki mondataival – történetfűzésével –, leírom a szót, gyönyörködtet is:
„Az esőszálakat mintha Anna néni szavai húznák a földre, a sok szó és a latin szó mintha megátkozta volna a falut, nem lehetett sem tejet, sem kenyeret kapni, mert a boltok üresen várták a gazdáikat, a haláltáborokba hurcolt zsidókat. Minket a ház múltja tartott el: a Bujdosónék, a sok Anna néni befőttjei, a lekvárok, a lencse, a száraztészta, a bab, az a sok-sok polcokon felejtett élelmiszer. A Bujdosók feleségei, ha megcsalták őket, és ha az ablakban elunták a nézelődést, akkor egész hadseregre való készletet halmoztak fel. Tartósították a tavaszt, a nyarat, az őszt a befőttesüvegjeikben, a régi kenyérből kétszersültet, a zsírban disznóhúst tettek el, mintha készültek volna a világvégére. Anna néni leemelt a polcról egy üveget, őszi, 1936, írta rá az egyik régi Anna néni, míg fia, Károly az örökös esőben nyűglődött a földeken állatok, gépek nélkül. De csak az idő rohadt meg, nem a kamrában az ételek. Anna néni mindig talált valahol egy üveget, mintha a spájzban a polcok mögött más polcok is lennének.”
Gondosan formált mondatokat olvasunk, és gondosan kitervelt történetszövést; az első azt jelzi, hogy az író számára a (nyelvi) megformáltság döntő kérdés, a második, hogy megfelel a családtörténet konvencióinak, de nem utánozza azt, hanem a maga céljaira használja, nehéz sorsokat, világokat ábrázol, és a történések úgy követik egymást, ahogy Anna néni szavai az esőszálakat húzza a földre. Mintha. És ezt a minthát gondolom lényegesnek, mert benne van az írói módszertan azokkal az irodalmi kapcsolódásokkal együtt, akik ösztökélői voltak e regénynek.
Nyilván Gabriel García Márquezre gondolok elsősorban (ahogy megtette ezt az első kiadás recepciója is, helyesen). Ha hinni lehet — de ha csupán utólagos írói misztifikáció, akkor annak is izgalmas — néhány hónap alatt született meg a mű; mivel kiérlelt alkotás, jól megírt és stílusában, történetszövésében is szép, helyenként megrendítő mű, akkor azok sorába tartozhat, amelyek mondatai készen voltak alkotójuk fejében, és csak lejegyzésre vártak. Ismét csak Gabriel García Márquez jut az eszünkbe, a Száz év magány a némiképp hasonló születés okán, de talán másképp se véletlenül, hiszen a valóságos és a látomásos részek az Esővárosban is egymásba kapaszkodnak, egymásba folynak, és ez adja a mű varázsát, az író terv sikerességét, amit az újbóli kiadás is megerősít. A Száz év magánnyal nemcsak bizonyos alkotáslélektani párhuzamok vannak, hanem van párhuzamosság a történet fölépítésében is: gondoljunk csak arra, hogy itt sem pusztán családok történetéről van szó, ahogy a Buendíáékában sem. Az Esővárosban a történelem mozgatja a szereplőket, a kitelepítés, ami a szülőföld elhagyását jelenti, ugyanúgy kiűzetés, ahogy az írva van a kolumbiai írónál, és rendszerváltozásig elvitt cselekménysor éppúgy történelmi cezúra vége, ahogy Márqueznél olvasható a regény befejezése. Örömmel írom le, hogy Bánki Éva a saját tehetsége kegyeltje: remekül talált rá a mintára, és már az irodalomba történő belépése érkezés volt, s ezt kevesen mondhatják el magukról.
Az Esőváros összetett alkotás, noha jól olvasható – és ez komoly erénye a műnek –, nehezen adja meg magát, szoros odafigyelést igényel. Mindez azonban nem fárasztja az olvasót, épp ellenkezőleg, mind kíváncsibbá teszi. Összetettsége mindenekelőtt abban áll, hogy életformák cserepeit és egy (vagy két, több) város életrajzi cserepeit, a történelem kis szeleteit családi sorsokon, a családok tagjainak összefonódó alakjain keresztül rakja egymás mellé, fűzi össze. Ma úgy látom, hogy a debütáló regényként merész vállalkozás sok szálon fut, az olvasónak lépten-nyomon az benyomása, hogy mégiscsak megálmodott, néhol a misztikum fényében megcsillanó család- és várostörténetek zajlanak a szeme előtt, amit egy szépségre különösen érzékeny kéz írt, és ez a kéz mindent befogad, amit egy múltbeli világból az emlékezés örökös esőfüggönyén keresztül érzékelhet, láthat, megmutathat.
Ha csak egyik elemét emelem ki ennek: az írói képzeletet később is mozgatták a „városéletrajzok”, mindenekelőtt (és visszatérően) a nagy és híres Velencéé. A történeti Velencéé, és ami mára, díszletformában maradt belőle. (Ám ez a történelmi díszlet a szívünk csücske, bármily nosztalgikus máz is van rajta.) A Telihold Velencében (2020) című esszéregénye is ezt a lelkesedést tükrözi. Ebben egy város „személyiségére” tette a hangsúlyt Bánki Éva, kíváncsi olvasói és szakmai érdeklődést (és elismerést) kiváltva. Az Esővárosban azonban még nem ez az összetettség, pontosabban nem az efféle összetettség lebegett előtte. Témáját a legkézenfekvőbb helyről vette, a magyar vidék kisvárosáról (többnyire a szülővárosáról) és a családtörténetből, egy Csallóközből kitelepített család bonyodalmas, sebekkel teli életéből, ahol nemzedékek szorongató élményeit mutatja be, a regény hangulatát ekképpen az emlékezés szálai is szövik, szinte véget nem érően kínokkal, keserédes pillanatokkal, a föltáruló-fölbomló régmúlt kísértéseivel. Ez a múlt nem volt mentes az erőszaktól sem. Az író (talán ez a jó kifejezés rá) nyomozott, és a család vándorlástörténetét kínálta neki az élet „írói anyag” gyanánt — olvasottsága és műveltsége pedig azt, hogy az írói képzeletét egy ponton föllobbantsa. És ez a pont volt az Esőváros megírásának pillanata, a bizonyosan feltörő Macondo-élmény.
