Ady Endre

|

Írta: Szini Gyula

Már csak a bánat és lemondás könnyfátyolán át tudok emlékezni a “”Három Holló”-ra, a modern magyar irodalomnak erre a Hotel Pimodánjára. Fiatalok és sokfélék voltunk és épp akkor forrtunk, mint az új bor az asztalunkon, két pohár közt új eszméket és gyűlöleteket okádtunk és harcban álltunk az egész világgal, néha egymással is. Verekedő, vitéz Ady Endre – akinek ősei ott szállottak fel előttünk fiatalos mámorban és még Árpádot is megelőzték a fejedelemségben és hat ujjúak voltak, aminek nyoma ott van minden Ady-ivadék kezén – harcias, forradalmi tettekre vágyott, mint valami fiatal, elfojtott vulkán és haragjával el akarta önteni az egész öreg alvó Magyarországot. És korholta az én befelé évődő, magamba hulló, kétségbeesett fakírnyugtalanságomat: a kardnak nevezett, amely önmagát sebzi meg. És így ültünk, éltünk ott egymás mellett sokan – mindegyik külön világ, külön fejedelemség -, de éreztük, hogy testvérek vagyunk mégis abban, hogy lázasan kívánjuk a mást, a jobbat. Szentek, őrültek, félistenek voltunk, a bohémia legsúlyosabb anyagi gondjaival küszködtünk. Erős meggyőződésem, hogy ha akkor közénk toppan valami mesebeli kincs, ezt az álmos országot úgy kiforgattuk volna a sarkaitól, úgy belöktük volna a nyugati civilizáció örvényébe, hogy mindenféle “”made in Germany” világháborúnak örökre elejét vehettük volna, legalább is magyar részről.

Párizsért rajongtunk, és kötelességünknek tartottuk, hogy utólag rehabilitáljuk szerelmünket, elmentünk Párizsba. Hosszú idő után ott találkoztam Ady Endrével, virágzó férfiassága küszöbén és halálsejtelmeiről panaszkodott már akkor. Általában, amíg ismertem, soha egy pillanatig nem hagyta őt el fiatal, gyors halálának sejtelme, próféciája. Talán eszerint rendezte is el az életét, azért volt nyugtalan, harcos és türelmetlen és talán ezért hasonlít Petőfihez. Legutolsó találkozásom vele már a háború alatt volt, amikor mindketten csüggedten, fáradtan, undorral néztük az idegen, érthetetlen világot, amely körülöttünk akkor tombolt a legerősebben 42-es mérges gázos érveivel. És megdöbbentő volt mindkettőnk számára az a találkozás hosszú idő múltán. Ifjúságom, életem vigasztalan összeroppanását láttam viszont akkor Adyban. Nem hitt többé már egyikünk sem. Mily boldog vagyok, hogy csalódtunk, hogy Ady még megérhette a forradalmat, amely őt igazolta, az ő fiatalkori, vérmes reményeit váltotta valóra. A Három Hollók, amelyek valaha fehér, ritka hollók voltak, megsokasodtak, most már el is kergették a kétfejű királyi madarat. És ami fő: Magyarország egyik legnagyobb költőjével lett gazdagabb.

Budapest, 1919. télutó

Nyugat, 1919. 4-5 szám

Egy örök barátság dokumentuma. Szini Gyula (1876-1932) az első Nyugat-nemzedék megbecsült tagja, az esszé és a novella mestere.

CÍMKÉK: