Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim
„A korrupció kiirtása lehetetlenség, a stréberség érvényesülése, a valódi érdem háttérbe szorulása szükségképpeni következmény.”
Kis merítésű privát felmérés alapján mondom: sokan egyáltalán nem hallottak még Apponyi Albertről, de akinek rémlik ez a név, annak is leginkább Gálvölgyi János felejthetetlen paródiájából (Szó, zene, kép) ismerős: abban konferálnak fel egy érthetetlenségig recsegő bakelitlemezt azzal, hogy „Apponyi Albert verset mond”. A jelenet viccnek ma is épp oly pompás, mint a nyolcvanas években volt, de nem árt tudnunk, hogy a múlt nagyjai közül éppen Apponyi az, aki megérdemelné, hogy komolyan vegyük – mi is, itt a 21. században. Sokat segíthet ebben Emlékiratainak a Helikon gondozásában (teljes szövegével első ízben) megjelent kötete. Nem mintha igaz volna, amit a hátsó borító állít, tudniillik, hogy ebben a könyvben „megfejtésre kerül a megfejthetetlennek ítélt korszak rejtélye”, ami bulvárosan hangzatos ugyan, de képtelenség, és holmi „rejtély” megfejtését maga a szerző sem ambicionálta.
Kapunk viszont valami egészen mást, rendhagyó, izgalmas, különleges olvasmányt. Egy olyan ember portréját, akinek ilyen az alapállása: „Lelkileg fel kell szabadulnunk a megszokott frazeológia,a bennünk meggyökeresedett atavisztikus ideológia és az azon alapuló érzelmi világ mindazon alkatrészeitől, amelyek ma már hasznavehetetlenek, sőt félrevezetők. Az emberrel veleszületett önigazolási hajlamnak háttérbe kell szorulnia a realitások tárgyilagos meglátása előtt”. Ennek a memoárnak valóban az a legfőbb jellemzője, amit szerzője ígér: a „teljes elfogulatlanság”.
Önjellemzésképp is lefegyverző őszinteséget kapunk: „Két dolgot utálok: egyesületi alapszabályokat és pártprogramokat. Úgy tapasztaltam, hogy az egyik úgy, mint a másik csak arra való, hogy amikor az ember valami okosat akar tenni, az nem lehetséges, mert beleütközik az alapszabályoknak vagy a pártprogramoknak valamely paragrafusába”. E sorok írója bevallja, hogy minél beljebb haladt a könyvben, annál elfogultabb olvasója lett Apponyinak, aki az egész magyar politikatörténetben példátlan módon (sajnos, ma sincsenek követői) nemcsak másokhoz viszonyul kritikusan, de épp a saját pályafutását illetően alig győzi ecsetelni, hogy mikor és miben tévedett és – ez sem jellemző manapság – a tévedéseit nem bocsátja meg magának, azon nyomban. Sőt, például 1917 tavaszára utalva leszögezi: „Tévedésem megmagyarázható, de mégis tévedés volt.” Lapos eseménytörténet helyett folyamatos viviszekciót tart. Amikor (már a háború után) az Emlékirataim folytatását írja, olyasmit ismer be, amiről más politikusok – ha egyáltalán képesek felismerni – hallgatni szoktak: „Átértékelésekre kényszerülünk olyan megállapítások tekintetében is, amelyek nem is oly régen megtámadhatatlan dogmákként állottak előttünk. (…) „A lélektani folyamat, melyen keresztül kell mennünk, hogy ideológiánk élő valóságon alapuljon, még koránt sincs befejezve. Sok dolgot látok másképp, retrospektíve is, mint ahogyan láttam 1921-ben” .
Mutassanak nekem még egy közéleti szereplőt, aki (olyan pályafutás végén, mint az övé), revideálni tudja bizonyos nézeteit, és önmosdatás helyett eltökélten annak okait boncolgatja, hogy világképéből mi minden szorul revízióra? Apponyi nagysága – szerintem – pontosan ebben rejlik. Ugyanakkor megértem, ha e könyv olvasója számára lelkesedésem oka nem igazán evidens, tudniillik épp az ilyen típusú nagyság értékeléséhez nincs viszonyítási alapunk. Amit Apponyiról általában tudnunk engedtek, édeskevés ennek a megértéséhez. Rendszerint éppen az maradt figyelmünk körén kívül, ami pályáját és egyéniségét rendhagyóvá tette, helyette félrevezető álinformációkat kaptunk.
Az 1967-es Magyar Életrajzi Lexikon például Apponyi 1920 utáni tevékenységét azzal intézi el, hogy „a legitimista elemek vezérszónoka volt”, az azonos című 2001-es kiadvány szerint pedig ekkor „távol tartotta magát a napi politikától”. Az első definíció torzítóan hiányos, a másik egyszerűen nem igaz. Ez azért perdöntő, mert Apponyi magatartásának jelentősége nehezen érthető, ha nem tudunk róla – például – olyan delikát apróságokat, mint ami a történelmi összefoglalókból nem, de a Virradat című lap 1920. február 12-i számából kiderül: „A keresztény párt Apponyi Albert gróf kormányzóságának gondolatához tér vissza, amely minden katonai túlsúlyt és színezetet kizár. A külföld megszokta már, hogy Apponyiban lássa a magyar nemzet első emberét.” Ez a történészek által nagyvonalúan elhanyagolt momentum azt jelenti, hogy még mielőtt a Parlament épületét körülvevő tiszti különítmények eldöntötték: nekik Horthy és csakis Horthy kell, mint kormányzó, létezett másféle opció is: lehetett volna például Apponyi is a jobboldal kormányzó jelöltje. És bár a „mi lett volna, ha…” játék (éppen történelmi ügyekben) egyértelmű az ingoványos talajra tévedéssel, talán nem bűn elmorfondíroznunk a feltevésen, hogy mi minden és mennyire alakult volna másképp, ha az Apponyi-kombináció válik valósággá.
Horthy viszont, bár ez a variáns meghiúsult, tudatában volt, hogy a porondon jelen van olyan valaki, akinek a szava pozíció nélkül is nagy súllyal esik a latba, aki tehát bármikor az ő ellenpólusa lehet. Apponyi ugyan bölcsen, önként és méltósággal hárította el a kárpótlásul felajánlott, merőben reprezentatív házelnöki tisztet, de az ellenzék egyik legkomolyabban vehető vezéralakjává nőtt és mint ilyennel, Horthynak támadt is vele konfliktusa. Alighanem erre utal a konzervatív Budapesti Hírlap 1921. május 28-i számában dr. Neményi Imre jubileumi köszöntője, s abban ez a ma már homályosnak tűnő célzás: „Más ember egy kis megalkuvás mellett az egyéni érvényesülésben sokkalta nagyobb eredményeket tudott volna elérni, mint amilyeneket Apponyi közpályája felmutathat. Ő sem maradt ment a sebhelyektől. A politikai és közéleti viszonyok által gyakran keseríttetett, sok nehéz megpróbáltatást kellett kiállnia.” Hogy milyeneket, azt szintén a forrásként lenézett korabeli sajtóból lehetne megtudni, már ha a történészi szakma (tisztelet a kivételnek!) olykor abban is böngészne. 1922. május 22-én Apponyinak abban a „megtiszteltetésben” volt része, hogy a politikai vitákban ritkán részt vevő Horthy a Műegyetemen mondott beszédében élesen támadta az általa vezetett intézményt: „A Jogvédő Irodákból egyszer már Nemzeti Tanács lett – harsogta a kormányzó – Abból forradalom, a forradalomból bolsevizmus!”. Apponyi a Magyarság, 1922. május 24-i számában vette fel a kesztyűt: „A beszéd politikai részének éle a Jogvédő Iroda ellen irányult, melynek elnöke én vagyok” – és nemhogy retirált volna, rögtön ellentámadásba ment át, azt is érdemes megfigyelni, milyen érvekkel: „Vagyunk nem kevesen, a magyar kultúrának rajongói sőt munkásai is, akik nem vagyunk éppen elragadtatva a mai kormányzat uralkodásától különösen a jogtisztelet szempontjából. A kormányzati tevékenység saját jogrendjén is csorbát ejt, a polgári szabadságoknak rendszeres lábbal tiprása, valóságos önkényuralom meghonosítása által”. Csak az tudja, hogy egy Apponyi szájából mit jelent ez, aki melléteszi azt a nyilatkozatát, amit A Népnek adott 1921. július 1-én: „Óva intek attól a tendenciától, hogy holmi retrográd, vagy mondjuk túlkonzervatív álláspontot iparkodjunk érvényesíteni. A politikát ma nem lehet ott folytatni, ahol Tisza István abbahagyta”. Azt a politikát, melyről memoárjában így emlékezik meg: „belesodortattam”. De ő, ha már belesodródott, idővel ezt tanulta meg belőle: „Ami a demokráciát illeti, a demokrácia többé nem kérdés, hanem tény, és mi nem vagyunk elég hatalmasak, hogy szembeszálljunk egész Európa demokráciájával, mert akkor egy olyan szirtre kerülnénk, amelyen hajótörést szenvedne az ország”. (Reggeli Hírlap, 1922. június 10.)
Az Emlékirataim legtöbb passzusáról felületes olvasásra azt hihetnénk, hogy csak a kiegyezés és az első világháború kitörése közötti időre vonatkozik – Apponyinak azonban, mint politikai gondolkodónak rendre sikerül olyasmit rögzítenie, ami (ha jobban belegondolunk) minden időben, így – mutatis mutandis – ma is érvényes. „A magyar képviselőház alapjában jóindulatú testület volt mindaddig, míg a túlhajtott pártszenvedélyek a temperamentumát meg nem rontották”. Olyan ember mondja ezt, aki joggal jelenti ki: „Sohase voltam jó gyűlölő. Mindenkor szinte a túlságig képes voltam arra, hogy a kérdés másik oldalát is lássam, és éreztem úgy, nem is véltem megengedhetőnek, hogy ellenfeleimet vagy hülyéknek, vagy gazembereknek tartsam.” Annál érdekesebb ez, mivel 1920 után bőven szerzett olyan tapasztalatokat is, melyek más politikusok hülyeségére és gazemberségére vallottak. Például akkor, amikor a béketárgyalásokat vezető delegátusként Trianonból, 1920. március 16-án levelet írt a magyar parlamentnek, s abban a fehérterrornak ha nem emberiességi okokból, legalább taktikai alapon történő megfékezését ajánlotta: „A nyugati közvélemény előtt nem marad titokban belállapotaink ecsetelt züllésének hatása”, és azzal érvelt, hogy „a világsajtóban a közállapotokat illető közlésekből a békedelegáció mély sajnálkozással nap nap után kénytelen megállapítani azt a felette hátrányos megítélést, mellyel az általunk jelzett törvénytelen cselekmények találkoznak. Már legutóbbi elutazásunk előtt utaltunk az akkor jelentkező beteges tünetekre, melyek belpolitikai állapotainkban mutatkoznak. Kértük a kormányt, hogy igyekezzék az ország belső konszolidációjának haladását biztosítani és ezáltal delegációnk nehéz munkáját elősegíteni. A hangulat ellenünk fordult, minthogy megszűnik annak az államnak az attraktív ereje, mely a polgárok elemi közszabadságait megvédeni képtelen”.
Az Új Nemzedék tudósítása szerint a polgárok elemi közszabadságának védelme, mint szempont, ilyen visszhangra talált: „A tiltakozás moraja zúgott végig a padsorokon, és a nemzetgyűlés megdöbbenve hallgatta, hogy a külföldi internacionalista sajtó beállításában úgy szerepel a keresztény nemzeti kurzus, mintha az barbárságot jelentene egy civilizált országban!” A lap a jobboldali honatyák bekiabálásai közül is idéz egy párat: „Apponyi félre van vezetve!”, és: „Zsidó manőver!” Ha közben az ember az Emlékirataim valamelyik passzusát olvassa, bizonyosfajta ráismerés csalóka érzése lehet úrrá rajta: „Így állottunk 1872-ben, midőn a választások közeledtek – meséli Apponyi – Úgy festett, mintha minden a legnagyobb rendben volna, csak a gonosz baloldal ne okozzon zavart.” Amikor később a Nemzetgyűlés felszólítására (!) folytatja memoárját, látszat szerint megáll ugyan a húszas évek határán, mégis beszél róluk azzal, hogy az előző időkből csupa olyasmi jut eszébe, aminek örök aktualitása van. „Az az irányzat, mely minden kinevezésnél a pártszempontot helyezte előtérbe, fölöttébb szomorú következményekkel járt” – mondja – „Ezek a tapasztalások még politikai ellenfeleimnél is engesztelhetetlenebbé tették gyűlöletemet a párturalmi rendszer ellen”. S vajon nem hátborzongatóan ismerős-e a folytatás is: „Az egész országra rá volt vetve a párturalom olyan hálója, melyet a közérzületnek csak kivételes hőfokú felindulása téphetett szét, rendes időkben az ellenzék sikere ki volt zárva.” Az is Apponyi emberi nagyságát erősíti, amit ehhez még hozzátesz: „Sajnos, mikor az én pártom került hatalomra, annak soraiból is követelték a hatalom eszközeinek pártcélokra való igénybevételét.” Mindebből ezt a konzekvenciát vonja le: „Ilyen kormányzati politika mellett a korrupció kiirtása lehetetlenség, a stréberség érvényesülése, a valódi érdem háttérbe szorulása szükségképpeni következmény.”
Az embernek persze az Apponyi nevéhez fűződő, 1907-es tanügyi törvény hírhedett nemzetiségi klauzulája is eszébe jut, ami Adyt 1907-ben, a Budapesti Naplóban ilyen kifakadásra késztette: „A karakteréből kifeketéllő jezsuitasággal minden haladó kultúrember haragját reánk szabadítja”, és mint tudjuk, Apponyi tényleg a jezsuiták kalksburgi intézetének növendéke volt. Igen ám, de az Emlékirataim attól is különleges emberi monumentum, hogy kiderül belőle, Apponyinak (nem úgy, mint utódainak) esze ágában se volt körme szakadtáig védeni mindent, amit valaha tett, még a nemzetiségi politika dolgát is képes volt – utólag, persze – empatikusan kezelni (ezzel is egyedül áll), és így fejtegeti a törvénye által keltett felzúdulás okát: „A külföldi közvélemény minket nem elnyomottaknak, hanem elnyomóknak tekintett, nem a haladás zászlóvivőinek, hanem egy maradi oligarchikus uralom fenntartóinak.” Annak is különösen fontos üzenete van, főleg manapság, amiről az Emlékirataimban így ír: „Közoktatási miniszterségem alatt az állami alkalmazottat éppoly független embernek tekintettem, mint bárki mást. Minden nyomás, mely őt politikai meggyőződése követésében gátolta, az én szememben rablótámadás volt emberi jogai ellen”.
Sokáig nem értettem, mi lehetett az oka, hogy az aulikus érzelmű Apponyi egyetemi tanárságát 1912-ben az egyetem Közjogi és Közigazgatási Tanszékének megszervezésekor éppen Bécsből kontrázták meg? A memoárjából kirajzolódó portré ezt is megérteti. Miként azt is, hogy Ady mitől volt képes volt saját indulatain felülemelkedve, a Nyugat egyik 1911-es számában kimondani: „Apponyit lehet szidni, magyarázni, megérteni, vagy szeretni, de nem szabad s nem lehet meg nem bámulni. Talán se hasznos, se teremtő élet nem volt az Apponyié, de haszonleső és cinikus se volt. Mindig ideák vértjében érezte magát és sose riadt vissza egy napilag oktalan, de szép, váratlan, meglepő új ugrástól”. A „szép, váratlan ugrás” a legitimista Apponyi 1920 utáni ellenzékisége, demokrácia-pártisága és alighanem épp ez az, amiért tartani lehet tőle, hogy a politikusok, akiknek az Emlékirataimat kézikönyvként kellene naponta forgatniuk és tanulmányozniuk, széles ívben elkerülik majd, mert kényelmetlen volna az ő bölcsen ironikus megállapításaival szembesülniük. Például ezzel: „Nagyon könnyen engedjük magunkat meggyőzetni, hogy annak az osztálynak érdeke, melyhez tartozunk, a tulajdonképpeni közérdek, a nemzeti érdek. Valljuk be: a társadalmi altruisták is hamar tartanak valamely társadalmi berendezkedést elég jónak – mások számára”.
Gróf Apponyi Albert: Emlékirataim. Helikon Kiadó, 2016, 471 oldal, 5999 Ft
