Bánki Éva verse

1989

Az úgy kezdődött, hogy Tóthné
kórházba ment a kilencedikről,
Barabásné meg reggelente átment hozzájuk,
hogy segítsen a kicsiket (három fiú),
óvodába, iskolába indítani. Hogy mi jár
két felnőtt fejében, míg a fiúk kergetőznek,
rugdosódnak, keresik a cipőjüket, leöntik magukat
kakaóval, azt nem tudja senki.
De talán valami – valami volt mégis.
Elhitte az egész ház, elhitte Tóthné,
Barabás az asztalosműhelyben,
a gyerekek, de még a kézbesítő is,
Barabásné lányát is lekurvázták,
és a spánieljükről elmondták,
hogy büdös, rühes,

Barabásék készültek elköltözni,
mert Barabásnak volt saját asztalosműhelye,
esténként is öltönyt-nyakkendőt viselt,
mint a sok majom a tévében. Míg Barabás
nyakkendősen a költözést tervezgette
szegény Tóth okleveles műszerészként vécépapírt,
árult a Mázsa téren. Mert mindenkiből minden lehet,
megmondták azok a szemetek is a tévében.

1989. A nagy földindulás éve. A kisdoktorimat
írom a Széchenyiben. Nem Barabásék,
hanem a nyelv érdekel, csak a nyelv: a trubadúrok
formaművészete. Egy nekem címzett üzenetet találok
Schultz-Gora Altprovenzalisches Elementarbuchjában.
Ne állj többé szóba azzal a baromarcúval! Puszi.
No de ki az a baromarc? Hamar megtanulom.
Hogy kinek szabad, kinek nem.
És miközben lelkesen számolgatom a rímeket,
néha elrontom a köszönéseket és a biccentéseket,
közben meg töröm a fejem, hogy hogy lesz ebből
Magyarország, ha ennyire… Ha ilyen rettenetesen.
Várok valami jelre, talán, hogy a baromarcúakra
figyelmeztető ismeretlen egy újabb üzenetet hagy.

De nem.