Anton Pavlovics Csehov: ivanov – Spiró György fordítása
Mi, mai olvasók, megszoktuk, hogy Csehov drámapoétikájában kifinomult stílusban nyilatkoznak a szereplők katasztrofálisan elrontott életükről. Kereszt- és atyainevek lebegnek a levegőben, a szamovár lassan kihűl, közben pedig darabokra hullik az élet. Csehov zsenijének valódi befogadása éles szemet és fület kíván, mivel a „lényeg” a darab nagyobb részében a felszín alatt csörgedezik és csak ritkán tör fel. Már ami a hagyományos fordításokat illeti. Az a benyomásom, hogy a Spiró-féle magyarítás abban a tekintetben nyújt újfajta Csehov-élményt, hogy ez a fel-fel bukkanás stiláris eszközökkel indikálódik.
A cím, természetesen, nemcsak az Ivanovra vonatkoztatható, hiszen a Magvető új Csehov-sorozatának mindegyikén kisbetűvel szerepel, mégis ennek kapcsán fogalmazódnak meg azok a kritikai gondolatok, amelyek indokolják választásomat.
Spiró György fordítása első olvasásra a következetlenség benyomását kelti. Én legalábbis így éreztem eleinte, hiszen, mint mi, mai olvasók, megszoktam, hogy a szereplők Csehov drámapoétikájában kifinomult stílusban nyilatkoznak katasztrofálisan elrontott életükről. Kereszt- és atyainevek lebegnek a levegőben, a szamovár lassan kihűl, közben pedig az élet darabokra hullik. Csehov zsenijének valódi befogadása éles szemet és fület kíván, mivel a „lényeg” a darab nagyobb részében a felszín alatt csörgedezik és csak ritkán tör fel. Már ami a hagyományos fordításokat illeti. Ezt a jellegzetességet a Moszkvai Művész Színház (ma az intézmény jogutódja Csehov nevét viseli) egyik alapítója, Nyemitovics-Dancsenko, vízalatti áramlatnak (подводное течение) nevezte. Az a benyomásom, hogy a Spiró-féle magyarítás abban a tekintetben nyújt újfajta Csehov-élményt, hogy ez a fel-fel bukkanás stiláris eszközökkel indikálódik. Az eleinte következetlennek ható megoldások értelmezhetők lennének a rejtett áramlatok kicsapódásaiként, vagy valami másról van szó?
Akárhogy is, másodszori olvasásra, a jeleneteket újra és újra elemezve, egy sajátosan megformált stílus bontakozik ki az olvasó előtt, amely épp széttartásában egységes. Hogy mi is lehetett a fordítói megközelítés kulcsa, azután kezdtem jobban megérteni, hogy beleástam magam a fordítói utószóba (106–108.). Alapos, tömör a fordító összefoglalása, mégis akadt néhány pont, amiben nem teljesen értek egyet vele.
(Zárójelek között, afféle „személyes adalékként”, ezen a ponton muszáj megjegyeznem, hogy ahogyan a drámáról alkotott képemet, úgy a fordításhoz való hozzáállásomat is nagyban meghatározták az ELTE Bölcsészkarán, a 19. századi orosz drámatörténeti doktori szeminárium résztvevőivel, valamint a szeminárium vezetőjével, konzulensemmel folytatott szakmai beszélgetések. Köszönet a kollégáknak.)
Az Ivanov Csehov korai drámái közé tartozik – a színpadon előadott művek sorában az első (1887), ehhez nincs mit hozzáfűzni. Legfeljebb annyit, hogy szerves rokonsága mutatható ki egy másik korai Csehov-művel, az Apátlanokkal (Безотцовщина). A kapcsolat nem merül ki annyiban, hogy korai alkotásokról van szó. Ahogy a fordító is megjegyzi, az Ivanov egyközpontú dráma, ezáltal merőben eltér a későbbi remekművek (Sirály [1895–96], Ványa bácsi [1896], Három nővér [1900], Meggyes kert/Cseresznyéskert [1903]) több központú szerkezetétől. Az Utószóban mégsem esik szó az Apátlanokról, amely eredetileg cím nélkül készült, a szerző gimnazista korában, és csak Anton Pavlovics halála után állították színpadra.
Újsághirdetés az Ivanov moszkvai ősbemutatójáról Kors Orosz Drámaszínháza, Moszkva, 1887. november 19.
Az Apátlanok elnevezés Csehov testvérével folytatott levelezéseiből került elő, ugyanakkor, valószínűleg az Ivanov hatására, az (egyetlen) központi szereplő után, Platonovként is hivatkoznak erre a műre. Kifejezetten helytálló Spiró szerkezeti összehasonlítása, amelyben az érett, csehovi drámai életmű policentrikus szerkezete helyezkedik szembe az Ivanov monocentrizmusával, ugyanakkor pont ez az éles szembeállítás indokolná, hogy említésre kerüljön a Platonov is. Annál is inkább, mert a főszereplő köré szerveződő háló (lásd Spiró pók-hasonlata) mellett párhuzamos elem a két dráma között a címszereplő halála a végkifejletben. Ivanov öngyilkosságot követ el, a Platonovot pedig a címszereplő meggyilkolása zárja, tehát nem teljes a motivikus párhuzam, mégis kijelenthető, hogy az ilyesfajta zajos végkifejlet, melyben a címszereplő biológiai halála jelöli a darab végét, később egyáltalán nem jellemző sem a prózai, sem a drámai életműre (vö. Trepljov öngyilkossága a Sirályban). A későbbi Csehovnak már nincs szüksége arra, hogy ilyen léptékű és a homloktérben megjelenített jelenetekhez folyamodjon.
A nagy drámákban tökélyre fejlesztett csehovi jellegzetességek prototípusai már az Ivanovban megtalálhatók. Ezek közé sorolható a betegség-egészségesség, illetve a képesség-képtelenség ellentétpárja, mely utóbbira a fordító is felhívja a figyelmet. Ivanovot, találóan, a belső háló közepén elhelyezkedő pókhoz hasonlítja: „[…] a pók tétlen, de a többiek nem hajlandóak erről tudomást venni, és a legkülönbözőbb jellemvonásokkal ruházzák fel önkényesen” (106.). Spiró megjegyzi, hogy a tétlen központ köré szerveződés egyáltalán nem halványul el, hanem több (képtelen) centrum köré szerveződésről van szó a szerző érett drámapoétikájában. Amiről az Utószóban nem olvashatunk, a fordításban azonban eklatánsan jelen van, az a madár-szimbolika gazdagsága. Csehov későbbi műveiben szintén megfigyelhető a madarakhoz kapcsolódó képzettársítások alkalmazása (ld. Sirály), az Ivanovban is nagyjából tíz különböző madárfaj kerül megnevezésre. Ezek a kor orosz olvasójának nyilván mást jelentettek, mint a 21. század magyar olvasójának, mégis a mai olvasó számára lehetőség nyílik arra, hogy megismerkedhessen a még kiforratlan szerző nyelvi szárnypróbálgatásaival.
A szerkezeti jellemzés után a fordító a kor nagy, klasszikus hőseivel veti össze a dráma címszereplőjét. Teljességgel egyetértek a következő megállapítással: „mintha Csehov egyetlen, belülről összeomló alakban próbálta volna megírni magát Oroszországot” (106.). A helytálló megállapítás után azonban a fordító Ivanovot Dosztojevszkij két regényhősével hasonlítja össze, Sztavroginnal (Ördögök, 1872) és Miskin herceggel (Félkegyelmű, 1868). A párhuzamvonással egyetértenék, ha a korábban említett aktivitás, illetve annak hiánya (képtelenség) tekintetében került volna szóba. Az itt kiemelt hasonlóság azonban a központi szereplő allegorikus jellegében áll, ez esetben viszont szerencsésebbnek látom Ivanovot Pecsorinnal (Lermontov: Korunk hőse [1840]), vagy Turgenyev Rugyin (1855) című regényének címszereplőjével összevetni. Dosztojevszkij hősei közül Alekszej (A játékos [1866]) vagy épp Raszkolnyikov (Bűn és bűnhődés [1865–66]) is megemlíthető Ivanovval való rokoníthatóságuk kapcsán, mégpedig azért, mert ezeket a főhősöket az a vágy köti össze, hogy egy nagy tettel megfordítsák hanyatlani látszó életük alakulását. Szóba kerülhetne még, természetesen, Csicsikov is Gogol Holt lelkekjéből (1835/1842), s e sor hosszan folytatható volna. Mivel Csehov munkássága az ún. orosz aranykor záróakkordjaként értelmezhető, melyet Katajev a következőképpen fogalmaz meg: „Puskin születése [1799] és Csehov halála [1904] között egy egész évszázad húzódik, a klasszikus orosz irodalom aranykora” (Катаев 2013, 528 – ford. BFP.), nem róható fel a fordítónak, hogy bizonyos kapcsolódási pontokra nem hívja fel a fegyelmet.
Az Utószóban megismerkedhetünk a dráma változataival, az első inszcenációk különbségeivel, azok korabeli sajtóvisszhangjával, a magyar színházi megvalósításokkal. Szó esik a nemzetközileg is elismert Ascher-rendezésről, amelyet a Katona József Színházban láthatott a közönség. A Spiró-féle magyarítás legutóbb 2017-ben került színpadra, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Lukáts Andor rendezésében.
Végezetül, az Utószó talán legfontosabb megállapításához szolgáljon példaként a lent olvasható részlet. A fordítás első olvasásra anakronisztikusnak hathat, hiszen keverednek a 19. századi, cári Oroszország kulturális reáliái, udvariassági formái olyan elemekkel, amelyek a mai magyar nyelv stílusrétegeihez tartoznak. A fordítói megközelítés következetes, a különböző rétegekbe tartozó elemek vegyítése arányosnak mondható. Szemléletes példa Sabelszkij megszólalása a II. felvonás IV. jelenetéből, amely Csackij szerepének említésével indul és tökön rúgással végződik:
„Igen, voltam fiatal és buta, a maga idején Csackijt játszottam, utáltam a csúszómászókat, az alávalókat, de soha az életemben tolvajt nem neveztem tolvajnak és akasztott ember házában nem beszéltem kötélről. Nekem volt gyerekszobám. Ez a maguk tompa agyú orvosa viszont hivatása magaslatán és a hetedik mennyországban érezné magát, ha a sors megadná neki, hogy engem az elvek és az általános emberi ideálok nevében nyilvánosan felpofozzon és tökön rúgjon” (40.).
Illusztráció a szerző műveit összesítő, harminckötetes akadémiai kiadásból – 12. kötet, 58. [1986]
A megszólalás elején Gribojedov ünnepelt klasszikusának, az Ész bajjal jár (1824) című komédiájának főszereplője kerül megnevezésre, így kapcsolva be a kor klasszikus drámairodalmát egy olyan darab megnevezésével, amelyben, az Ivanovhoz hasonlóan, igen nagy a generációs probléma jelentősége. A fordító azonban hamar visszaránt minket a ma valóságába a gyerekszoba említésével, amely helyén csak annyi áll, hogy „jólnevelt voltam”. A részlet végén az oroszban gyomorszáj, a bordakosár alatti rész („под микитки”) szerepel, a magyarban pedig már az ágyék, méghozzá nem éppen 19. századi regiszterben (Чехов 1986, 33–34). A fordítói megoldás tökéletes összhangban van a kiadás fülszövegével, melyben Spiró azzal magyarázza az Ivanov és általában Csehov mind a mai napig tartó sikerét, hogy a szociológiai és ideológiai értelemben vett entrópiát örökíti meg:
„Az, hogy Csehov drámái máig sikerrel játszhatók, arra vall, hogy a régi világ ugyan összeomlott, de a cárizmus ilyen-olyan rendszerek becenevén újjáéledt, és a mai napig kitartóan korhad […]” (107).
Az a személyes benyomásom, hogy az esetenként megfigyelhető stílusok közötti áthajlások, a regiszter ilyetén süllyesztése pont azokon a szöveghelyeken figyelhető meg, ahol az ideálok leromlásáról, az emberi gyarlóság örökkévalóságáról esik szó. A fordítás tehát színes, ugyanakkor pontos, legfőbb erénye talán mégis abban áll, hogy finomhangolt közeledést mutat az olvasó jelenéhez.
Anton Pavlovics Csehov: ivanov – Spiró György fordítása (Átdolgozott kiadás), Magvető Könyvkiadó, 2021, 112 oldal, 1299 Ft
