Add tovább a verset – 50. hét – Kali Ágnes
2019-ben, a magyar költészet napján versláncot indítottunk az ART7 művészeti portálon.
A #verstag menete: a kiválasztott költőt felkérjük, hogy a következő hétre egy másik fiatal költőtől (aki 1984. január 1. után született) ajánlja az olvasóközönségnek kedvenc versét, és írjon róla pár rövid, akár kulcsszavakkal is kifejezhető gondolatot, egyben ezzel adja át a stafétát.
Kali Ágnes versét ajánlja Nagy Hajnal Csilla.
Kali Ágnes: Bábel
Nagymamám méhéből kiszakad az ózon réteg,
az elfolyó tejút beteríti a földet.
Nagymamám a piaci árus standján fekve álmodik,
álmában elhízott férfi csatolja ki az övem,
hiába tárcsázza a segélyhívót,
nagymamám csak halott nyelveken beszél,
idegen hangok ömlenek szájából,
a vonal túloldalán hangja van a csendnek,
tátogva rohan felém.
Későn érkezik,
de nem túl későn,
homlokon átkozza a férfit,
nem szabadulunk tőle soha.
Egy időre az erdőben rejtőztünk el.
Minden hajnalban kifésülöm hajából az éjszakai nyálat.
Egyre ritkábban és egyre halkabban veszünk lélegzetet.
(Megjelent: Ópia. Fiatal Írók Szövetsége, 2018)
Van valami megnyugtató, titokzatos köd Kali Ágnes versein, egy köd, ami éppen azért megnyugtató, mert nem takar el, nem rejteget, nem burkol semmit, hanem épphogy az őszinteség és meztelenség eszköze. A mondatai egyszerre puhák és érdesek, elemi erővel sodornak le a lábadról, de mielőtt a földre zuhannál, titokban puha ágyat és színes takarókat helyeznek alád. Amikor először olvastam az első kötetét, az Ópiát, akkor még egy word doksiban, sötétben buszoztam és a monitor fényétől optikailag, a versektől pedig tényleg megszűnt a világ körülöttem, és emlékszem, hogy ahogy kanyargott a busz, folyamatosan úgy éreztem, mintha fordulna ki önmagából, tekeregnénk, nem törődve a gravitációval, egyszerre féltem és teljesen biztos voltam benne, hogy minden jól lesz úgy, ahogyan lennie kell. Ilyenek ezek a versek.
Nagy Hajnal Csilla
#verstag #art7 #kaliagnes #kod #atok
