Bán Zsófia: Turul és dínó
Képek egy magyar értelmiségi életéből
Bán Zsófia legújabb könyve a korábbi esszékötetek szellemében építkezik. Mindegyik írása önmagában is élvezhető, komplex szövegélményt alkot, mégis egyfajta gondolati folytonosságot, esszéken és tanulmányokon átívelő gondolatmenetet lehet kivenni a tudatos komponálással egymás mögé helyezett szövegekből.
Fotó: Wikipedia
Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Bán Zsófia negyedik, Turul és dínó című esszékötete, amely bizonyos tekintetben a szerző 2008-ban megjelent, Próbacsomagolás című tanulmánykötetének folytatása.[1] Az azóta eltelt nyolc év politikai- és társadalmi történései továbbra sem szegték kedvét a szerzőnek abbéli szándékában, hogy a magyar állam és társadalom emlékezetpolitikájáról, illetve kultúrájáról gondolkodjon, valamint a 20. század nagy történelmi traumáival való egyéni és kollektív szembenézés lehetőségeiről értekezzen. A Turul és dínóban Bán Zsófia ezen időszak alatt megjelent tanulmányai, esszéi és kritikái szerepelnek, melyek legtöbbje eugenikáról, a holokauszt kulturális emlékezetéről, annak képi és filmbéli megformálásáról, képzőművészeti ábrázolásáról, valamint irodalmi megjelenítéséről szól, emellett helyet kapott a kötetben a szerző új, kísérletező hangvételű műfajának – melyet saját maga csak „demo-kritika” (tehát demonstráció-, tüntetéskritika) néven illet – pár reprezentatív darabja is, melyek tulajdonképpen afféle „közérzeti tudósítások”, politikai színezetű glosszák, memoárok egy kisebb csokrát adják.
Bán legújabb könyve a korábbi esszékötetek szellemében építkezik. Mindegyik írása önmagában is élvezhető, komplex szövegélményt alkot, mégis egyfajta gondolati folytonosságot, esszéken és tanulmányokon átívelő gondolatmenetet lehet kivenni a tudatos komponálással egymás mögé helyezett szövegekből. Mintha csak egy egységes, képekkel és vendégszövegekkel bőségesen megtámogatott „történetet” olvasnánk. Természetesen az esszékötet olvasmányos, „regényes” jellege nagy mértékben köszönhető a szerző gördülékeny stílusának, kulturális toposzokat, könyv- és filmcímeket[2] kiforgató, könnyed humorának, illetve nem utolsósorban olvasottságának és hatalmas művészettörténeti tudásának. Ahogy annak is, hogy a Turul és dínó látszólag egymástól távoli képzőművészeti alkotásokat és szépirodalmi műveket köt, montázsol össze, amelyek kapcsolata aztán számunkra, olvasók számára is nyilvánvalóvá válik.
Ezeknek köszönhetően egyfajta „értelmiségi naplóként” is olvasható a kötet, amiben a könyv eleji Le rúzs et le noir című írás személyessége, illetve a kötet utolsó fejezetét kitevő demo-kritikák, melyek szintén értelmezhetők „útinaplóként”, széljegyzetként, nagyon jól keretezik a Turul és dínó közepére helyezett tanulmányokat és esszéket. Ám ebben a kötetelrendezésben a tanulmányok is visszahatnak a személyesebb hangvételű szövegekre. A képek és filmek, illetve a szépirodalmi művek világában magabiztos nyugodtsággal mozgó „értelmiségi én”, vagyis a szerző számára ezek a tudományos hangvételű esszék mintegy referenciapontként működnek, melyek segítségével jöhet létre a látás képessége – tekintetünk tagadhatatlanul kulturálisan, társadalmilag- és ideológiailag konstruált[3] –, aminek segítségével a Budapest utcáin látott tüntetések világa (hiszen ez a demo-kritikák színtere) teljességgel dekódolható, adekvát tapasztalat lesz. Más szóval tulajdonképpen a tanulmány- vagy esszéírói pozícióból (magából a könyvből, az írásból) kilépő szerző hús-vér megkonstruálódásának lehetünk tanúi, ahogy járja a tereket és az ismert utcákat. Ellenben itt gyorsan meg kell fogalmazni egy észrevételt, miszerint a demo-kritikáknak pont az a hátrányuk mondjuk a Rosszkedvünk nyara – A negatív képesség menedéke; a Kommentár vagy prófécia (?) A modell problémája Walter Abish Német ez még? című regényében írásokkal szemben, de ide sorolhatnánk a már korábban említett 2W: Párhuzamos tekintetek – A W. fejezet (Nádas Péter) és a W. – projekt (Forgács Péter) címűt is, hogy amikor a szerző a tüntetésen látottakat akarja értekező, elemző módon szemlélni, valamint megfogalmazni ezekkel kapcsolatok észrevételeit, aggályait, a kritika mintha valahogy nem találná meg a maga „helyét”. Úgy tűnik, mintha Bán Zsófia személyes érintettsége okán (mivel hús-vér valójában van jelen a tüntetéseken) nem tudna egyszerre résztvevője és objektív kritikusa lenni az eseményeknek. Azonban lehet, hogy a demo-kritika „műfajának” rövidsége miatt (egy-egy ilyen írás átlagban négy oldal terjedelmű) nem jön létre a látottak kritikusi summázata, vagyis a kép és szöveg közötti finom összhang. Pedig e montázstechnika a kötet esszéiben és tanulmányaiban nagyon jól működik.
A kép/képiség fontossága (e tekintetben a könyv alcíme és a fejezetcímek is sokat sejtetnek[4]) a Turul és dínó kötetben aligha hangsúlyozható eléggé. Túl a könyvben található fekete-fehér fotók, filmkivágatok és korabeli plakátok reprodukcióinak nyilvánvaló illusztrációs szerepén, valamint túl azon, hogy a fotók megléte csak növeli a kötet amúgy is megkapó, attraktív jellegét (köszönhetően a szokatlan, kölyökmacskás, plüss-dinoszauruszos borítónak), a képek szerves részei a szövegeknek. Mely megállapítás egyaránt igaz a kötetben magában fellelhető fotókra[5] és azokra a képekre is, amelyek a könyvből „hiányoznak”, melyek csak az esszéket, tanulmányokat olvasva konstruálódnak meg képzeletünkben.[6] [7] Azt ugyan nehéz lenne megállapítani, hogy a szerző törekvése szempontjából – mely továbbra is a traumatikus európai (és benne a magyar) történelmi múlttal való személyes és kollektív szembenézés; hogy egy a jelenleginél hitelesebb és igazabb emlékezetkultúra jöhessen létre – a „képtelen”, a megmutathatatlan vagy a képekben ábrázolható bír-e nagyobb jelentőséggel,[8] mindenesetre a Turul és dínót olvasva az embernek az a benyomása támad, hogy ahogy a film esetében is egymás után fűzött állóképek sorozatából jön létre maga a végleges mű, úgy saját életünk képei is csak eképpen fűzhetők egységbe, így konstruálódik meg a mi személyes narratívánk, saját ősmozink.
Bán Zsófia Turul és dínója érdekes és semmiképpen sem tét nélküli vállalkozás, hiszen egyfajta „jótékony rendet” akar tenni a fejekben,[9] [10] amihez, úgy tűnik, a szerzőnek minden képessége megadatott. Nemcsak pazar műveltségről tesz tanúbizonyságot, hanem annak is jó példázatát adja, hogyan lehet gördülékeny stílussal és finom humorral tanulmány- és esszékötetet írni. Sőt, úgy tűnik, a tehetség mellett megvan benne a kellő elszántság is ahhoz, hogy az „épülés” reményében ne rettenjen meg attól, hogy a közbeszédben sokszor felülreprezentált magyarságtudatból, illetve a magyarság történelmi helytállásának mítoszából némileg lefaragjon.[11] Izgalmas, érzékeny olvasmány, mely a felölelt témákat messzemenő részletességgel tálalja. További nagy előnye, hogy bár a benne szereplő esszék érezhetően a magyar átlagolvasóhoz íródtak (afféle tabu-, vagy rossz viccel élve: turuldöntögetések gyanánt), a szövegek problémafelvetései és példázatai közel sem csak magyar vonatkozásúak,[12] sőt nagyon jól megférnek például a szerzőnek a hírhedt amerikai eugenika-perről[13] írott gondolatai a Fészkelődés reményében taglalt, a menekültválsággal kapcsolatban megfogalmazott, mindenkiben ott fészkelődő emberi humánum reményével.
Bán Zsófia: Turul és dínó
Magvető Könyvkiadó, 2016, 280 oldal, 3490 Ft
[1] Kép és szöveg kapcsolata, a zsidóság sorsa vagy a holokauszt kulturális emlékezete, leképeződése a kortárs művészetben – e témakörök ugyanúgy a gerincét képezik a Próbacsomagolásnak, mint a frissen megjelent Turul és dínónak. Sőt, a Próbacsomagolás tanulmányainak bizonyos szövegrészletei egy az egyben visszaköszönnek Bán Zsófia legújabb könyvének hasábjain is. Ilyen például: Az anatómia melankóliája – Szó- kép és tekintet Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényében tanulmány Fedőművelet című fejezetének egy passzusa (a könyvben a 25. oldalon), mely a Turul és Dínó kötet 2W: Párhuzamos tekintetek – A W. fejezet (Nádas Péter) és a W. – projekt (Forgács Péter) című esszéjében is megtalálható (136-137.) Egy másik példa: a Veverka, avagy az emlékezés fortélyai. W.G. Sebald Kivándorlás és Austerlitz című regényeiről című tanulmányban ( Próbacsomagolás 33-34.) a „kísérteties” témája kapcsán behozott Freud-idézetek, mely vendégszövegek a 2W: Párhuzamos tekintetek – A W. fejezet (Nádas Péter) és a W. – projekt (Forgács Péter) esszében is szerepelnek a „kísérteties” témájának taglalása kapcsán. Illetve a két kötet között további hasonlóságot mutat a címadó Próbacsomagolás szövegének és a Turul és dínó: Le rúzs et le noir című írásának tartalmi összecsengése: elutazásnál mennyire nehéz művelet az ideális útipoggyász összeállítása, valamint hogy a siker érdekében olykor szemfényvesztő trükkökhöz kell folyamodnunk, vegyük csak példának a Le rúzs et le noirban a plüssállatok porszívóval vákuumozott plasztikzacskókba történő elcsomagolását.
[2] Ilyen például a Teljes agyfogyatkozás (science/fiction) című demo-kritika címe is, mely a Teljes napfogyatkozás film (mely Arthur Rimbaud és Paul Verlaine viharos szerelmi kapcsolatát meséli el, páratlan szereposztásban: Leonardo DiCaprio és David Tewlis játsszák a főszerepet) címének humoros kiforgatása.
[3] Tartalmi idézet a 2W: Párhuzamos tekintetek – A W. fejezet (Nádas Péter) és a W. – projekt (Forgács Péter) című esszéből (144-145.)
[4] Turul és dínó – Jelenetek a képek életéből; illetve a második és a harmadik fejezet címe: II. Kép/regényes vadon, III. Képes és képtelen emlékezet
[5] Egyes fotók ezek közül összetett fogalmi konstrukciók (holokauszt, haláltáborok, tekintélyuralom stb.) képi jelölői (erre nagyon jó példa a könyv Pingvinfoci, jampampuli és a létező irdatlan hatalma. A fénykép fenomenológiája Lengyel Péter Búcsú két szólamban és Cseréptörés című műveiben esszéjének 94-ik oldalán található négy fotója, amelyeket 1944 augusztusában a Sonderkommando egyik tagja készített a meztelenre vetkőztetett zsidó nők és a hullaégető-gödrök látványáról), mások, mint az „Az eső keskeny folyó, a folyó pedig sűrű eső”. A dunai exodus filmen és installációban című esszé fotói (168., 170., 175.) a szöveg megírásának apropójául szolgáló dokumentumfilm képkivágatai, illusztrációk, de egyben nyitottá, interdiszciplinárissá is teszik a fotó- és filmművészet felé Bán Zsófia a zsidó és a német kitelepítés témájában írott esszéjét. (Természetesen még hosszasan lehetne sorolni a példákat.)
[6] „A fotó sohasem az, amit látunk. A fényképet egyfajta látó vaksággal nézzük, a fénykép láthatatlanná válik, s amit mögé képzelünk, az jelenik meg lelki szemeink előtt.” – idézi Roland Barthes-t Bán Zsófia az Emlékezet és/vagy konstrukció (családi képek W.G. Sebalt Austerlitz című regényében) című írásában (69.), mely tanulmány az Exponált Emlék – Családi képek a magán- és a közösségi emlékezetben című tanulmánykötetben jelent meg. E kiadványnak Bán Zsófia az egyik sorozatszerkesztője.
[7] Nagyon jó példa erre, mikor Bán Zsófia a Pingvinfoci, jampampuli és a létező irdatlan hatalma. A fénykép fenomenológiája Lengyel Péter Búcsú két szólamban és Cseréptörés című műveiben kapcsán megjegyzi Lengyel Péter Búcsú két szólamban című könyvéről (mely műben a szerző apjának, Merényi Endrének a fotói szerepelnek), hogy bár ezek a képek Lengyel apjának képei, mégsem válnak igazán befogadhatóvá a fiú és a könyv olvasása során gyermekké tett olvasó számára, ugyanis a képek bár fotók, mutatnak valamit, mégis az apa fizikai hiányának jelölői.
[8] „…ha akarom, normális a kép, ha akarom, torz…” – Kommentár vagy prófécia (?) A modell problémája Walter Abish Német ez még? című regényében (126.)
[9] „…nem tudunk mit kezdeni nemzeti traumáinkkal…” – Az elsikkasztott narratíva. Az ’56-os emlékmű (216.)
[10] „…hogyan képes arra (…) a magyar kultúra, hogy a háború után ne tegye művészete tárgyává a 20. századi magyar (és európai) történelem legmeghatározóbb eseményeit. (…) a Horthy-korszakot, a II. Világháborúban való részvételt, a holokausztot (…) az eugenikához, az 1956-os forradalomhoz, a német kultúrához, történelemhez való viszonyt, a magyarországi németajkúak, cigányok és zsidók történetét.” – jegyzi meg Bán Zsófia egy ízben Nádas Péter Emlékiratok könyve és Párhuzamos történetek című műveinek méltatása kapcsán. 2W: Párhuzamos tekintetek – A W. fejezet (Nádas Péter) és a W. – projekt (Forgács Péter) (136-137.)
[11] Augusztusi láz – „Hát végre!” (Látványos játék a mai időkből) (39.)
[12] Nemcsak „…a magyar állam és a magyar társadalom emlékezéspolitikájáról és emlékezetkultúrájáról, illetve annak csődjéről” – szólnak. Az elsikkasztott narratíva. Az ’56-os emlékmű (212.)
[13] „…a hírhedt Buck versus Bell ítélet…” – Ítéletidő II. (80.)
