Az emlékezés (ön)kritikája

|

Garaczi László: Wünsch híd

Az egészen rövid szövegek is bonyolult időstruktúrákkal dolgoznak: a pillanatra fókuszálnak, felgyorsítják vagy lelassítják az időt, egymásba forgatják a múltat és a jövőt.

tn_200x400_78

Garaczi László

A lemúr vallomások negyedik könyve sem történeti, sem formai értelemben nem tűnik az előző kötet egyenes folytatásának. Az Arc és hátraarcot egyértelműen regénynek tarthatjuk, nem kizárólag szerkezeti érvek mentén, hanem szubjektumfelfogása és az ettől nem független probléma-központúsága okán is – az önmagával a szavak gyűjtésében azonos elbeszélő pozíciója és az íróvá válás narratívája írja felül a részben korábbról is ismert katona- és szerelmi történeteket. A Wünsch híd ciklusokba rendezett elbeszélése végképp eltávolodik a történetszövés hagyományos követelményeitől, a koherens cselekménytől, a lineáris vagy legalább következetes időkezeléstől. Továbbá jóval kevésbé transzparensek nemcsak a szövegszervező elvek, hanem a kötetszervező tematikus vagy motivikus súlypontok is. Valahol ebben a rejtőzködésben áll a kötettel a Garaczi-életműben megjelenő újdonság.

A kötetnyitó novella mintegy az előző kötet központi kérdésének visszájáról indít, a szavak emlékezetből való kihullásáról, a kínzó, kilátástalan felejtésről beszél. „Eszembe jut egy szó, és azonnal el is felejtem. Kipárolog a fejemből, csak a formája, az árnyéka, a zenéje marad. […] Anya megereszti a vizet a fürdőszobában. […] Ő ment meg, mint annyiszor, a meleg vízben elfelejtem az egészet, elfelejtem az elfelejtést.” (Közeledik, eltűnik). A felejtés a kisfiú, a kezdő szógyűjtő szempontjából a megváltással ér fel, és minden sora azt az egzisztenciális csapdahelyzetet visszhangozza, ami megalapozza a későbbi íróval való azonosságát. „Miért csinálom ezt, miért kínzom magam, miért ejtem magam foglyul.” (Közeledik, eltűnik) – a kigondolt szavakhoz való ragaszkodás mint írói csapdahelyzet az új kötet jellemző vonása abban az értelemben is, hogy Garaczi feltűnő mennyiségben újramondja korábbi szövegeit.

A vallomáskötetekből vagy korábbi novellákból már ismerős, tehát egyszer már verbalizált emlékek átírása, új kontextusba helyezése visszamenőleg kiemeli az azokat megkonstruáló értelmezés pillanatnyi érvényességét, ugyanakkor maradandóságát is. Kisgyermekkor, még kisebb gyermekkor, ifjúság, katonaság – az olvasó is emlékszik a szerzővel ezekre a történetekre, ezért a kötet első felében még kevésbé tudnak érvényesülni azok a manőverek, melyeket e próza az olvasói narratíva- és értelemképzés ellehetetlenítése érdekében és az említett maradandóság felszámolásáért végrehajt. Egy regénytől, aminek a fülszöveg állítja a művet, kevéssé barátságos eljárás például az az apróság, hogy néhány szöveg után rájöhetünk, kár az erőfeszítésért, hogy a Liza nevű szereplő történetét az egyes szövegek mentén rekonstruálni próbáljuk magunknak, ugyanis a név csak egy üres jelölő, nincs mögötte állandó jelölt. A saját élettörténet ironikus megközelítése az is, ahogy a Nem te főhőse kénytelen beismerni, hogy egy sajátjának hitt emléke tulajdonképpen valójában azé, akit épp hallott arról előadni. Vagy a Senkise novella zárlatában a személy megörökítésének kudarcáról szóló vallomás is az emlékezés képtelenségéig jut el: „Erőltetem, hosszú haj, pisze orr, szeplők. Arc, test, történet. Egy verssor. Elfelejteni emlékezni. Senkise.”. Az emlékezés kritikájából azonban nem elsősorban a felejtés következik, inkább a változás mibenléte érdekli, s ezen túl is a megismerhetőség és az idő evidenciáinak megbolygatása.

Ebből adódik, hogy a kötet nagyobb hányada kevésbé érthető. Noha a ciklusok sorrendje az életszakaszokét követi – a végén kis hurkot képezve az időrendben –, a ciklusok (sőt az egyes szövegek) belső szerkezete aligha formalizálható. Az előtte-utána, ok-okozat, ki-kicsoda viszonyokat elhomályosítja a részletekbe vesző leírás ( explicite is megjelenik a törekvés: „A képet aprólékosan kidolgozod, hogy a részletek mindent eltakarjanak.” Porcelán), a bekezdéseken átívelő lírai futamok, a szöveg ritmusjátékai, a túlbeszélés („Néptelen és elhagyott az út, kihalt és elárvult és magányos és puszta és egyedüli és gazdátlan, benőtte a dudva, a muhar meg az articsóka, hang se hallik, nap se süt és hold se süt, ég se kéklik, de sötét sincs, és világos és szürkület se. Mert nincs jelen, még csak nem is látszik, sőt az se látszik, hogy nem látszik.” Nem múló), a saját magába visszaforduló vagy direkt homályos, követhetetlen gondolatfutamok („Hogy lesz a semmiből valami, a valamiből más, a másból semmi, a semmiből semmi?”). A narratívák kikristályosodását, vulgárisan szólva, a megértést, mindenekelőtt a novellák időkezelése nehezíti meg. Az egészen rövid szövegek is bonyolult időstruktúrákkal dolgoznak: a pillanatra fókuszálnak, felgyorsítják vagy lelassítják az időt, egymásba forgatják a múltat és a jövőt.

Felváltva használnak jelen és múlt idejű vagy időkarakterrel nem bíró igealakokat – ahogy az elbeszélés száma, személye és perspektívája, de még modalitása is változó. Miután se a szereplők, se az elbeszélői nézőpont állandóságában nem bízhatunk, a történetben való tájékozódás utolsó lehetőségét is elveszítjük, így aligha beszélhetünk regényről. A vallomások többsége valójában az epika tagadása, intuitív befogadót igénylő lírai szöveg. Nem csak az egyik legemlékezetesebb szöveg, a Búcsúcédulák halálközeli életszakaszban lévő elbeszélőjének sajátja a jövőtől és meglepő módon a múlttól való búcsúzás („Kitalálni, hogyan tervezd meg a múltat”, „a színes jövővel kecsegtető jelen üresen kongó formák múltjává lesz”), a kötetben számos szöveghelyet idézhetünk még – „Kottafejek az égen, rajtuk a felirat, most. A felhőkön, az esőn, most. Nincs semmi előbb vagy később, tegnap vagy holnap, tíz év múlva, ötszáz éve. Elveszítheted-e, ami nem a tiéd?” (Valamit mindig), „új eszmélet, új hajnal” (Senki arcát), „eltűnt a kutyád a nevével együtt” (Üzenet mára) –, melyekben a múlt jelentéktelen vagy elérhetetlen. Vagyis a korábbi szövegeket és forrásokat (Dixi-történetek) is feltámasztó Wünsch híd felfogható egy a fiktív élettörténetben tett időutazásnak, amely egyszersmind kihátrálva a vallomásos múltfeldolgozásból valamiféle lírai személyesség lehetőségét keresi, ezzel pedig lezárni látszik az életmű jelenlegi szakaszát.

nevtelen_melleklet__00019_1_400x589

A kötet egyetlen ars poeticus szövege, a Szemmé vakart hegek a maga kíméletlen önostorozó modorában mintha ugyancsak ezt a szakítást készítené elő. Az írás (és az irodalom) az elbeszélő nézőpontjából itt annyi, mint: „Idegenek kegyének alamuszi hajszolása, idegenek boldogságra és pihenésre unszolása. Az emlékezetnek, az agy zsebének kiforgatása, kifosztása. Regényesség, közhelyek tompa önkívülete, költészet, pátosz, bölcs tanácsok kéretlen osztogatása. / Az élet tálcán kínálja a történeteket, befalod, kiöklendezed. Tekintélyed látványos lerombolásával parancsolsz tekintélyt, kényszerítesz látni egy válaszok nélküli világot. Az élet semmit nem kínál tálcán.” A 2000-ben publikált szövegváltozatban az idegenek helyett még olvasó szerepelt. Ugyanezen szöveg nemcsak az írással foglalkozók verejtékes önkifosztása elé állít tükröt, de a megértést, a rendezett világot kereső olvasó gyarlóságát is leleplezi egyetlen antropológiai megállapításban: „Tájékozódási rögeszme, a tájékozódási képesség nullfokán.” És ha nem is mindig válik a szövegek javára, legtöbbször valóban sikerül előidézniük, hogy tájékozódási képtelenségét beismerni legyen kénytelen az olvasó.

Garaczi László: Wünsch híd, 2015, Magvető Könyvkiadó, 160 oldal

garaczi_wunsch-hid

CÍMKÉK: