#verstag

|

Add tovább a verset – 49. hét – Nagy Hajnal Csilla

2019-ben, a magyar költészet napján versláncot indítottunk az ART7 művészeti portálon.

Nagy Hajnal Csilla

A #verstag menete: a kiválasztott költőt felkérjük, hogy a következő hétre egy másik fiatal költőtől (aki 1984. január 1. után született) ajánlja az olvasóközönségnek kedvenc versét, és írjon róla pár rövid, akár kulcsszavakkal is kifejezhető gondolatot, egyben ezzel adja át a stafétát.

Terék Anna e hétre Nagy Hajnal Csilla versét ajánlja a #verstag olvasóinak.

Igor

I.

A fiúk, akik
az egyetemen
angolt tanulnak, majdnem
mindig nagyon
szépek.

Olyan a szemük, mintha
mindent tudnának, de
semmit sem (ez eleddig
fel nem talált árnyalatba
úsztatja őket).

A maguk módján mind
nagyon sikeresek lesznek
– ki ebben, ki abban –,
és gyönyörű, törékeny, félős
lányokkal fognak
szeretkezni,
zokniban.

II.

Igor színvak, kaotikus
képeket fest,
dühös a színekre.
Zihálva kérdem tőle: Milyen volt?
– Khorosho – sóhajt fáradtan,
mintha ő (vagy én) csak ennyit
tudna oroszul.

Angolt tanul
Moszkvában, de most
velem van, szökésben
(már nem tudom az anyja vagy
Putyin elől), kockás
zoknijai vannak, kivéve
azt az egyet, amin pókember.

Nem szeret beszélgetni velem,
merthogy az akcentus, amit használok,
nem is létezik – ez
butaság, de tudja:
ilyesmiket kell mondania,
hogy az ágyában maradjak.

Te vagy a kedvenc festőm.
– Khorosho – sóhajt, mintha
csak ennyit.

Az anyjával telefonál
(vagy Putyinnal),
leteszi, kapkodja a levegőt.

Az átjárónál fülemre
tapasztom kezem, befőttes-
üvegbe zárom a várost,
nem figyel, mint hideg
tóba, az
úttestbe mártom lábujjaim,
nézd, mondom, mint a Jenyiszej,
hazamegyünk inkább szeretkezni?
– Khorosho.

Egyik nap csak úgy
unalomból elkezd felfesteni
engem a falra.
Egészen más színeim vannak – nevetek, de
magyarul, az ecset nem áll meg.

Igor többnyire rövid hajú,
vastag végtagú nőkbe szerelmes,
szerintem. Hogy képes volna-e
szenvedélyes szerelmet táplálni
Putyin iránt,
abban nem lehetek biztos, de
valószínű.

Скорей бы конец – hallom néha
éjjelente, ahogy a fürdőszobába
zárkózva nyöszörög.
– Khorosho – súgom az ajtónak,
összepakolok.

De azt hiszem,
mégis inkább
Vlagyimirnak hívták.

(Скорей бы конец = Legyen már vége)

(Eredetileg megjelent: Miért félünk az őrültekről. 2016, Kalligram.)

Csilla versei olyanok, mintha az adott perc (amiről beszél, vagy amelyikben a verset épp olvasom), végtelen lenne. Kitágul a jelen, érezhetjük az életet, érezhetjük azt is, hogy jó élni, még ha ironikus ez az egész, amit életnek hívunk. Akár ez a vers is. Az oroszoknak van is erre egy kifejezésük: Toszka –  vágyakozni valami után, ami után nem lehet, ami után kár vágyakozni, mert úgysem lehet a miénk. Közel vannak az emberhez Csilla versei, mert olyan életszerűek, egyszerre könnyűek és nehezek, vidámak és szomorúak, ha olvasod, magadénak érezheted minden sorát. Hitelesek. Ilyen maga Csilla is mint ember: jelen van, ragyog, olykor fintorog, de minden vicces mondatát megjegyzed, mellette érzed, hogy élsz, és nagyon jó az, ahogy nevet. Az ember nem bírja ki, hogy ne nevessen együtt vele.

Terék Anna

#verstag #art7 #igor #zokni #putyin #telefon #jelen #nagyhajnalcsilla #khorosho #toszka

CÍMKÉK: