Bognár Péter: A rodológia rövid története
Bognár Péter második magvetős kötete (harmadik verseskötete) A rodológia rövid története ismételten kissé zavarba ejtő versanyag lett.
Az előző, Bulvár című, egy valahonnan ismerős, mégis szokatlannak ható, egyéni megoldásokat felmutató könyv volt. Ismerős, mert az intertextualitás különböző módszerei át- meg átjárták, már a mottónál felidéződik Tandori Dezső alakja, és a könyv igen jól sikerült záróversének végén (Az 1-es számú gondozóegység megebédelt) az Egy talált tárgy megtisztítása kötetcímre való utalás tűnik fel: „A negyedik emeleten megtaláljuk a bizonyítékot” (Bulvár, 101.). A többszintű kapcsolat nem véletlen, a Bulvár is történetet (történeteket) villant fel, melyet nem képes elmesélni, egy nyomozás fogja össze a koncept-kötetnek mégis túl laza szerkesztésű versanyagot. A szervezőerő tehát már egy a végletekig kivesézett, mára megunt posztmodern találmány, a történet elmesélhetetlenségének toposza (természetesen nem tudjuk meg, „mi a bizonyíték”, a felfejtett szálak úgy maradnak, összebogozatlanul).
Mégis, az összhatás korántsem epigonizmus, a kötet pedig izgalmas, főleg, mint jó pár abszolút remek vers hordozója. Bognár egyéni hangú: a gondolatritmusok, a pazar könnyedséggel elhelyezett ismétlések mestere, a középkor magyar lírájának fortélyait ülteti át gond nélkül modern versnyelvébe, melynek további különlegessége a nyelvi színterek könnyed és adekvát kombinációja, a lírai emelkedettség és más stílusrétegek (hétköznapi, bulvár nyelvezet, A rodológia… esetében éppen a tudományos szakzsargon) botlás nélküli egymásba játszása: „Olettka szívében a meglepődöttség / És a tisztaság érzései vannak érezve” (Bulvár, 70.).
Pusztán azért kellett fölemlegetnem a Bulvárt, mert bár arra számíthattunk, talán reméltük is, hogy Bognár egy kicsit más irányt választ, megújul, nem igazán tette. Ugyanazt a hátraszaltót ugrotta meg ismét, csak máshogy cifrázta valamelyest. Ha azt mondtam, hogy a történet elmesélhetetlensége hatja át az előző kötetet, azt példázzák versei, akkor az új szövegekre tekintve madártávlatból azt láthatjuk, hogy itt az emlékezet működtetésének lehetetlenségét, bukfenceit vesézik ki. Eddig a bulvársajtó nyelvén szólaltak meg az igen sokrétű témavilágú versek, most pedig a tudományos nyelvezet, a szakcikkek, tanulmányok zsargonja, elemei alkotják őket. Pontosabban mondva ezek fogják közre, ezek kívánják keretezni, mintegy zabolázni a többi verset, amelyek így vagy úgy, de mégis rendre kilóg(ná)nak bármilyen rendszerből.
Bognár ugyanis valójában nem is annyira koncept-kötetet írna szíve szerint (persze mit tudom én, csak úgy érzem); magyarokról szeretne írni, a történelem és a jelen közélet összefüggéseiről, korrupcióról, erőszakról (kedveli a pornó és a horror műfajait), a mindent átható emberi butaságról (valamint afféle balkáni-szerű mentalitásról, amit sokszor emlegetünk – lásd a szinte egészében altesti poénokra kihegyezett verseket, versrészeket: „Rózsás végéből ám ekkor a régmúlt: / Egy tiszta fényű felhő („pingvin”) tör elő.” (21.) Emberek és kapcsolataik elkeseredettségéről, ahogy a minket (magyarokat) alkotó etnikai sokszínűségről is, párban az ezt kísérő rasszizmussal, de legalábbis idegenkedéssel. Minden témához minimum két-három verset lehetne kötni, de ezek felsorolása helyett pusztán azt kell látnunk, hogy ennyi minden csak nagyon lazán lehet képes kapcsolódni, ezért kreált Bognár egy (már egyébként megbukott) tudományágat, ami mindezeket feltárni, rendszerezni volna hivatott.
A kötete felépítése szokatlan, elsőre rébuszosnak, főleg robusztusnak tűnik (173 számozott oldal), és alig várjuk, hogy megfejtődjön. Ez a vágyunk az első elolvasás után részben, de nem egészben teljesül csak (ez talán szerencsés vonás is lehet, ha egy autentikus tudománytörténet-olvasmányélményt kívánunk megélni a könyv olvasásakor). Az elején találhatjuk a tartalomjegyzéket, a végén pedig egy pofás tárgymutatót (valóban szellemes, megint csak Tandori leltárjait idézi az Egy talált tárgy…-ból). A versek nagy része leltári címkét kapott: RGy, FF és TM, utána sorszám, majd a gyűjtés dátuma (év, hónap, nap) alkotják (cím gyanánt).
A szöveges című versek, mint a nyitódarab (A Bernáti–Knauz-jelentés) is, a valóban tudományos zsargonban megírt szövegek a „szakirodalmi” részek, amelyekből a tudomány történetéről, elméleteiről kapunk információmorzsákat. Ezekből derül ki, hogy az olvasott számozott versek valójában a rodok emlékanyagait begyűjtő rodarok termékei – tulajdonképpen a rejtélyes rodokból (amik leginkább „étertest-szubsztanciák”) származó emlékanyagok, a rodarok pedig valamiféle űrszondaszerű kütyük: „A leginkább talán felfordított / Babakocsira emlékeztető, oldalkerekes, / Állomás” (24.); „A mágneses eseménylerakódás-rezonátor / Ebben a modellben átkerült a szerkezet tetejére” (156.). Persze minden állítás megkérdőjeleződik, vagy egyáltalán ki se mondják, ezek a versek gyakran fúlnak elhallgatásba, az idézett mondatok lényegi részei csupán a tudományos dolgozatok formai elemei közül ismert […] jelbe torkollanak: „Az eljárás, elismerem […], / Számunka is […], de szó sincs arról, amit Ön […]” (54.) (vö.: Tandori Talált tárgyának első ciklusával). E szövegek A rodológia… hét, egyenként sem rövid ciklusában elszórtan szerepelnek, plusz a nyitó- és a záróvers is ezek számát (17) szaporítja.
Olyan fontos információkat is, mint hogy mit jelentenek a levéltári címkék, csupán a 107. oldalon találhatunk meg (A Squar-féle nevezéktan). Odáig csupán a rövidítések feloldását (függetlenített főnővér, retrospektív gyarapító, toronyengedélyeztetési munkatárs) ismerhetjük, azok értelmét nem. Az említett versben azonban megértjük, hogy a rodok ebbe a három teljesen önkényes rendszertani kategóriába soroltattak, de ezt is átironizálja a szöveg, rögtön találunk önreflexiót („miért / Nem »igazságügyi kőszakértők«, például?” – 108.). Mint kiderül, a dátum a gyűjtés időpontját jelenti. A címkék tehát semmit nem árulnak el a versről, valójában a versek árulkodnak a címkéről, ami RGy, az mind múlt idejű, főként egy-egy történet elmesélése, melynek lehet több megszólalója is, míg a TM férfi beszélő nem múlt idejű szólamát rögzíti, az FF pedig ennek női megszólaló változata. Néha látja az olvasó valami szűkebb kategorizálás lehetőségét, de aztán egy újabb vers kilóg, így a kategóriákat egészen tágra kell vennünk. Bognár ezt csinálja, feladványokat dob fel, várat minket arra, hogy kiderüljön valami, de csak annyira jövünk rá, hogy pusztán szórakozott velünk. Ez a játék pedig kétélű fegyver, mert természetesen hajtja az olvasót a felfedezés vágya, de mikor az összerakni kívánt történet képe egyre csak bonyolódik, az egyszeri befogadó egy idő után sikerélmény nélkül marad, és megunja a hosszú, kevés fogódzót kínáló rejtvényfejtést.
A kötetkompozíció kezdő- és végpontja között igen sajátos ellentmondás fedezhető fel. A kezdő vers egy a rodológia felszámolásáról szóló zárójelentés, melyen átszűrődnek közéletünk bizonyos aktuális szólamai (főleg a bölcsészellenes kirohanások, az egyetemek leépítése stb.) – míg a záróvers beszélője, feltehetőleg jelen fiktív tanulmánykötet szerzője, személyes rod-élményét írja meg (Férfiúi bajtársiasság), ezzel a személyes tapasztalat és a tudományos bizonyíthatóság örök feszültsége tematizálódik. (Itt villan fel a rod–god párhuzam lehetősége, de ez is csupán ötletszerű; vö.: god–Godot.) A „tudományos” versek gyakran reflektálnak egymásra, de az egyes darabok sorrendje itt sem lineáris. Kitérőkbe ütközünk, például egy sehova nem tehető, a többitől eltérő rodológiai iskola megverselésébe (Az Alek-féle szabad intuíciós gyakorlatok), mely az ezoterikus felfogások vagy a szcientológia paródiájaként is olvasható, de egyben az utolsó vers rod-észlelésének is megágyaz. Csakúgy, mint a tudománytörténet szerzőjének kiszólása A „nyelvi interferencia” típusú torzulások második versszakában: „Kinézek az archívum ablakán, az ablak nyitva, / […]Ősz van, délelőtt, már semmi sem virágzik, már / Semmi sem kezd új valamibe idén, semmi növény.” (53.)
Az előbb említett opus fontos adalék ahhoz, hogy megérthessük azt a versnyelvet, amit Bognár felépít és használ a kötetben. De ez sem egy egységes, jól körülhatárolható nyelvezet, különböző, javában a középkor költészetéből vett verstani és szintaktikai megoldások tarkítják, mint balladai homály, dalszerű ismétlések, ragrímek, erőltetett alliterációk, a költői (eufemisztikus, fennkölt) és a hétköznapi, különböző társadalmi rétegek beszélt nyelveinek interferenciája. Azonban az elcsépelt, túlhalmozott költői eszközök használata mindig tudatos, önironikus (pl. ragrím: sufniból–hangjából; de, szándékos ragrontásként: disznóól–szemétból” – 97.). Az alliteráció túlhalmozása (túlhajszolása) például az egész első cikluson konzekvensen végigvonul – talán nem véletlen, hogy pont ez a versadag az, amely tematikailag is egységesen a honfoglalás korát dolgozza fel („Térnek a tevékeny testek, / Tekintig a tág, tehénszemű nőket”). A halmozott ismétlések (ami lehet verstani sajátság is) a hétköznapi (vers)beszélő által élőnyelvben (pl. munkások nyelvhasználatában), tehát természetes nyelvi környezetükben válnak indokolttá és szellemessé („Szarul néz majd ki, hogy mondjam neked, / De így akarják, érted, hogy mondom, / A megrendelő, ő rendeli meg,/ Hogy mondjam neked, nem a mi dolgunk.” – 110.).
A kötet szempontjából kulcsfontosságú az interferencia: az emlékek kifejezése az emlékezők nyelve miatt lesz zavaros, ez a nyelvi zavar pedig a szövegek humorának (elsődleges) forrása. Javarészt szerepversekkel találkozunk, a versbeszélő legtöbbször egy emlékeit elmondó rod vagy rodok csoportja. Olykor nem magyar nyelvű részletek, vagyis „zajok” is keverednek a nyelvbe, tehát halandzsával is találkozunk. A régi magyar (Amadé László: Lila moja Lila…) és a Koppar Köldüs posztmodernizmusa találkozik a kötetben, melyek két legszélsőségesebb megjelenési formája a majdnem teljes egészében idegen nyelvű versek (pl. TM-0019/20161101) és a „rodarok” elromlása miatt hiányosan beolvasott, szinte csak helykitöltő krikszkrakszokat felmutató szöveg (RGY-0016/20151016). Ugyan ezek között is vannak jól sikerült darabok (RGY-0006/19940315), a már végigjátszott posztmodern kísérleten kívül nem sokat nyújtanak az olvasónak (bár a kötet sajátos rendszerében meglétük indokolt): a kihagyásos szerkezetnek egy végletes formáját, elvégre felsejlik valami a balladai homályban, de az a valami csak foszlány, inkább csak nyelvi kísérlet, metavers a versírásról, újramelegített posztmodern. Nem véletlen, hogy az utolsó ciklusban, melynek darabjai összességében sokkal melankolikusabb humorú hangon szólnak, és amelyekben profán szerepversek helyett sokszor már inkább az elmélkedésé a terep, szintén feltűnik a „talált tárgy”, mint a posztmodern emblémája („Orrszarvunkon – talált tárgy – agancsos antilopfej” – 158.).
A különböző verstípusok elődeit már megtalálhattuk az előző kötetben is. Csupán a versformák és a megszólalásmódok használata tolódott még inkább a középkori líra eszközeinek használata felé, de a Személycsere az ÁSz élén vagy a Harry herceg az első számú terrorcélpont, az Imádkozzunk, a Brutális kettős gyilkosság Érden mind-mind lehetnének ennek a kötetnek is teljes értékű elemei, csakúgy, mint a Bognár-féle Óda, amelyben a szerző már mintha előkészíteni kezdte volna a tudományos-áltudományos nyelvezetű verselést.
A rodológia rövid történetének versei tehát nem mutatnak merőben újat Bognár Péter költészetében. A könyv szellemessége, bár sokrétű, jól felépített és működőképes is, gyakran hat öncélúan, ellentétben a Bulvár sötét humorával, ahol a poénok egymást erősítették (mint például a Rodológiában a TM-0025/20190716 című/jelzetű versszöveg). Épp ezért azok a szövegek, amiket én (jobb híján) „pornós” verseknek nevezek (de lehetne akár pajzán líra is a kategóriájuk), nem érik el azt az átütő hatást, amit Bognár már a Herczeg Katalin – élt 16 évet jajgatása című, Bulvár-beli verssel elért (vö.: TM-0009/20130521). Összességében, bár a kötet nagy részét jó versek alkotják, ahogy egészében és részleteiben is látszik rajta, hogy egy szellemes, sajátos és kiemelkedő tudással, valamint remek költői képességekkel megáldott szerző alkotta, összességében valamelyest mégis elmarad az elődjétől. Épp azért, mert nagy részben ismétli azt, meghaladni azonban nem képes, és talán, bár ez már végképp ízlés kérdése, mintha öncélúbban volnának humorosak a benne olvasható versek. Bognár ismét egy tág koncepciót dolgozott ki, aminek részleteivel várat minket, előbb hozza be az új elemeket, mintsem hogy esélyünk lenne érteni azokat, de többedszeri elolvasásra sem kerül minden a helyére, mert, jövünk rá, épp ez volt az utolsó csavar, amit az olvasónak szánt.
A Rodológia darabjai a magyar valóság egy-egy elemére reflektálnak; erősek is lettek az öntudatos magyarok idegengyűlöletet árasztó szólamai (TM-0003/19921112, FF-0002/19900312 stb.), főleg azzal a kontraszttal együtt szemlélve, ahogy a többnyelvű versek feltárják, hogy a magyar népet, költészetet, kultúrát története során mindig is a diverzitás jellemezte. Kiemelkedő balladákat is találunk, például a légyott közben leégett méhészetről, melyről fergetegesen megszövegezett középkori bírósági jegyzőkönyvet olvashatunk (TM-0022/20180213), ahogy egy kutyát is hallhatunk (versben) megszólalni a szocializmus idején („Ne vigyél, ne vigyél, / Kovács István elvtárs, / Mert mély a Balaton, / Kovács Isvtán elvtárs” – 94.), nemkülönben jobb egzisztenciáról álmodozó dolgozókat (TM-0005/19980518). A kötetet záróhoz hasonlóan a „Finis Finem Capere” című ciklus is kiemelkedőre sikerült, ennek a többitől elütő hangja is pozitív módon színesíti a koncepció egészét. Az itt olvasható versekben megütött, többször a korábbiaknál személyesebbnek ható hang, illetve az olyan élményszerű versek, mint a tanárnőkről való álmodozást (a deák-költészet afféle újragondolásaként), netán az első szexuális élményeket megverselő művek feldobják az egyébként sokszor egyhangúan humorizáló szerepversek néhol monotonnak tűnő sorjázását. Bognár Péter egyéni hangú költő, aki számos képesség birtokában van, nagyon sok szerep jól is áll neki. Két hasonló kötet után azonban, felteszem, majd valami egészen mást várhatunk tőle a következőkben.
Bognár Péter: A rodológia rövid története
Magvető Könyvkiadó, 2015, 173 oldal, 2690 Ft