Falra került mondatok

|

Áfra János: Rítus

Egy szuverén világ és dimenzió képe rajzolódik ki, amely miközben nagyon is ősinek tűnik, időnként egyszersmind átviláglik rajta jelenkori valóságunk és az aktuális tapasztalatok; egy titokzatos, nyers, közvetlen, valahol ugyanakkor mégis mélységesen intim és személyes univerzum, melynek nyelve direkt és könnyen befogadható, ugyanakkor mégis nehezen megragadható.

Áfra János harmadik verseskötete, a Glaukóma (2012) és a Két akarat (2015) útját folytató Rítus nem állítja egyszerű feladat, sőt munka elé olvasóját. A se nem testes, se nem szűkszavú könyv mindazonáltal nagy küzdelemre kényszeríti befogadóját. Centrális fogalmát címében jelöli ki: a rítus, a mágia, a babona és a hiedelmek aktuális világunkban szinte kihalt territóriumába vezet.

A kötet a teremtés és létrehozás, illetve kioltás és rombolás fogalmai köré szerveződik – így a könyv elejétől végéig haladva az életnek is egyfajta lineáris krónikájával találkozunk. (Amely részint szemben áll a természet megújulás- és körforgásjellegével.) Életadástól és születéstől jutunk el a halálig, mely útnak kiemelt stációi az önállósodás, a felejtés, a leszármazás és gyermekáldás, a gyász. Mint írtam, az emberi szólam mellett igen nagy hangsúlyt kapó természet, a flóra-fauna dimenziójának örök visszatérése csak részben válik el az individuum életútjának végességétől: valójában az első néhány versben és voltaképpen a teljes első ciklusban a halál és a gyász jelenségei tematizálódnak. E művek tulajdonképpen annak a folyamatát mutatják be, hogyan tudjuk végleg leválasztani magunkat saját megelőzöttségünkről, miként tudjuk lezárni saját eredetünket, azt a múltat, amely bennünket létrehozott és meghatározott („ismerd meg múltad árnyait” [11.]). A rituálé már az első szövegben (A vezető) kiemelt szerepet kap, és a 47 vers közül szinte valamennyiben centrális tematikus erőként működik. Nem az ok-okozati összefüggések, a tettek sikerességének vagy sikertelenségének sorozata vezeti és garantálja az előrehaladást, hanem receptek, rigmusok, áldozatok és praktikák teszik lehetővé a dolgok bekövetkeztét, vagy idézik elő azokat.

A kötet rituális jellege, archaikus színezete a ciklikussághoz való ragaszkodásában, annak felmutatásában is megmutatkozik: négy szakasza a természet négy ciklusával, vagyis az évszakokkal állítható párba. Emellett pedig mind a négy versfüzérhez hozzárendelődik a négy természeti elem egyike (ezt a ciklusokat záró versek is megerősítik, lásd: Lékvágás télvíz idején – tél, víz; Kertek ébredése – tavasz, levegő; Verőfény, mélyülő árkok – nyár, tűz; Hervadás a ködben – ősz, föld).

Az anyagból mintegy „kilógó”, a ciklusok elé helyezett Valaki után című szöveget kitüntetett pozíciója miatt programadó, de legalábbis az egész kötetet alapvetően meghatározó versnek lehet tekinteni. A teljes kötet olvasása után egyfajta útravalóként, életbölcsességként is értelmezhető akár, amely a múlhatatlan és megismételhetetlen, önmagára csak egyedül rálátni képes, ám mégis ezerfelé elhordott individuum mintegy intelméül szolgál. Sokadik olvasásra azonban azt a benyomást kelti, mintha voltaképpen maga a költői teremtő aktus, a nyelvet, a szavakat szétszórató, a százezer arcban megidézett szerző teremtő potenciálja lenyomataképp működne. Ami pedig, mint ilyen, tulajdonképp bármi teremtésére képes: az egymásra ismerő töredékek és a mértékadó mondatok pedig a gyógyuló kevesek, vagyis az azt olvasók és befogadók ismétlésében élednek újjá és kelnek önálló életre.[1] A teremtő aktus „modelljének” kitüntetett helyre állítása után pedig ténylegesen megnyílhat a kötet – hogy megnyíljon az a világ is, amelyet létrehoz. Merthogy a Rítusban egy igen nagymértékben koherens és kifejezetten specifikus világról beszélhetünk, amelyben egyszerre kereshetjük a felszínen a biblikus hagyomány, nagyobb részben pedig egyre „pogányabb” és okkultabb hagyományok, szokások és mítoszok nyomait. A Rítusban egyfajta magánmitológia felépítésének kísérlete zajlik, amelynek komplexitása és „kereksége” miatt nehéz lenne egy konkrét fogalmat vagy ideát a középpontjába állítani, de talán mégis erre a rangra emelhető a kreáció, a formálás jelensége. Annál is inkább, hiszen a tematikus alakítás és létrehozás mozzanatával mintegy párhuzamosan, vagy azzal egy ütemben elhangzó szólamban zajlik a nyelv, a költői teremtés folyamata: nyelvet keresni annak, ami valójában ezekben a sorokban megbújik, megszületik. Hasonló következtetésre jut a Jelenkorban megjelent kritikájában Krupp József is: „A versgyűjtemény igazi mozgatóját tehát nem az ideológiai, hanem a poétikai tartományban kell keresnünk, s a verseket nem a kifejezés, hanem a megalkotás (vesd össze: poiészisz) kérdései felől érdemes szemügyre vennünk. A kötet nem a visszafordulás, sokkal inkább a teremtés jegyében áll.” A Rítus szavainak ereje cselekvőképességükben rejlik: a költői szó önmagában lehet performatív aktus, itt azonban a költészetnek a mágiával, a ráolvasással történő azonosítása vagy egybemosása még inkább ráerősít erre.

És hogy mi bújik meg a sorokban, arra egyszerre könnyű és nehézkes választ adni: egy szuverén világ és dimenzió képe rajzolódik ki, amely miközben nagyon is ősinek tűnik, időnként egyszersmind átviláglik rajta jelenkori valóságunk és az aktuális tapasztalatok; egy titokzatos, nyers, közvetlen, valahol ugyanakkor mégis mélységesen intim és személyes univerzum, melynek nyelve direkt és könnyen befogadható, ugyanakkor mégis nehezen megragadható. Éppen ezért nem könnyű feladat kiragadni belőle egy-egy művet vagy sort, mert a versek egyszerre szorosan összetartoznak és ugyanakkor egyenként, önmagukban véve specifikusak is.

A kötetegész ellentmondásossága, vagy legalábbis az olvasóban esetlegesen ébresztett disszonanciája beszédhelyzetéből, grammatikájából is adódik: hangja csaknem kivétel nélkül minden esetben egyes szám második személyben, a mindenkori megszólítotthoz beszél. Ez önmagában nem lenne különösebben unikális vonás, hiszen a lírai megszólalás magában hordozza az odafordulás, a valakihez intézett beszéd lehetőségét, azonban a Rítus lapjain voltaképp folyamatos utasításokról, vezetésről van szó. A néhol kinyilatkoztatás-, néhol parancsolatszerű beszédmód megemeli a versek hangoltságát, azonban a már emlegetett közvetlenség és dísztelenség éppen a bárminemű pátosz vagy ünnepélyesség ellenében munkálkodik. Hasonló bizonytalanságot vagy feszültséget kelthet annak eldönthetetlensége, hogy valójában kihez is szól ez a bizonyos hang:– a kötet láthatóan oszcillál a benne megszólítottak nemét illetően, vagy szándékoltan rejtve hagyja azt, s eleve ritkábbak is benne azok a szöveghelyek, melyeknél egyértelműen tetten érhető ennek tudatos eldöntése. Visy Beatrix egyenesen nemtelenséget említ az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában: „a versek megszólalói a felismerés grádicsain lépkedő, önmagukat és a létezés lényegét kutató és önmagukat, testüket, felismeréseiket a világ és a létezés szolgálatába állító, rituális cselekvéssorokat végrehajtó arctalan, nemtelen lények, emberek. Majdnem szárnyaszegett, tekintet és mimika nélküli angyalok”.

A kötet sajátos, szinte egészében okkult jellege nem kevés misztikumot is kölcsönöz a verseknek. Ez a titokzatosságérzet csak tovább fokozódik az által, hogy az sem eldönthető, miből táplálkozik a könyv anyaga: ahogy említettem, utal keresztény és zsidó hagyományokra, pogány rítusokra, az amerikai őslakosok hiedelemvilágának elemeire, különféle babonákra, mindezekhez (feltehetőleg) számos újonnan kreált rituálét, ráolvasást és mágikus praktikát is kapcsolva. Nincsenek referenciapontok, nincsenek arcok, sőt állat és ember határai is elmosódnak: átjárhatóvá válik humán és állati szférája. Mindez pedig csak a „tematikus lebegés”, miközben – a fentiek fényében látható – legtöbbször a versek hangja sem egyértelműen detektálható.

A megszólaló minden esetben önmagát a vershelyzetből kivonva, „kívülről” beszélve nyilvánul meg, nem egyszerűen szemlélő, hanem egyben a teremtő-vezető pozícióját is magára veszi. Leginkább nem arról beszél, hogy mi történt vagy történik, hanem hogy minek kell történnie: az események láncolatában azonban nem vesz részt, csupán meghatároz és közvetít. Közli, sőt előírja, hogy mi szükséges egy-egy új állomás (szerelem, házasság, gyermekáldás) eléréséhez, egy betegség vagy rontás, rossz tapasztalat feloldásához-leküzdéséhez a halál (másé, majd végül a saját) feldolgozásához és elfogadásához. Ez a kinyilatkoztató, deklaráló nyelv egyszerű, határozott és díszektől mentes; az így létrejövő beszédben pedig már bizonyosság gyanánt van jelen a leírt rítusok és mágia sikeressége. A kötet eleje felé jellemző, sok esetben érzelmes és érzékeny, ám mégis köznapi és úgymond szenvtelen szólam a későbbekben mind nagyobb mértékben mutatja a nyerseség és brutalitás változatait: nyelvi tekintetben továbbra is dísztelen marad, ám az egyszerű leírások és előírások helyét átveszik az időnként hátborzongató, sőt szinte testhorrorba átcsapó versszövegek (túlnyomórészt az utolsó ciklusban, pl. A sötétség igéi, Tisztító főzet). A leginkább bizarrnak és horrorisztikusnak ható darab a Testcsere című, amelyben a szöveg alanya teljesen átváltozik, felveszi egy másik test fizikális (és belső, személyiségbeli vagy szokásbeli!) tulajdonságait – a változásra csupán kísérteties érzetek emlékeztetik. Mindemellett egy finom utalást is felfedezhetünk az írás rögzítő mechanizmusának mibenlétére („de a kép hatalma összetartja / a mástól örökölt emlékek halmazát, / miközben puha betűk folynak szét / régi, elfeledett torkodon” [74.]), szembeállítva azt a képpel és a képmással, egyfajta igaz-hamis ellentétezés módjára. A borzalom állapotának térnyerése persze a folyamat lépéseként hozzátartozhat magának a halál borzalmának elfogadásához és az elmúlás békéjének megkötéséhez is.

Áfra János harmadik kötete kétségkívül ambiciózus és nagyívű vállalkozás. Kérdéses azonban, hogy mennyire olvasható és befogadható ez a líra. Észlelhető törekvésében, mely a megszólaló személyességének kiiktatására és részvéte-részvétele felfüggesztésére irányul, úgy gondolom, sikerrel jár, az azonban egészen biztos, hogy a könyv értő megismerése csupán igen hosszadalmas rituálé árán valósulhat meg.

Áfra János: Rítus. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 108 oldal, 2000 Ft

[1] Krupp József kritikájában helyesen hívja fel a figyelmet a Weöres Sándor költészetével felállítható párhuzamra, s itt akár konkrét példaként az Ars poetica sorai is felidézhetők: „Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: / táplálnak, melengetnek valahány világévet / s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, / a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, / társukként megölelnek és megint messze szállnak.”

CÍMKÉK: