Almási Miklós: Közeli jövőnk és a távoli jelen. A digitális társadalom kritikája
Almási akkor van elemében, ha vitázhat. Pontosan alapozott fogalmakkal dolgozik, mégis lebilincselően olvasmányos a stílusa. Tudományos igénnyel megírt, vitára késztető esszék gyűjteményét veheti kezébe az olvasó.
Almási Miklós
Ez az a könyv, amelynek a bevezetését jól ismerjük, hiszen a mindennapjaink is erről szólnak. A tárgy imponáló magabiztosságú, részletes kifejtésébe már fokról-fokra avatódunk be. De még a szerző és az olvasó számára sem tudható, sőt nem is sejthető a zárlat. A nyitott vég a végtelenbe tart. A könyv befejezése a megszakíthatatlan jelenünké, de főleg a közeli és a távoli jövőnké.
Ezúttal is rengeteg mindenről mesél Almási Miklós. Nincs az életünknek területe, amelyen ne lenne megkerülhetetlenül fontos a digitális kultúra, hiszen a magán- és a közszféránkat egyaránt átfonja az IT. Mára a világ egésze vált IT-rendszerré, azaz a számítógépeket működtető operációs szisztémává.
Almási egyik visszatérő példája a vezető nélküli autó. Az önjáró gépkocsi ugyan hogyan tudná a közlekedés okozta véletlen helyzeteket előre megírt programok alapján elkerülni? Vélhetően sehogyan sem.
Ismétlődő téma Edward Snowden esete is. Az amerikai lehallgatóközpontban dolgozó szakember több százezer leleplező adatot publikált a világhatalmak háborús bűneiről, valamint a keresőprogramoknak a magánéletünk titkait vizslató tevékenységéről. Az előbbi dilemmák végig ott motoszkálnak a fejünkben olvasás közben.
Ahogy a mesterséges intelligenciáról írtak is. Almási meggyőződéses humanista, amely nem is olyan közhely, mint ahogyan azt gondolni szeretnénk. A szerző emberszeretete megfigyelhető abban, ahogy példákkal bizonyítja: a mesterséges intelligencia gondolkodásából éppen az egyik legfontosabb tényező, az empátia hiányzik.
A könyv alapvető kiindulási pontjai mégsem a fentiek, hanem az úgynevezett Zuckerberg-kiáltvány.
A Facebook, a közösségi oldal nemsokára érvényes új elnevezése szerint a Meta főnöke nem kevés naivitást tanúsítva arról értekezett, hogy eljön az idő, amikor a mostani egymilliárd-nyolcszázezer felhasználó átfogja a Föld teljes népességét. Így megteremtve azt a globális közösséget, amely az annyira remélt szép új világot hozza el nekünk.
Itt érkeztünk el a Közeli jövőnk és a távoli jelen. A digitális társadalom kritikája című könyv legfontosabb szakaszához, Az új magány című fejezethez. A szerző ebben a részben egy érzelmi kérdést, az ember elmagányosodását tárgyalja. Az életvitelszerű egyedüllétnek gyökeresen megváltozott a társadalmi megítélése a 21. században.
Az új évezredben kamaszok és felnőttek egyaránt hosszú órákat töltenek el azzal, hogy olyan közösségi oldalakat böngésszenek, mint amilyen a Facebook, a Twitter vagy a Parler. Nagyon úgy néz ki, lehet majdnem teljes életet élni úgy, hogy alig hagyja el az ember a lakását. Soha még izgalmasabb nem volt A kopasz énekesnő, Eugene Ionesco színdarabja, mert az idiotizmus határát súroló nyelvi érintkezéseink nemcsak a messenger üzenőfalán elkeserítően egyszerűek.
A szerző végigvezeti olvasóját a magány, a nagyvárosi elszigetelődés megítélésének gyökeres változásán. A 20. században az egzisztencializmus (Camus, Heidegger, Sartre) még abszurdnak ítélte a magányt, amely ellen küzdeni kell a pőrén a világba vetett embernek. Sziszüphosz kitartóan a vállára vette a sziklát, még akkor is, ha tudta, hogy nem tudja felvinni a hegy tetejére. Sziszüphosz idejét múlt hős manapság. Nem kell erőlködni azzal a sziklával. Mára a magány teljesen elfogadott lett.
Az újkapitalizmus gépezetének, a multinacionális vállalatoknak és egyáltalán a munkavállalóknak sokkal kifizetődőbb, ha az alkalmazott egyedül él. De aztán meglepi az embert a bezártság-élmény, amelyet feltörni (bizonyos kor felett) szinte lehetetlen. Nyilván a koronavírus okozta járvány és annak következményei még csak fokozzák az izolációt.
Vélhetően nem lesz tehát igaza Mark Zuckerbergnek. Az általa vizionált közösségi jövő helyett a végsőkig atomizált társadalmak világa vár ránk. Nehéz ezzel vitatkoznia az olvasónak, talán nem is kell, miközben nem szabad felejtenünk a kényelmet sem, amelyet a digitális világ kínál számunkra.
Almási akkor van elemében, ha vitázhat. Pontosan alapozott fogalmakkal dolgozik, mégis lebilincselően olvasmányos a stílusa. Tudományos igénnyel megírt, vitára késztető esszék gyűjteményét veheti kezébe az olvasó. A bekezdések állításai vonzóvá teszik, vagy legalábbis elismerik a digitális kultúra tagadhatatlan vívmányait, hogy aztán a következő oldalakon írtak már megkérdőjelezzék az előbbieket.
A legjobb kezekbe kerül a téma, amelyet a poliglott Almási Miklós fejt ki. Lehet szó Csehov drámáinak értelmezéséről vagy Shakespeare darabjainak rendhagyó olvasópróbáiról, hogy csak az életmű legutóbbi darabjai említtessenek. E sorok írójának az előbbi kötet (a Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? Csehov drámai világa) elemzései – az 1985-ben megjelent változatban éppúgy, mint a nemrégiben kiadott bővített kiadásban – Ariadné fonalát jelentették és jelentik az orosz klasszikus színműveihez. Hasonló lesz a sorsa a most bemutatott kötetnek. Igazi beszélgetőkönyv ez is, amelyet, a benne található hatalmas ismeretanyag miatt, tanulságos lesz újra fellapozni.
Almási Miklós: Közeli jövőnk és a távoli jelen. A digitális társadalom kritikája. Budapest, Joshua Könyvek, 2021. 200 oldal, 2800 Ft
