#verstag

|

Add tovább a verset – 52. hét – Láng Orsolya

2019-ben, a magyar költészet napján versláncot indítottunk az ART7 művészeti portálon, és most, 2020-ban kicsit több, mint egy évvel később helyére tesszük az utolsó láncszemet.

Köszönjük Olvasóinknak, akik végigkövették azt vagy olykor bekapcsolódtak a #verstag folyamába. A projekt célja az volt, hogy az olvasóközönség megismerhesse a legfiatalabb költőgeneráció egy jelentős részét. Valamint, lévén a költők egymást #tagelték, megismerhető egy emberi vonulata is az irodalomnak, nevezetesen a szociális háló, ki kinek a munkásságát becsüli és miért. A rövid leírások érzékletesen és érzékenyen tapintanak az alkotótársak egy-egy szövegének világára, de talán a költői személyiség egészéről is mérvadóan megörökítenek valamit. Jobb kedvcsináló aligha van egy-egy költő olvasásának elkezdéséhez, mint egy rövid versélmény leírása olyasvalaki tollából, aki már nagyon magáénak érzi az adott műveket. És az is remélhető, hogy ezek a sorok motiválják a költőket a folytatásra, pozitív visszajelzésnek tekintik azokat. Íme egy önjáró, szabadon készült antológia, amit maga a fiatal irodalom állított ki önmagából, a lehető legkevesebb szerkesztői önkénnyel. Olvassák továbbra is szeretettel,

Az ART7 szerkesztősége nevében búcsúztatja a rovatot,
Bödecs László

A #verstag menete: a kiválasztott költőt felkérjük, hogy a következő hétre egy másik fiatal költőtől (aki 1984. január 1. után született) ajánlja az olvasóközönségnek kedvenc versét, és írjon róla pár rövid, akár kulcsszavakkal is kifejezhető gondolatot, egyben ezzel adja át a stafétát.

Láng Orsolya versét olvashatjuk Fancsali Kinga ajánlásával.

 

Láng Orsolya: Nem akar a földön járni

Ott álltál szemöldök nélkül, a nagy
műtétek utáni memóriazavarban.
Talán felismertél, talán csak elfogadtad,
hogy idegenek váltják egymást körülötted.
A kandírozott sudoku-megfejtések
sémaként vetülnek rá a rácsra,
nem tudod átverni magad.
Csak jelenlétem nem bír akkora
jelentőséggel, mint elképzelt társaságom:
álmatagon nézel át rajtam, nem akaszt meg
a forma a nyílt tér igézetében.

Azért álltál fel, hogy megvalld, sosem szeretted
a szárnyasokat, viszolygással töltött el
a gondolat, hogy tollukhoz érj.
Minden vasárnap reggel az asztal
lábához kikötött tyúk fogadott.
Anyád a konyha kövén vágta le,
az öcséid hozzád vagdosták maradékait.
Lábak, szemek, csőrök emléke a bőrödön.
Az angyalokban mindig hittél, és
féltél, hogy földi helytartóik iránti
ellenszenved sérti őket.

Hogyan ragadnak akkor majd magukkal?
Közlékeny vagy, olyan bőkezűen, mint
amikor jóindulatból ajándékozni kezdtél.
Tárgyakból építettél falat körém,
hogy halmaikkal eltávolíts.
Néha felemeled a kutyát a szekrény tetejére,
hogy új perspektívával találkozzék.
Szűköl, vergődik, szorong és kitörő
örömmel kerül vissza a földre.
Magadat már nem tudod visszaengedni.

Április végi erőltetett csend.
A téli bundák elhullatása.
A ráncokat veszem észre mindenütt.
Nincs egyetlen sima felület sem.
Ameddig a szem ellát, megakasztó
kitüremkedések.
Vigyázz magadra, próbáltam elbúcsúzni.
Nem. De üdvözlöd a húsvéti bárányokat.

(Megjelent: a Hévíz folyóirat 2019/4. számában)

Van valami ebben a versbeli tavaszban, ha az ember ősszel olvassa először, költözés után: szemöldöknélküliség, április végi csend októberben, téli bundák növesztése. Hónapokig állsz a tükör előtt, nézed, ahogy lassan kinő minden szál, ronda vagy. Tollasok szárnya a fejeden, kutyád a szekrény tetején, és senki nem ér hozzád, „idegenek váltják egymást körülötted”. Úgy folynak át egymásba a terek, hogy az ember észre sem veszi, egyszerre vannak közvetlen közelünkben és nagyon távol, ezt szeretem Láng Orsolya költészetében. Utazás van benne és egy viszony, amely közben valahol megreked, ez a tavasz szorongása és szűkölése, a szavak, amelyek nem engednek vissza a földre, a szekrény tetején ragadsz, falakkal körbevéve. Búcsúzni sem lehet, csak vissza a vers elejére, és elolvasni megint.

Fancsali Kinga

#verstag #art7 #utolso #szemoldoknelkul #kikototttyuk #kutyataszekrenytetejere #aprilisvegi #nem

CÍMKÉK: