Almási Miklós: Pisztoly a könyvtárban
A cím krimit ígér, és valóban krimiizgalmú, ami a kötet lapjain elénk tárul.
Részint kibontakozik a párbeszédekből egy roppant fordulatos, sok titkot is rejtő, hihetetlenül gazdag életpálya, részint bevezetődünk a magyar kultúra és a magyar társadalomtörténet sok évtizedes folyamataiba, a Lukács-vitáktól az Aczél-korszakon át a digitális társadalomig, s egy nagy hatású filozófus, esztéta, tanár, akadémikus gondolkodásának stációiig.
Sokféle erénye van e kétszázkilencvenegy oldalas „életinterjúnak” (beszélgetőtárs: Nádra Valéria), ám legelőbb információgazdagságát emelném ki: pályája különféle fordulatai közt tallózva Almási, mintegy mellékletként, felrajzolja egy-egy korszak szellemi-politikai-társadalomtörténeti hátországát, a negyvenes-ötvenes évektől egészen napjainkig. S mindezt nem a szaktudósok szokásos bikkfanyelvén, hanem laza társalgási stílben, kifogyhatatlan mesélőkedvvel, mondhatni, sztorizva, akár egy szélesen hömpölygő regényes elbeszélésben. Akik ismerik régebbi vagy mai írásait, vagy tanítványai voltak hosszú-hosszú évtizedek alatt, tudhatják, hogy Almási úgy adja át sokféle tudományos tevékenységének esszenciáit, hogy közben arra is figyelmet fordít, hogy teóriáit a legtágabb értelemben vett olvasóközönség is megértse, ne csak a filozófiában, esztétikában, közgazdaságtanban járatosak.
Egyszerűbben szólva, letehetetlenül izgalmas a könyv.
Miféle témák voltak számomra a legérdekesebbek?
Mindenekelőtt a Lukács Györgyről szóló fejezetek, a Lukács-iskola kölönféle rendű és rangú alkotóinak bemutatása, pontosabban annak a pályaívnek, fejlődéstörténetnek a megrajzolása, ahogy a tizenhét éves gimnazista eljut a filozófusi életműhöz, mesterének gondolkodásához. „’54 őszén aspiráns lettem Lukács György mellett, volt fizetésem, drámatörténet volt a témám, a shakespeare-i és a schilleri drámatípus különbségéről írtam, Lukács súgott irodalmakat, de végig kellett olvasni a teljes drámairodalmat, németül, franciául, angolul, oroszul…” Ezekből a passzusokból is talán az a legizgalmasabb, ahogy Almási beszámol „kalandjáról” a Budapesti Iskolával, a „szakításról”, s az évtizedek utáni közeledésről egykori szellemi társaihoz, barátaihoz. Személyes a krónika, de egyben tömény társadalomtörténet, a kor szellemi áramlatainak, vitáinak, útkereséseinek plasztikus rajza. Páratlan az a kötetben közölt dokumentum is, amelyet közread Almási: egy kéziratos levél, amelyet a filozófus, a Nagy Imre-kormány minisztere snagovi kényszerű fogva tartása idején, 1957-ben írt neki.
Ugyancsak figyelemre méltó az a fejezet, amelyben az aczéli kultúrpolitika stílusjegyeit s az Aczél Györgyhöz való személyes viszonyát mutatja be Almási. Ez a kapcsolat, mint a kötetből kiderül, sosem volt konfliktusmentes. A Kádár-kor vezető kultúrpolitikusa, ahogy a politikai széljárás éppen megkívánta, hol támogatta s szűkebb tanácsadói körébe emelte a hozzá közel álló szellemi embereket, hol üvöltött velük, netán retorziókkal fenyegette őket. Akiknek valamennyire is közelebbi rálátásuk volt e politikusi karizma és szeszély működésére, pontosan tudhatták, hogy Aczél miféle játszmákat bonyolít a háttérben a Kádár-rezsim keményvonalas sztálinistáival, s miféle húzd meg, ereszd meg politikát folytat például a népi irányzat képviselőivel, s szűkebb-tágabb tanácsadói körével. Almási e téren is koronatanú, nemcsak rálát a kor politikai hullámverésére, hanem, legalábbis a kultúrpolitikában, alakítója, tevékeny résztvevője is a folyamatoknak: kritikusként, tanszékvezetőként, elméleti szakemberként, s nem utolsósorban Aczél egyik tanácsadójaként. De a kötetben arról is beszámol, hogy amikor Aczél helyzete drasztikusan leromlott, s Kádár ilyen-olyan okokból időlegesen ejtette harcostársát, sietett hozzá, hogy a depresszióba esett politikusnak vigaszt nyújtson.
Miközben a kötet lebilincselő fejezeteit olvasom, újra megerősödik bennem a többször is, más művek olvasásakor is felmerülő gyanú: egy-egy korszak hiteles arculatának, politikai intimitásainak, s ekképpen valódi történetének megközelítéséhez nélkülözhetetlenek, megkerülhetetlenek a korabeli memoárok, naplók, életútinterjúk, kozmetikázatlan visszaemlékezések. Ahogy a húszas-harmincas évek irodalmi életének tanulmányozásához nélkülözhetetlenek Móricz vaskos naplói, a negyvenes-ötvenes évtized feltárásához Márai Sándor immár „teljes” naplói, a vészkorszak történetéhez Heltai Jenő Naplójegyzetek 1944-1945 alcímű megrendítő emlékirata, vagy Gyarmati Fanni terjedelmes naplója, úgy az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek hiteles társadalomtörténete sem képzelhető el Ortutay Gyula visszaemlékezései s a csak nemrég napvilágot látott Király István-napló nélkül. A maga módján ebbe a sorba tartozik Almási Miklós életinterjúja is: olyan tények, politikai kulisszatitkok olvashatók e beszélgetőkönyvben, amelyeket a társadalomtudomány, a történettudomány többnyire csak egy-egy szegmensben, szűk szaktudományos metszetekben képes megjeleníteni. Almási életinterjújában kibomlik a korszak szubjektív rajza, mégpedig egy vezető értelmiségi optikájából, aki 1970-ben, többek között amerikai ösztöndíja révén, már igencsak kritikusan szemlélte a magyar társadalomtörténetet, s akit ’56 után, Lukács tanítványaként és munkatársaként, kényszerűen megfosztottak egyetemi katedrájától. A fejezetek közt tallózva, olykor komplett filozófiai okfejtést is kap az olvasó, például Almási A látszat valósága című kötetéből.
S e ponton muszáj rögzíteni, hogy a Pisztoly a könyvtárban „négykezes” beszélgetőkönyv, Almási Miklós és Nádra Valéria közös műve. Nádra empatikusan (a korszak alapos ismerőjeként), ám kellő rámenősséggel időről időre visszakérdez, s lehetőség szerint minden homályban maradt részlet kibontására készteti az általa is tisztelt tanár urat. A szívós faggatózás nem marad eredmény nélkül. S bár a visszaemlékezés fejezetei nem lineáris rendben, poroszos rigorózussággal követik egymást, a kötet egészéből kirajzolódik egy szuverén gondolkodó szellemi karaktere, a „kőbányai proligyerek” időszakától a professor emeritus státusáig s az akadémiai tagságig.
Ugyancsak figyelemre méltó fejezetek szólnak Almási pedagógiai munkásságáról, az esztétika tanszéki évekről, majd a médiaintézet létrehozásának kalandos történetéről, miközben beavatódik az olvasó olyan egyetemi oktatók munkásságába, mint Zoltai Dénes, Poszler György, Heller Ágnes, Fodor Géza, Balassa Péter, Radnóti Sándor, Szilágyi Ákos, Rényi András, Bacsó Béla, György Péter, Kovács András Bálint, s a sor még hosszan folytatható. A tudományegyetemek s az akadémiai intézetek viszontagságos helyzete közepette is hallatlanul tanulságos, mi több, példaértékű egy olyan sikertörténet, mint az ELTE Esztétika tanszékének, később médiaintézetének felépítése, működési keretének létrehozása, s a szellemi életben betöltött helyének megrajzolása. Nem beszélve a sok ezer hallgatóról, akik a tanszék különféle korszakaiban hallgatói lehettek e nagyszerű műhelynek.
Az életinterjú történeteit érzékletesen egészítik ki, s árnyalják a szerző családjáról, gyermekkoráról, házasságáról, a vele véd- és dacszövetségben élő feleségéről írott passzusok. A kötetet Almási szubjektív jegyzetei, egykori feljegyzései zárják. Utazunk a múltba, a hely s az idő: Kőbánya, 1945. március.
Gazdagon adatolt, memoárértékű könyv lett a Pisztoly a könyvtárban, s csak remélni lehet, hogy valamilyen formában folytatódik is majd az életút elbeszélése. Almási Miklósnak az elmúlt pár évben négy kötete is megjelent: Bevezetés a 21. századba; Mi lesz velünk, Anton Pavlovics, 2. kiadás; Ami bennünk van – Lélek a digitális kor viharában; s most az életinterjú. Impozáns e szellemi jelenlét, s akkor még nem beszéltünk a számtalan tanulmányról, interjúról, szakcikkről, recenzióról, tűpontos képzőművészeti elemzésről – itt, e portálon is. Az írások sora remélhetőleg továbbra is azzal a kedéllyel, kritikai éllel folytatódik, ahogy Almási megéli, elemzi és közvetíti a nagyvilág új meg új tüneményeit.
Almási Miklós: Pisztoly a könyvtárban. Életinterjú. Beszélgetőtárs: Nádra Valéria. Kalligram Kiadó, 2019. 291 oldal, 3500 Ft
