Add tovább a verset – 15. hét – Biró Krisztián
2019-ben, a magyar költészet napján versláncot indítottunk az ART7 művészeti portálon.
Biró Krisztián
A #verstag menete: a kiválasztott költőt felkérjük, hogy a következő hétre egy másik fiatal költőtől (aki 1984. január 1. után született) ajánlja az olvasóközönségnek kedvenc versét, és írjon róla pár rövid, akár kulcsszavakkal is kifejezhető gondolatot, egyben ezzel adja át a stafétát.
Biró Krisztián verséhez írt kísérő szöveget a verstag előző heti költője, Locker Dávid.
Biró Krisztián: Duga-1
Ma temették az öreget, aki mindig
az orosz fakopánccsal riogatott.
Persze nem tudtuk, mi lehet az,
egy harkályt képzeltünk el, ami
valószínűleg szereti a vodkát.
Az öreg volt vagy negyven kiló, és
csak akkor láttuk, ha átpattant hozzá
a labda. Olyan nevetségesen fenyegetett,
hogy néha direkt az ablakát céloz-
tuk-tuk-tuk. Aztán hamar megunva
a falut, a különféle madarait, megnéztük,
meddig lehet eldobni a bányató mellől.
Úgy tűnik, nekem egy pesti sörpadig
sikerült. Szemben családnevek ültek:
vagy utcáik voltak, vagy dallamuk.
Amikor először kezet fogtam velük,
valamiért nem mondtam az enyémet.
A harmadik sör után csörrent meg a
telefon. Hallottad, mi lett az öreggel?
Kirágta az agyát az orosz fakopáncs.
Persze mindketten egy negyvenkilós
remegést képzeltünk el, aki szereti
a vodkát. Már tudtam, hogy az orosz
fakopáncs egy monoton zaj, valami,
ami kopogtatni tud a halánték körül.
Valami, ami elvitte a fél családom,
én pedig Pestig menekültem előle.
Miután leraktam, végig a kavicsokat
néztem. Az érdekelt, hogy melyik
szállhat a legmesszebb. Csak akkor
szólaltam meg, amikor a szemek
megaszalódtak az asztal túloldalán,
és már minden költőt kibeszéltünk.
Tudtátok, hogy májkómában a beteg
karjai gyakran megrándulnak?
Utánozni kezdtem a nagybátyám.
És képesek voltak ezt a kényszer-
mozgást szárnyverdesésnek elnevezni.
(Eredetileg megjelent: az Alföld 2019. januári számában)
Biró Krisztián valahogy úgy kelti az egyediség érzetét, hogy látszólag nincs benne semmi új. Ahogy többi versében is, itt is egy mondhatni tipikus pályakezdő tematikával találkozunk: család, barátok, rák. Biró valahogy mégis úgy nyúl ezekhez a témákhoz, hogy nem érzünk fáradtnak vagy üresnek egyetlen sort sem. Ha okát keresem annak, miért működik ilyen jól ez a vers, talán a depoetizációt találom, ami mindig csak felszíni, és amit Krisztián sosem öncélúan, hanem mindig okosan használ: bár a vers köznyelvi, s a hagyományosnak vélt költői eszközök is alig-alig fedezhetőek fel benne, a szöveg sosem csúszik a (rossz értelemben vett) pőreségbe és formátlanságba – minden sornak, minden motívumnak és gesztusnak oka és helye van. Ahogy magának a köznyelviségnek is: a regiszter csak a már-már cinikus rezignáltság hangulati vázát adja, amelynek mélyén – mint az összes nagy versben – ott rejtőzik a tragikum. Csak ásnunk kell hozzá. És nem is olyan sokat.
Locker Dávid
#art7 #verstag #monotonzaj #pestigmenekultem #fakopancs
