Daniel Kehlmann: Tyll
A történelem nemcsak véres, de büdös is, ráadásul, akik csinálják komplett hülyék. Legalábbis alulnézetből.
A katonák – szépen mutatnak a festményeken. Láttam Gusztáv Adolfot is lovon, meg fehér körgallérral, kecskeszakállal – ugyancsak olajban. Mutatós dalia volt. Ő, a svéd király, a harmincéves háború győztes hadvezére, a protestáns észak-német városok reménysége.
A katonák – büdösek. A prágai „téli” király, miután a Habsburg csapatok pár napos uralma után elűzik, bánatában meglátogatja a svédet, kunyerálni ezt-azt. Hogy merre kell menni a végtelen erdőkben, azt a bűz mutatta, kíséretéből a svéd tábor közelében már ki-ki rosszul lett az illattól. Mert az oda vezető út árkai tele vannak szarhegyekkel: százezer katona ürülékével, foszló gyerekhullák százaival, levágott karokkal, fejekkel, üszkösödő, de még élő embermaradványokkal. Aztán a sátorban ott áll egy barom, egy nagypofájú csúnya gnóm: maga a svéd király, amint épp csatára – tán a lützeni ütközetre – készül. És aki olyan mutatós figura volt a festményeken. Itt – undorító. Szürreálban vagyunk.
Erre a bűztengerre sohase gondoltam: csak a westfáliai békére, (1648) arra a papírra, ami e bűzős-véres végtelen háború végén megrajzolta a mai Európa nemzetállamainak határait – merthogy e határok máig kb. meg is maradtak. Meg a vallási békét, a protestantizmus térhódítását. De hogy mindez micsoda szarban, gennyedző sebesülthalmokban született, azt nem tanították az iskolában.
Daniel Kehlmann regényének tán a legfontosabb tanulsága, hogy a háború büdös, éhséggel, őrülettel és üszkösödéssel jár. Mert nemcsak ellenséges csapatok ölik egymást, parasztok, papok, csepűrágók – mindenki – egymás torkának esik egyetlen rossz pillantásra. Pláne, ha ezek a tarthatatlan állapotok harminc évig tartanak. Merthogy Tyll Eulenspiegel históriájának ez a háttere, közege, ebben kószálnak – illetve a kétharmadában kopárrá pusztított, felégetett Közép-Németország kormos-parázsló falumaradványaiban.
Tyll apját felakasztják – őrült boszorkányperek ritkítják az amúgy is ritka népséget. Jezsuiták a kínvallatók, Kehlmann narratívájában a hóhérmunka részletei szép unalmasan felsorolódnak. A tanúk mindent bevallanak, csak hagyják abba a tüzesfogózást meg a spanyolcsizmázást. Tyll elmenekül, ügyes kötéltáncos, akár két templomtorony között kifeszített lengő kötélen is képes táncolni. Emellett jó énekes, közepes vándorszínész. A legjobb „száma”, hogy kihív két fazont magához, összeugrasztja őket, mire a nézők körében tömegverekedés támad (ki kinek drukkol?) – akkor aztán fütyörészve továbbáll.
Egy idő után elegem lett a regényből. Pedig Kehlmannt első sikere óta kedveltem. (A világ fölmérése, 2005. Ami Karl Friedrich Gauss és Alexander von Humbolt párhuzamos életrajza volt.) Ez a mostani, a Tyll címet viselő, nekem nem jött be: szürke a szürkeségben, kedvetlen pusztításokban tobzódó leírásokban, színtelen epizódjaival vágtam volna a sarokba, ha nem frissítette volna írását például őrült fazonokkal. Kircher doktorral, aki a sárkányológia (!) kutatója. A sárkányvérkivonat köztudomásúan mindenféle járványt gyógyít. (Mielőtt még kacagnál: a regény vége felé megjelenik a sárkány személyesen: haldoklik, elege van az életből és kimúlik…) Emellett Kircher zenetudós, feltalálta a macska-zongorát: egy-egy billentyű leütése macskáknak, egereknek, tücsköknek okoz fájdalmat, e hangokat sorba kell állítani – kész a tökéletes csembaló. Kehlmann ezt a dilis (vagy csak szürreális?) fazont szünetjelként használja, a regény elején, főnökével ő vezényli a boszorkányüldözés kínzási procedúráját, merthogy boszorkánytanokban is írt néhány vaskos könyvet. Komplett őrült, de a Vatikánban szeretik.
A regénynek ezek a „szünetjelei” érdekesek: ezekben az epizódokban mindenki tikkes egy kicsit. A prágai (egyébként protestáns) egynapos királynak fogalma sincs, hogy mit kell hová tenni a nászéjszakán, később ugyan csinál egy tucat gyereket, de csak bolyong a realitások vackai közt. Felesége (angol) dirigál, nem létező királynéként, ha jól olvasom a regényt, végül is sikerül fiának biztosítania a (protestáns) választófejedelemséget. És Tyll? Mindenhol előfordul, végül a császárnál bűvészkedik, aztán – írói fordulat – ködbe vész.
Kehlmann az impassibilité írója: nincsenek érzelmei, közönyösen meséli történeteit, melyek lazán, vagy semennyire nem kapcsolódnak egymáshoz. Ez nem kritika, épp ellenkezőleg: ez a hang, ez az írásmód Kehlmann erénye. Az a baj, hogy ez a hangvétel itt nem jött be, néhány véres (vagy groteszk-szürreális) jelenetet kivéve ki van felejtve belőle Eulenspiegel. Benne van, hát persze, hogy benne, olykor felbukkan egy rövid időre, zsonglőrködik labdáival, táncol, s főképp éhezik – de nem róla szól a regény. Hanem alulnézetből a westfáliai békéhez vezető útról. A mai Európa szülési kínjairól.
Sajnálom, nekem ez kevés. Fodor Zsuzsa fordítása viszont remek.
Daniel Kehlmann: Tyll. Fordította: Fodor Zsuzsa. Magvető Könyvkiadó, 2018, 418 oldal, 4999 Ft
