Az író új kötete
Megjelent Bánki Éva ÁT című verseskönyve a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában
Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó
Ajánló:
Bujdosó Anci, Aranyhímzőnő, Riolda királynő, a magyar történelem csalódott asszonyai, a Telihold Velencében tudós anyukája… Bánki Éva számtalan nőalakot megrajzolt már a regényeiben és a novelláiban. De úgy látszik – egy súlyos betegség után – eljött az önmagával való számvetés, a lírai önkifejezés (újra)felfedezésének ideje is. A mérgező kapcsolatokkal, illúziókkal, szerelemmel, gyerekvállalással, öregedéssel való szembenézésé. Hogy annyi sziporka, utazás és nyelvi játék után egyedül maradjunk önmagunkkal.
Létezni… ez talán a legnagyobb feladat.
Három vers a kötetből:
AZ 1239-BEN PARTOT ÉRT MAJA EXPEDÍCIÓ
A Szél istennője, a Hatalmas
küldött minket Tulum városából.
Menjetek, Tulum katonái!
Menjetek, ne késlekedjetek!
Vegyétek birtokba nevemben a tengert!
A Szél istennője Hatalmas – Úrnő is,
Úr is egyszerre. Kedves szolgáit ölében ringatja,
de a rosszakat, az engedetleneket megkorbácsolja.
Negyvenkét napig űzött a nagy Úrnő a tengeren minket.
Huszonegy katonánk fogait kitépte,
és utána kacagva a tengerbe veszejtette őket.
De dühét megzabolázta,
négyünknek megkegyelmezett.
A partot, ahova az Istennő kivetett minket,
tudatlan barmok lakják, akik a vidéket
Portugáliának hívják. A földjük silány és köves.
Apró magvakból sütik a kenyerüket,
és folyton éhesek. Állatok húsával és tejével
laknak jól, mindennap barmok húsától bűzlenek.
Lehet, hogy ezért ilyen tudatlanok és könyörtelenek.
Fényes tollak helyett koszos rongyokat viselnek.
Elátkozott, szomorú lények:
a szépségtől is, a pompától is rettegnek.
Olyan barbár vidék ez,
hogy még isteneik sincsenek.
Néhányuknak a szeme kék,
mintha a halálból tértek volna vissza.
Vannak hatalmas tornyaik: de ők csak
önmagukat imádják a templomaikban.
A csillagok csálén állnak a fejük felett,
mert nincsenek bölcseik, akik megszámolnák őket.
Hát csoda-e, hogy a nyelvük is rendetlen, idomtalan?
Hogy azt sem tudják, ki kormányozza a csillagokat?
Hogy nem is sejtik, mi történik velük ezer év múlva?
Rendetlen és idomtalan a járásuk is.
Ráadásul folyton fintorognak, mintha az apró,
gonosz arcukban nem lenne elég hely a szájuknak.
Tulum királya nevében
birtokba vettük ezt a szomorú, ködös partszakaszt.
És kértük a Szél istennőjét,
kegyelmezzen a tudatlanoknak.
Most viszont vissza kell térnem a királyomhoz,
és beszámolni arról, hogy valóban élnek
emberhez hasonló lények a túlparton.
De nekünk, Tulum fiainak
nincs tőlük semmi félnivalónk.
NYILADOZÓ GYERMEKI LÉLEK
Én csak azokat a meséket szerettem,
ahol a mostohákat a végén megfőzik,
aztán kerékbe törik, majd ló farkához kötik,
ahol az anyák szíve végül meghasad dühükben.
Ahogy az én szívem is. Hisz nem érdemeltem meg,
hogy szebbnél szebb mesékkel neveljenek.
Én azt a mesét kerestem, ahol a végén feltüntetik:
„csak elvetemült gyerekeknek”. És találtam is egyet.
A hős majdnem öngyilkos lesz Tündérországban,
mert a világ nem érdemli meg, hogy éljünk érte.
De az én utam még nem arra vitt. Hanem túl árkon-bokron…
Hogy merre, azt a nagyok megmondták nekem.
Vezessen a sárgaköves úton a szeretet!
Aztán túléltem a meséket,
és a nyílt tenger partjára értem.
– Van pisztolyod? – kérdezte tőlem Julien.
– Van – feleltem.
A gyerekkorban az a legjobb,
hogy egyszer csak vége.
CONFITEOR
De hát olyan vagyok,
mint a többiek. Semmilyen.
Hús, vér, idegek. Sok-sok sértés.
Vesztett háborúk, keserű szerelmek.
Reggel húst eszek, ebédre főzeléket,
este gyümölcsöket – halottakkal lakok jól,
tehetetlen, puha, könnyen lebomló testekkel.
És csak álmomban gyilkolok. Többször,
néha ugyanazt az embert. Megrágom, taposom,
kifacsarom, összetöröm. Sokszor magam is
összezúzott tagokkal ébredek. Mert éjszaka
rám vadásznak a barátaim,
érzem.
De nincs mit meggyónnom.
Ez fáj legjobban nekem.
