Nyirán Ferenc: Apróságok kicsiny tárháza
Üssük fel a könyvet. Hetedik oldal. Pontozott vonallal aláhúzva a tény. A remete visszatért.
Nyirán Ferenc első verseskötete évtizedeket váratott magára. A ’70-es években induló, tehetséges ifjú költő elhallgatása számtalan találgatásra adott okot. A szerző bizonyos értelemben ott folytatta, ahol annak idején abbahagyta – a kötetindító vers például a régi Mozgó Világban jelent meg, és sem tematikailag, sem pedig nyelvileg nem tér el a könyv nagyobbik részét képező, később íródott szövegektől. Viszont mégiscsak egy első kötetről van szó, ami kérdésfeltevésre késztetheti az olvasót: a költő vajon pályakezdő-e még? Hogyan hathat életművére ez a hosszú hallgatás? A remete visszatér – az első ciklus már felütésében is utal a kivonulásra, egy, még ha kényszerűen is, de határozottan felvett szerepre, amely retrospektív, összegző, nosztalgikus távlatokat biztosít a versek beszélőjének.
Napló, számvetés, terápia… Az Apróságok kicsiny tárháza mindhárom kategóriának megfelel. Az életet behálózó veszteségeknek, elveszített barátoknak, öngyilkosságnak, tragédiába fulladt szerelmeknek állít mementót a könyv. Nem kerülnek feltérképezésre a személyiség, az én mélyrétegei, nem is ebben rejlik a koncepció tétje. A szövegek E/1-ben és E/2-ben szólalnak meg, hol közelítve, hol pedig távolítva ezzel az olvasót a halál és az elmúlás feldolgozhatatlannak bizonyuló tényétől. Egyfajta nosztalgikus élményleltár ez, amelynek elkészítését a magányosság mint léthelyzet tette szükségessé. Nehéz érzelmekről szól ez a könyv, de leginkább azok súlyának feltárásában, és nem viselőjük pszichologizáló analízisében rejlik e vállalkozás tétje. Ezért van az, hogy a többször is felbukkanó apa-fiú kapcsolat vagy a szülői szerep nem válik vizsgálat tárgyává. Ám ennek következtében, amikor a magányosságban tengődő én kerül terítékre, kisiklik a koncepció, és a szövegek iróniába forduló, szentimentális helyzetdalokká válnak. Egyetértek Lackfi Jánossal, a kötet egyik fülszövegírójával abban, hogy a nosztalgiát és a nyerseséget sikeresen ötvöző költői hanggal állunk szemben. A főbb témáktól való távolságtartás produktívan hat a szövegek érzelmi töltetére, ám véleményem szerint e kötet legnagyobb erénye éppen abban rejlik, hogy Nyirán igencsak közel merészkedik tárgyához, és poétikai, logikai következetességének köszönhetően az olvasót viszi közel vagy távolítja el mondanivalójától. Például a harmadik, kötet-címadó ciklus 15 („milyen lehetett anya nélkül felnőni még / ezt sohasem kérdeztem tőle mikor megyünk / ki fiam anyádhoz a temetőbe”, 45.) és 27 („hiszen addig senki sem / halt még meg / a kezeim között”, 52.) című darabjai zavarba ejtően tárják elénk egy szerelem elvesztését, a szerelmes halálát, míg ugyanezen ciklus 10 című írása trágárságának következtében a verszárlattal taszít el az adott témától („ki volt ez kérdezték a haverok / egy akárki suttogtam / akit még csak / meg sem basztam”, 47.).
A négy ciklus közötti finom átmeneteket a blokkok hasonló tematikája biztosítja. A hangulati változások a formák és stílusok váltakozásával járnak együtt. Ám a könyv a szövegek sorrendjének következtében elkerüli a problémakörök szerinti csoportosítást. A második (Nagyítás) és a harmadik (Apróságok kicsiny tárháza), leginkább szerelmi dinamikát veséző egységek nem sekélyesednek el a témák tekintetében sem, hiszen az elvesztett, felidézett nőkről, párkapcsolatokról szóló opusok az öngyilkosságról (3) vagy barátokról (7) szóló írásokkal vegyülnek. Bár narratívnak is titulálhatjuk a kötetet, hiszen megannyi autotextust fedezhetünk fel benne (például egy halott pár, egy anya karaktere többször visszatér, a lírai én fia is többször megjelenik, amelyek ugyanazt a beszélőt sejtetik a versek mögött), ám mégsem történik időbeli, térbeli vagy tematikai elmozdulás. A szövegek egymásmellettisége gördülékeny és harmonikus ívet biztosít a kötetnek, viszont az Apróságok kicsiny tárháza mégsem nevezhető konceptkönyvnek. Az agrammatikus basszus! és Ma megint című költemények is jól illeszkednek a szövegek sorába, az Ámulva néznek majd című szonett és a Vasárnap, hétfő című szabadvers jól megférnek egymás mellett, ám az olvasás során rendre az az érzésem támadt, hogy a különálló írások összecsengésének dacára a szövegek önállóan, magukban is ugyanígy megállnák a helyüket, a kötetben nem építik tovább egymást. Nyirán nem árul zsákbamacskát: a csattanó nem a narratívában, hanem a véggel való, versenként megtörténő újra-szembesülésben rejlik.
A központozás hiánya sehol sem zavaró, egyedül a sortörések hatnak esetlegesnek. Néhol többletjelentést biztosít egy-egy át nem vitt szó, de az esetek többségében megakasztja az olvasást, és zavarólag hat. Az Edóda című költeményben például tökéletes a tördelés, ám a 14. című opusban meglehetősen következetlennek tűnik („akácfavirág volt a számban amikor / megcsókoltalak tizenhét lehettél vagy / annyi sem már túl voltunk / néhány művészfilmen túl Lukácson és / Hegelen meg Semprun Nagy utazásán”, „süt ránk a májusi nap hűvös szél / fúj beburkolózunk a székekre kitett / kockás takarókba nézzük egymást az / eltelt harminc évben semmit / nem változtál vidám vagy és talpraesett”, 42.).
Nyirán Ferenc megkésett első kötete nem okoz csalódást az olvasónak. Aki az elmúlt években nem követte figyelemmel a költő pályájának (újra)indulását, annak kellemes meglepetésben lehet része. Aki pedig még csak most ismerte meg, az kezdhet reménykedni, hogy elhallgatása, kései pályakezdése nem gátolja meg abban, hogy innentől zökkenőmentes rendszerességgel írja meg életművét. Efelől egyébként kevés kétségünk lehet. Ha egy huszonéves jegyezné a könyvet, akkor azt kellene írnom, hogy a költő megmutatta oroszlánkörmeit. Ehelyett azt írom, hogy a költő tanúbizonyságot tett afelől, hogy oroszlánkörmeinek éle nem csorbult ki. Üssük fel a könyvet. Hetedik oldal. Pontozott vonallal aláhúzva a tény. A remete visszatért.
Nyirán Ferenc: Apróságok kicsiny tárháza, Műút Könyvek, Miskolc, 2016.
