Arany évünk, 2017

|

Szörényi László tanulmányai Arany Jánosról

 „Már életében iskolai klasszikus lett, azóta minden írónemzedéknek meg kell küzdenie örökségéért.”

Szörényi László

 

Ha Szörényi László XIX. századi íróinkról szóló tanulmányit olvasom —  és egyik újabb kötetébe gyűjtve (A nagy, a várt, a rettegett jövő. Tanulmányok a XIX. századi magyar irodalomról, Balatonfüred, 2015) megannyi izgalmas darabja található e munkásságának  a 2004ben napvilágot látott  “Álmaim is voltak, voltak” Tanulmányok a XIX. századi magyar irodalomról után. –, látom, hogy hogyan jutnak karnyújtásnyira, szinte már kortársi  közelségbe ezek a mi klasszikusaink: az örök életű Vörösmarty, Petőfi, Arany és Jókai. Szörényi tanulmányírói leleményével, hogy noha mindent elmond egy-egy művét elemezve kedves szerzőiről, kerüli az akadémikusságot, az akadémiai értekezések rekonstrukcióját és rekonstruáltságát – pedig kevesen tudnak nála magyar földön többet a XIX századi literatúránkról, annak szakirodalmáról (és ez a megállapításom, egykoron az Eötvös Kollégiumban hallgatója lévén, nemcsak arra az évszázadra vonatkozik). Ezek a tanulmányok úgy szülik meg a szerzőjüket — ki sokunk szemében a reneszánsz ember mai megtestesítője –, hogy ez a szerző a szó szoros értelmében enciklopédikus tudással rendelkezik a tárgyáról – mégse dimenzionálja túl az éppen akkori mondanivalóját.

Nagy adomány az, hogy csak az akkor elégségeset merítse tudásának tárházából, és gátat szabjon a csábításnak. Így válik a mi roppant gazdag XIX. századunk, és az irodalma újból és újból fölfedezendő szellemi és erkölcsi élményévé Szörényi  olvasójának. E nagyszerű irodalomtudós tehetségének másik hozadéka, hogy mai szemmel képes „újraolvasni” annak az évszázadnak az irodalmát, amely „egy nemzetet adott az emberiségnek”. Már az 1989-es “Múltaddal valamit kezdeni” című tanulmánykötetében tapasztalható volt egyáltalán nincsenek elérhetetlen messzeségben múlt századi íróink, ha Szörényi László ír róluk. Abban a kötetében Szörényi újszerű értelmezést ad múltbéli értékeinknek; akkor is egymástól elválaszthatatlan fogalmakban  (haza, magyarság, Európa, haladás stb.) gondolkodik, amikor részletet vesz vizsgálat alá. Ezt a feladatot mintegy megemeli a nemzetről, nemzeti sorsról való reformkori eszme középpontba állítása: Petőfi utolsó versét elemezve például Szörényi arról a nemzetet sújtó végítéletről beszél, “ahol az ártatlanok lakolnak és a gonoszok diadalmaskodnak”. A katasztrofista képrendszert működtető költemény valóban rémlátomás, ugyanakkor korántsem tárja föl sietősen titkát. Apokalipszis helyett kataklizma. Az őstörténet és epika fogalmát kapcsolja össze “A szent hazának képe”; itt elméleti kiindulópontul Szörényinek Arany János kínálkozik, aki Vörösmarty után sem tartotta időszerűtlen célnak honfoglalási eposz létrehozását. A Zrinyitől fölvezetett téma utolsó felvonásaként Krúdynál őstörténetből “őstörténeti hóbort” lesz a szent haza kérdése; ennek viszont komoly konzekvenciái vannak a magyar irodalomtörténeti hagyomány e vonulatát lezáró írónál: a magyarság szétzüllesztett történelme. A diadalmas honfoglalási énektől, nemzeti imán, dübörgő fohászon, lidérces rémlátomáson át a lezüllött, spekulációkon elvérző nemzeti ível át a történelem Szörényi  korai könyvében.

Az irodalomtudós kitüntetett szerzője Arany János. Egyik pályakezdő műve A lejtőn című vers elemzése volt abban az 1972-ben megjelent tanulmánykötetben, Az el nem ért bizonyosságban, amelyet Németh G. Béla neve fémjelzett, és amely teljesen új irányba terelte Arany költészetének poétikai vizsgálatát. Később  pályakép született tollából, mely a 89-es kötetben olvasható: ebben egyebek mellett arról írt, hogy Aranyt miért hagyta kielégítetlenül a vergiliuszi eposzmodell követése, és hogyan léphetett részben helyére a Firdauszi nyomán kialakított minta. Szörényi egyidejűleg mutatja be az eposzi műfajhagyomány kimerülését, poétikailag, és az új eposzi perspektívához forduló Arany szükségletét arra, hogy a mitikus ismétlődés elvét alkalmazza módosuló történetszemléletének kifejtésekor. Szörényi több jelentős Arany-vers világirodalmi toposzát fölkutatta, ezek nélkül elképzelhetetlen lenne Arany történeti helyének meghatározása.

Arany eposzíró költészetének , és a magyar eposzköltészet legjobb ismerője ő: csak egy példa, az egyik Vörösmartyról írt értekezését fölidézve:  ha emlékezetbe idézzük a Zalán futásáról írott mesteri elemzését, láthatjuk, hogy mennyire nem “irodalomtudományi belügy” a szerkezet, a kompozíció pontos átvilágítása, a klasszikus minták lajstromozása, mivel ezeket Vörösmarty a saját költészet-felfogásának és múlt-szemléletének megfelelően átalakítja, áthasonítja.

A nagy, a várt, a rettegett jövő című könyvének is Arany a legfőbb szereplője Jókai mellett, aki ugyancsak állandó irodalmi hőse Szörényinek; ebben a munkájában öt tanulmány szól Aranyról. „Már  életében iskolai klasszikus lett, azóta minden írónemzedéknek meg kell küzdenie örökségéért.” – írja; ez a kijelentése a jeles tudósnak a 2017-es Arany-évünk mottója lehetne. Szörényi komolyan veszi feladatát, és a lehető legnagyobb gondossággal igyekszik fölfejteni az Arany-életmű titkait, alig-alig is látható, csak a tudós szemével fölfedezhető vízjeleit. Ebben segítségére van terjedelmes és napra kész műveltsége az európai irodalom évezredeiből. Fölfedezi vagy Arany után újrafölfedezi a költőt motiváló kulturális előzményeket, rájuk ismer:  Egy szalontai olvasmányában,  a Péczeli József fordításában  megjelent Henriasban (Voltaire műve) például arra, hogy  hatása fölismerhető Az elveszett alkotmányban(1846);  ennek a műnek másként is figyelmet szentel Szörényi, és fölfejti Arany rejtélyes műfaj-meghatározását: „(…) az bánt, hogy vígeposz helyett csak alant járó humoristico-satirico-allegorico-comikus valami.”  És itt van igazában elemében a régi európai költői epika és eposz nagy tudósa: „Ez az Arany János által gyártott szó fogalmilag  a  XVIII. század végi barokk-klasszicista műfajelmélet terminusaira utal”, írja, és megvilágítja, hogy Arany hogyan, milyen elemekből állította elő ezt a különös műfaji megjelölést. Előtte az eposz egy kihagyott részletére hívja föl a figyelmet, amely eddig kiesett a kutatás látóköréből (Vadonffy Bertalan instanciája a Magyarok Istenéhez). Szörényi egyébként  „varázsos és félreismert” műnek ítéli  Az elveszett alkotmányt, melynek szoros kapcsolatát a Toldival – várakozásunkat fölkeltve —  későbbi tanulmányokban ígéri.

Arany nagy életművében  ott található a költő belső, egyensúlytalan, bizonyosságért küzdő világa, amely az 1850-es évektől termi meg a maga páratlan és korszerű művészetét: Szörényi egy szócikkre hajazó dolgozatban adja a költői pálya foglalatát, amelynek három pillére a hősi epika vállalása és elutasítása, a tragikum felé való álarcos elindulás, és a megtalált tragikum.

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: