A személyes és az önéletrajzi

|

Maszk és önéletrajz-fesztivál a PIM-ben

A referencialitás, az életrajziság még nemrég is szitokszónak számított a középnemzedék irodalmárai számára.

LSD_9158

Fotók: Szilágyi Lenke

Akik a múlt század utolsó negyedében szocializálódtak, s februárban nagy számban részt vettek a PIM-ben a kétnapos Maszk és önéletrajz-fesztiválon. Igen, fesztivál volt ez az alkalom, ha szolidan is, nem a zene és mulatság értelmében. A fesztiváljelleget biztosította például Ladik Katalin komor performansza, még előtte Szilágyi Ákos megejtően okos és személyesen performatív megnyilatkozása. Ő a tanácskozás fő kérdésfeltevéseiről beszélt és olvasott fel saját verseiből El Kazovszkijhoz kapcsolódva. Oroszos ihletettségű szereplése arcról, maszkról, ikonról, perszónáról fotós, filmes, irodalmi előadások közegébe ágyazódott.

Átgondolt programszerkezet és időbeosztás jellemezte a két hétvégi délutánt és estét, amely nem is nyúlt mélyen az éjszakába. Sokan eljöttek, főleg szombatra, az írók is szívesen beszéltek az önéletrajziság, a biográfiai háttér és a fikció egybejátszatásáról. Termékeny ötletnek bizonyult, hogy éppen erről kérdezgették őket a Szépírók Társasága ismert irodalmárai. (Azt sajnáltam csak, hogy az előadók egy része saját szereplése után távozott. Soha nem értem ezt, konferenciákon sem: csak magára kíváncsi, aki nem tiszteli meg a jelenlévőket érdeklődő, támogató ottlétével – azt viszont elvárja, hogy őt hallgassák meg, neki legyen közönsége? Ha pedig nem erről van szó, hanem sürgős dolga akad mindjárt, miután végez: ennyire elfoglaltak, ennyien kell, hogy távozzanak máris, miután a fellépésüket letudták?)

Vidékről érkező irodalmárként én magam is hívtam fővárosi kollégáimat, barátaimat, jelezve, hogy ott találnak a kellemes helyen, bármikor érdemes benézniük. Örömmel konstatálom, egyikük-másikuk fel is bukkant. A múzeum egybenyíló termei és előtere a büfével lehetővé tették a tagolt terekben az események más-más típusú és bevonódási fokozatú követését – akár a kivetítőkön. Míg a középső helyiség jó látási, hallási és klimatikus viszonyokat biztosított, a kinti lehetővé tette, hogy az ismerősök egymással is szót váltsanak, s közben ne maradjanak le a bent zajló eseményekről. Ott pedig legbelül, az igazi helyszín első soraiban ülők az előadókkal mégiscsak közvetlen kontaktusba kerültek. Egyazon téridőben voltak jelen, interakcióban: látták egymást a beszélők és a közönség, az utóbbiak nonverbális jelzéseikkel biztatni is tudták valamennyire az irodalmárok előtt nehezebben megszólaló írókat.

LSD_9114

Oravecz Imre

Úgy tapasztaltam, itt, most könnyebben megnyíltak, mint időnként máskor, máshol. Oravecz Imréből például Pécsett alig lehetett kihúzni a szót, itt viszont az első nap estéjén megállíthatatlanul áradtak sztorijai, adalékai „önéletrajzi”, „családi” műveihez. Természetesen nem azok, mondta, hiszen jóval születése előtt élt nemzedékek történeteit alkotta meg amerikás és szajlai írásaiban minimális forrásanyag alapján. A második nap záró beszélgetésén Mészáros Sándor derekasan rákérdezett mindenre, amire a szűkszavú, zárkózott Rakovszky Zsuzsa lehetővé tette. S arra is, ami csak távolról: félszóval, gesztussal, mozdulattal, igen-nemmel került elő. Kiderült: ez a Sopron, ahol most lakik, s ahova évekkel ezelőtt visszatért, már messze nem az a Sopron, ahol gyerekkorában élt. Naplót nem ír, miről is szólna az? (Más író naplót másért nem vezet: Oravecz szópocsékolásnak, szótékozlásnak tartja, a szavakat ő megóvja fontosabb célokra, irodalmi felhasználásra.) Amiért Rakovszky nem: csak felkel, megsétáltatja a kutyáját, hazamegy, olvas… mondja, azt is hozzátéve, hogy huszonöt éves korunk óta már úgysem történik velünk semmi érdekes. S hogy néha azért kitárulkozik – mikor is? – kérdezi Mészáros. Hát egyszer egy szerelmes versemben megtettem, így az író-költőnő.

Az is nyilvánvalóvá válik – nála és másoknál ugyancsak –, hogy a fiktív elem behozatala felszabadító erővel bír: a kitalált szereplőnek adományozott saját történés után megnyílik, feltárul az emlékezet.

LSD_8628

Szilágyi Ákos

És sorjáztak a vallomások, időnként előadások, de főként beszélgetések – írókkal, irodalmárokkal, életrajzírókkal. Hallatlan megkönnyebbülés volt hazai konferenciáinkon edződött irodalmároknak és hallgatóiknak a szabad beszéd, a valódi dialógus. S a téma, ami jó ritmusban bontakozott ki különféle oldalakról. Nem szégyellnivaló már, hogy kíváncsiak vagyunk a referenciális vonatkozásokra, a biográfiára, a saját élményre, annak áttevődésére az alkotásba, ötvöződésére más tényezőkkel, s mindezek mindenkor egyedi összerendeződésére, transzformációjára a művészet létrejöttének boszorkánykonyhájában. Ezeken a tiszta profilú kerekasztal-beszélgetéseken valamiként mindannyian azt járták körbe, hogyan is lesz az én-ből – ő, ahogyan Csuhai István közelítette (mondhatnánk azt is önéletrajzi intenció esetén, hogy én-ből – én a szövegben).

LSD_9386

Bartis Attila, Forgách András

Ő Ungváry Rudolfot, Forgách Andrást és Bartis Attilát faggatta eredményesen. Ungváry határozott állásfoglalással indított a saját élmény nem önéletrajzi, hanem maszkírozott tálalása ellenében, ám önellentmondásba keveredett, amit nem érzékelt: később már ugyanis a szépirodalom megismerő funkcióját emlegette. Többen, így Bartis Attila a fiktív énbe költözés felszabadító erejét emelték ki: ő azzal a nőalakkal, a titokzatos nővérével való jungi egységét, aki medáljának a modellje, s amely képről azt hitte sokáig: őt ábrázolja. Ungváry kezdetben igen indulatosan érthetetlen megalkuvásnak nevezte azt a magatartást, amely az önéletrajzi, megélt történést nem vállalja egyes szám első személyű elbeszélésben – végül azonban visszalépett és bocsánatot kért tisztázva, hogy önnön írói alkatára értette ezt. Ő az, aki nem képes semmit kitalálni, s csak azt tudja és akarja megírni – saját nevében és személyére értve egyúttal –, amit valójában is megélt, mivel hiányzik belőle (saját elmondása szerint) a játékosság és a fantázia. A személyes nem feltétlenül önéletrajzi keretben jelenik meg, így Bartis. Egy születésnapi tanulmányban is megnyilvánulhat, amit éppen akkor írt, amikor édesapja meghalt, s így a szövege legalább annyira szólt az elveszített apáról, hozzá való viszonyáról, a fiúról, aki ír – és az ünnepelt íróról, akihez, akiről beszél az őt méltató szerző.

Ez a kerekasztal tartogatott még meglepetést, felismeréseket és megrendítő: megértésre, együttérzésre találó momentumokat. Forgách András a határidők és felkérések áldásos szorításában tudja befejezni műveit. Ez a beismerés amellett, hogy sokan magunkra ismerünk a találó belátásban, bennem Ladik Katalin nyitó feltételezéséhez vezetett vissza: az életmű is visszahat az alkotó életére. (Az intézmények, a projektek, a megpályázható, támogatott témák kidolgozóra találnak, s az így megképződő szerző személyiségét, tevékenységét alakítják, gondolatvilágának, művészi önkifejezésének medret szabnak, értelmezem így már én.) Bartis Attila vallomása közben pedig döbbenten figyeltünk: egy utána futó férfitől a közelmúltban megtudta, hogy apját a Securitate és a magyar titkosrendőrség is beszervezte. A fájdalmas az, amikor a jelentések túlnőnek önnön minimális teljesítendőségükön, szerzőjük beleéli magát s kiteljesedik bennük, megfelelni akarván általa – valamiféle belsővé tett követelménynek, igénynek, túlteljesítve a megbízást… (Szomorú asszociációkat keltett közlése a mindenkori előre menekülőkről, együttműködőkről; az elnyomó hatalommal lojális egyénről, aki talán furfangos félelmétől hajtva bizonyítási vágyában, hogy ő nem ellensége a rendszernek, kollaboránsként kiszolgáltatja védtelen embertársait, s ahelyett, hogy elszabotálná az emberellenes rendeleteket, buzgón betartja azokat, élen járva végrehajtásukban.)

A keserves ügynöktopikban talán kialakult annyi konszenzus társadalmainkban, hogy akik zsarolásra tették és semleges jelentésekben teljesítettek, enyhébb etikai megítélés alá esnek. Akik maguk hozzák nyilvánosságra tevékenységüket s bocsánatot kérnek érte, úgyszintén. Azt pedig, hogy értesülvén a szülő, nagyszülő érintettségéről feltárja felmenői vétkét a leszármazott, ennek a kerekasztalnak a résztvevői is képviselték. (Nem említették meg eközben Esterházy Péter Javított kiadását, talán a műfajalapító szöveggesztus evidens volta miatt.)

LSD_9702

Rakovszky Zsuzsa

Az életrajzírás során – jelezték Szabó Gábor beszélgetőtársai, köztük Havasréti József – dönteni kell az ellentmondó források zavara közt, s minden életút feldolgozása más metodológiát igényel, más szerkezetet váj ki magának. Hogy ki volt jelen Radnóti sírjának felnyitásakor, mondja Ferencz Győző, s kik ültek Móriczcal utolsó útján még életében a mentőben, amit Szilágyi Zsófia igyekezett kideríteni, aki találkozott még szemtanúval, korántsem egyértelmű. Az életrajzíró filológiai szimatának, stílus- és regiszterérzékének, szövegkritikai ismereteinek köszönhetően választ a széttartó információk közül.

Angyalosi Gergely Sartre önéletírását, M. Nagy Miklós Nabokovét tekinti folytathatatlannak. Az utóbbi huszadik századi orosz írók önéletrajzi ihletésű szépirodalmi műveiről beszélt nagy kedvvel a nem ruszista közönségnek, az előbbi a francia századelő divatot teremtő, sok követőt vonzó híres egzisztencialista párjáról értekezett. Angyalosi sajnálta, hogy Beauvoir kutatója, Joó Mária nem tudott eljönni, úgy talán fény derült volna néhány homályban maradt szegmensére a magukról s a másikról író szubjektumoknak. Sartre nyomán Angyalosi kiemelte, mely gondolatok lelkesítik azóta is A szavakból: az például, hogy nem az elit tagjának kell írnia az emberiről, hanem annak, aki a nagyobb hányadba, a nem kiemelkedők közé tartozik.

Kiss Noémi a blogjából kinövő, később nyomtatásra átdolgozott munkáiról: teherbeesés-próbálkozásainak textuális lenyomatairól és anyaságszövegeiről beszélt, Péterfy-Novák Éva pedig a magzat elvesztésének többszörös traumájáról. Arról, hogy mennyi idő után tudott erről írni, s hogy milyen inspirációk és rettenetek érték a netes felületeken, ahol a sorstársak történetei találkoznak. A médiumot váltó nyelvi megformálás különbsége is előkerült és az, hogyan szólítják meg az egészségügyben a szülő, a várandós, a gyermekes nőket. Puszta jóindulatból anyukának, kismamának nevezik őket, amivel az esetek egy részében szerintem nincs is feltétlenül baj. Egy férfi a közönségből azonban különös értetlenségről tett tanúbizonyságot ebben az érzékeny, fájdalmas, intim témában. Ezekben a nőkben, akik bőven félidőn túl veszítik el magzatukat, már nagy valószínűséggel kialakult az anyai érzés, megerősödött az anyai ösztön, ezért hívják őket az orvosok anyukának, forszírozta hosszasan a kényes, rettenetes fájó témát az úr.

Mint beszámolómból kitűnik, azt gondolom: különösen jól sikerült a Szépírók Társaságának XI. irodalmi fesztiválja. Már hozzáférhetők a videók az egyes beszélgetésekről, előadásokról, így könnyen kiderülhet, mi tudósításomban a saját elem, az interpretáció, a másként értés; a blogszerű szubjektív megéltség, az áthallás és a saját élmény és hozzáfűzés, továbbszövés. Ezek megteremtésére biztatott bennünket Gács Anna zárószavaiban, ha hazamegyünk és leülünk laptopunk elé felidézni a fesztivál eseményeit. (Nekem pedig az lenne visszaemlékezésem igazán tanulságos önéletrajzi vonatkozása, ha mégiscsak bejelentkezne valahonnan az a változat, amit egy héten belül írtam náthásan, csak elszállt, s összevetném ezzel a három hetes, most rekonstruált emlékkel-szöveggel, élettel és életírással.)

CÍMKÉK: