Fekete Anna: Oda-vissza
Novellisztikus, metaforikus és gondolati költészet Fekete Annáé, verseinek és kötetének kohézióját elejétől a végéig ugyanaz a szuggesztív önvizsgálat (néha egyenesen önmarcangolás) teremti meg.
Minden verseskötetnél az első dolog a cím, amely a szerző neve alatt (vagy közelében) olvasható. A költők ugyanis többnyire jóindulatúak, s nem akarják, hogy az olvasó sötétben tapogatózzék. Fekete Anna is ezek közé tartozik, de már a címadásban is olyan, mint később, a kötetbe lapozva, a verseiben: egyszerre ad fogódzót és marad enigmatikus. Mert a címben megjelenő viszonylat végeredményben térben és időben jelenthet egyszerre szabadságot és fogságot, szociális, emberi, lelki vonatkozásban pedig valamiféle kölcsönösséget, viszonzást.
A versek azonban nem igazítanak el benne, hogy mindezt miként is kell érteni, hanem inkább arra ösztönöznek, hogy valamennyi értelmében egyszerre tartsuk érvényesnek. Az oda-vissza pontos értelmezéséhez azonban még a kötet három ciklusának címe is csak halvány támpontot ad: az elsőé Kint, a középsőé Sebbel-lobbal (kicsi tenger), az utolsóé Bent, de mindháromra vonatkozik a prológusnak tekinthető Ádám, Éva című vers, amely a kötetnek és a benne megjelenő költészetnek is minden lényeges vonását fölvillantja. Igen, tudjuk – kezdődik a vers, hogy az emberiség sorsának kezdetéről közös tudásunk sürgető kinyilatkoztatását leszögezve olyan oldalára fordítsa a történetet, ahonnan még nem nézte meg vagy nem látta senki. A testi és a lelki szükséglet elsőségének kérdése már itt rávetül az egész kötetre, hogy az ismeretlen megkívánásának kényszere honnan is fakadhat a zsigerekben.
A táj még félig édeni, a tett még nem gonosz, csak visszavonhatatlanságában lesz azzá, miközben ami körülveszi őket, minden többet tud náluk. Ebben a versben minden együtt van a Fekete Anna-i költői univerzumból: a ritmusosan áradó szabadvers, a faggatózó kérdések, az új értelmet nyerő eseménysor, képek és hangok, az értelmezés horizontját kiszélesítő finom nyelvi utalásrendszer, hiszen a biblikus hátteret sokkal erőteljesebb tárja elénk a leterített gödölye, mint az első emberpár neve. A versvégi keserű tapasztalat aztán bélyegként nyomódik rá az egész kötetre. Továbblapozva, -olvasva a verseskötetet Ádám és Éva döbbenetének és eszmélésének krónikása lírai énné erősödve ránt bele bennünket világába.
Verseiben apró filmek peregnek, a jelenetek értelmezésére hívó állandó reflexiókkal. Vele tartunk, hiszen újra és újra magához hív, fölszólít a figyelemre, hogy észrevegyük, amit ő lát. Hogy minél teljesebben érthessük meg ezeket a pillanatfelvételeket múltból és jelenből, nem elég, hogy egyszer lepergessük a szemünk előtt, mert az első olvasás még nem tárja föl az értelem teljességét, vagy legalábbis nagy részét, mert a képi, történeti rafináltság sokat elfed belőle. S hiába a színek és fények játéka, mégis azt érezzük, és nemcsak a múltba révedés, visszaemlékezés gesztusa miatt, hogy fekete-fehér képek peregnek szemünk előtt, mert a tragédia mindenhol megragadható nyoma kivonja belőlük a tarkaságot. Komorság jellemzi tehát ezt a költészetet, amelyben a megszólaló szubjektum egyszerre vizsgálja önnön múltját és jelenét, s amelyben a nagyvárosi környezet is nyomasztó érzésekhez szolgáltat kulisszát.
Minden szorongás ellenére is van azonban olyan motívum, amely ablakot nyitva, fényt enged ebbe a világba, a tenger vissza-visszatérő képe, amely sokféle alakban csillámlik föl a költeményekben. És ott van az élő, meghaló, de újra föltámadó természet is, amelynek minden apró rezdülése hullámot ver a lírikusban, és mardosó kérdések föltevésére ösztönzi. Egyszerre novellisztikus, metaforikus és gondolati költészet Fekete Annáé, akinek verseinek és kötetének kohézióját elejétől a végéig ugyanaz a szuggesztív önvizsgálat (néha egyenesen önmarcangolás) teremti meg.
Súlyos, komoly olvasmány.
Fiatal Írók Szövetsége (FISZ Könyvek 71.), Budapest, 2015, 104 oldal