Mohai V. Lajos írása
A mese átbillen az egykedvű valóságba.
„A táj: csoda – írta egyszer Mirko Kovač. Állj meg és nézd, ha csak teheted, lett légyen kopár vagy vad vidék, meredek városi macskaköves út vagy távírópóznákkal tűzdelt síkság, patakmosta agyagföld vagy szikes, forró mező, régmúlt korokat idéző romhalmaz vagy oly gazdag legelő, hogy szinte hallani véled, ahogy herseg a fű a jószág foga közt – állj meg, és szemléld a tájat, mí látomás nem lesz belőle. A táj hatalmas térkép, a te művészeted pedig abban rejlik, hogy pontosan annyi ideig szemléld, amennyi ahhoz szükséges, hogy később, saját módszered szerint megkettőzd, saját valóságod kifejlesztésének szolgálatába állítsd. Azt is mondhatnám, hogy a prózához nélkülözhetetlen a beléd ivódott táj reális körvonalainak az elhomályosítása. Írd le a tájat, és vetítsd rá a vágyott formát: ekként meghaladod a létező valóságot, és eljutsz az intenzív valóságig.”
Háztetők és oldalépületek cicergő szalagja a meredély alján. A távolság megragadja a lebegő, fakó fényeket. Szorít rajtuk egy láthatatlan kéz, arasznyira a látómező peremétől áthatolhatatlan felhők, bokor-sűrű pára. A poros út kavicságya mentén egyenes tartással közeledik valaki. Az idő zordsága a talpa alatt. Az évszak szabályai szerint képződik a talaj menti fagy, mely héjként nehezedik a tájra.
Széltében mindegyre gesztenyék kopogása. Pergő töltény a dombok páncéljának.
Valahol a terebélyes kertekben, az ősz ráncvetése alatt fűrészporos levegő, didergő, celofános mozdulatok. Elhúzódik és betakaródzik a táj.
Tömzsi gerlék a fákon, kitömött madártestek. Ide-oda mozgó, fekete árnyékok fészkelődnek az ágak fázós rései között. A mese átbillen az egykedvű valóságba. A madarak talán kihúzzák tavaszig. Különös álom-szitálás, Balkán-megszállottság tör rám. Kocsonyás tél jön, amikor a Szabadhegy a legrosszabb formáját mutatja. Mintha derekára csavarná a foszlott eget és a felhők domborzatait.
Mirko Kovač 1938-2013
Különös esőpermet árnyalataival játszik a szűk utcák hasítékában a megülő fény. Meleg holmi a kicsinyke házak ablakszemeiben a gyér villanyvilágítás.
Mosogatják az ebéd utáni edényeket.
Kanizsa zegzugos, kicsi meredélyekben eltünedező utcáin Kovač szövegfoszlányai járnak a fejemben. Vigasztaló hangok kísérnek. Mondatok melegítik a párát a nedves város fölött.
Még a Neretvát körülölelő haragos hegyek is megszelídülnének.
Olvasom a tökéletes zártság, és az emberi lét könyörtelen lehatároltságának könyvét, Malvina Trifkovič életrajzát; úgy ragyognak benne még magyarul is Kovač mondatai, mint valami kristályok a lesötétített fényben.
