A stoplis cipő

|

Esterházy Péter emlékének

„Mi van a Kanizsával?”, kérdezte egy ismerősöm a régi Déryné teraszán egy fullasztó nyár eleji napon; a város csapata akkor esett ki az NB I-ből.

Az ember nehezen változik, a kanizsai futballról szóló hírek jobban megviseltek a válogatott kudarcainál. Akkoriban már nem jártam ki meccsekre, ha valahol mégis a focira terelődött a szó, magam is bekapcsolódtam a beszélgetésbe. A Bátyám rövid ideig igazolt futballista volt, még a klubjától kapott stoplis cipőjére is emlékszem: a csukák ott csillogtak a napfényben az udvari padon.

A hatvanas évek elején a stoplis cipő nagy szám volt az ifiknél Kanizsán. A Bátyám bekerült a kanizsai Dózsa ificsapatába. Egyik nap kifakult lila mezzel állított haza, két számmal nagyobb volt, de büszkén mutogatta. „Vasárnap beállítanak a kezdőbe!”, kiabálta, és körberohant a házban. Szinte elolvadt a boldogságtól. Fél éjszaka forgolódott az ágyában, izgalmában le sem hunyta a szemét. A mezt kiakasztotta egy kép helyére a szobában. Csatárt játszott, a dresszére a nyolcas számot varrták. „Jobbösszekötő a posztom”, mondta megilletődötten.

A Bátyámból nagy futballista lehetett volna; minden adottsága megvolt hozzá. A klubban is vérbeli tehetségnek tartották. Főleg jobb lábbal bánt ügyesen a lasztival; ide-oda húzogatta, aztán kicsit előredöntött felsőtesttel megtolta maga előtt, ráfordult a kapura, és bepasszolta a labdát a hálóba. Ritkán bonyolódott cselsorozatokba, inkább az „üresbe” szeretett játszani,„lyukra futatta” a centert. „Lát a pályán”, dicsérték. Ez komoly elismerés volt; számoltak vele. Az edzők akkoriban a három-kettő-ötös fölállást játszatták, és a jó labdakezelésre, a fejelésre meg a pontos passzokra helyezték a hangsúlyt. „A támadójáték a fontos, az a szép foci, semmi más”, lelkendezett a Bátyám.

A futball-lal keltünk, a futball-lal feküdtünk. Naphosszat rúgtuk a labdát Sneffék kertjében az öreg diófák alatt; tomboltunk gólörömkor. Az eszményképünk Farkas Jancsi volt a világverő angyalföldi gárdából. A Bátyám a haláláig megőrizte Vasas-szívét, mint Illovszky Rudi bácsi, a mesteredző.

Az ifimeccseket kéthetente a nagycsapatokéi előtt rendezték. Ez óriási izgalmakat váltott ki, mert a második félidőre már megteltek a lelátók. A pályát szemcsés, fekete salak borította, amelyet a pályamunkások ráhengereltek az egyenetlen talajra. Még fűzős labdával játszottak, égette és csípte a bőrt, ha odapörköltek vele.

A Bátyám a kezdő sípszónál kisimította a mezét, és komótosan körbepillantott. Az a megtiszteltetés érte, hogy kezdéskor a center neki gurította kis körömpasszal a labdát. Óriási elánnal vetette bele magát a küzdelembe; a védők nem kímélték a csatárokat, lökték, rugdosták, taszigálták őket. A sérülések többségét nem is a durva ütközések okozták, hanem a salak: a Bátyám bőre minden meccs után tele volt véres horzsolással. Esténként annyi Ultraseptyl port hintettünk a sebhelyekre, hogy nem győztem a patikába járni.

A Bátyámat egyszer mentő vitte el a pályáról, hogy összevarrják a lábszárát. Ekkor majdnem betelt otthon a pohár; csak az utcabeli öregek kérlelésére enyhültek meg a szüleink: „Engedjétek a Józsit! Aranyat ér a lába.” A máskor mindig raplis vénemberek angyali mosollyal az edzésekre is elkísérték őt. Dolmányos bácsi tölcsért formált remegő tenyeréből, úgy ordítozott a partvonalról: „Józsi! Józsi! Cselezz! Lőj! Lődd rá! Gól! Gól!” Az a körülmény, hogy az ismerősök a pártját fogták a Bátyámnak, időről időre megpuhította Anyámék szívét. Mindez azonban nem tartott sokáig: az első NB III-as meccse után az egyesületi orvos szívrendellenességet állapított meg nála, és egyik pillanatról a másikra eltiltotta a versenyszerű sportolástól. A Bátyám esténként a könnyeivel küszködött, de nem volt mit tenni, a stoplis cipőt szögre kellett akasztani.

Az élet nem állt meg, kijártunk a meccsekre, mohó figyelemmel követtük a bajnokságot. Elérkezett 1969 decembere, a válogatott először nem jutott ki a vébére. Sírva fakadtunk a képernyő előtt. Kiittuk a keserűség poharát. „Marseille-t kihúzzuk a térképről”, pityergett a Bátyám.

Fogtuk az iskolai földrajzatlaszt, és Marseille nevét feketével besatíroztuk.

Mentés

CÍMKÉK: